A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-17 / 42. szám

A H ki Isztambulban járt, tanúsíthatja, hogy az Aranyszarvöbölt körülölelő világvárosban nem tekinthető elveszett embernek, aki csak magyarul beszél. Első meglepetése az utazónak, akár csoporttal, akár egyénileg érkezik ide, hogy lépten-nyomon megszólítják a törökök — magyarul! Ez a diskurzus nem lehet ugyan példája a választékos párbeszédnek, de mégis figyelmet érdemlő, számunkra szokatlan jelenség. Az első fölbukkanó kérdés mindjárt az, hogy az engem Szervusz Magyar! bizalmas köszöntéssel meglepő török honnan tudja megállapítani hovatartozásomat, amikor esetleg épp egy árva szó sem hagyja el ajkamat, s külső megjelenésemen sem vélek felfedezni egyetlen, magyarságomra utaló jelet. Az első megválaszolatlan kérdést követi a második talány, a repülőtéren, a taxiból, a szálloda előtt, a bazárban engem üdvözlő mosolygós, csaknem mindig dús fekete hajjal és bajusszal ékeskedő török honnan tud magyarul? No, annyi biztos, hogy nem a százötven éves, békésnek éppen nem nevezhető „együttélés" öröksége a magyar nyelv ismerete. Bár ez sem egyértelműen biztos, hisz sok török testvérnek tekinti a magyart, és nosztalgiával gondol „a régi szép időkre", amikor együtt éltünk. Úgy látszik, minden nézőpont az oktatás „irányítottságának" kérdése... Hosszabb töprengés, a turizmus irányainak, arányainak tanulmányozása révén a talányok nagyobb része megoldódik. Kiderül ugyanis, hogy a bizalmasan üdvözlők mindegyike valamilyen szolgáltatást ajánl, vagy a nála legkitűnőbb minőségű, de mégis mindig a legolcsóbb cikk megvásárlására hív fel. A Törökországba áramló magyar turizmus nagyobb méreteket a hetvenes évek elején kezdett ölteni. Az élelmes török kereskedők már akkor sem becsülték le az újonnan jelentkező lehetőségeket, és kezdték tanulni a szakmához szükséges legfontosabb magyar szavakat, kifejezéseket. Náluk egyébként is bevett szokás, hogy a jó kereskedő minden nemzet fiainak, lányainak saját nyelvén kínálja portékáját, szolgáltatásait. Még inkább megnőtt a magyar turista — tehát potenciális vásárló! — ázsiója akkor, amikor a törökországi belpolitikai események háromnégy éve nagyon fölforrósodtak, napirenden voltak a politikai gyilkosságok és egyéb terrorcselekmények. A riasztó hírek hatására erősen visszaesett náluk a turizmus. A magyarok keletre vágyó kedvét azonban kevésbé szegték a riasztó hírek, így lassan mi lettünk a jó vendég, az egyre csökkenő idegenforgalomban a még mindig számottevő üzlet. Mi még az Evren vezérkari főnök irányításával lezajlott, un. vérnélküli puccs előtt érkeztünk a Kelet kapujának nevezett, közel négymilliós Isztambulba. A légkör valóban nyomasztó volt. Az utcákon lépten-nyomon szuronyos puskával, géppisztolylyal felszerelt katonai és rendőr-járőrökbe ütköztünk. Az esti órákban az Aranyszarv-öböl partján, a Galata-híd környékén levő vendégfogadók hiába hívták éleshangú keleti muzsikájukkal a turistákat. Bennünket is invitáltak „gyere be magyar" közvetlen kifejezéssel. A mi közép-európai, zsúfoltsághoz szokott természetünkhöz azonban nem illett az üresen álló asztalok, székek sora, az üres táncparkett. Négy csodálatos napon át ismerkedtünk a hellén s a középkori bizánci kultúra világhírű emlékeivel, az immár ötszáz éves török világ megannyi építészeti, kulturális értékével. Hajnalban a müezzin imára szólító rikoltó hangja ébreszti az igazhívőt és vele együtt természetesen a turistát is. A disznóhúst és a zsírt nélkülöző, keleti édességekkel és fűszerekkel vegyes reggeli és az elmaradhatatlan tea után mindjárt benn vagyunk a város forgatagában. Rengeteg ember nyüzsög itt, jön-megy, áruját hordja tehetsége szerint autón, biciklin, kétkerekű kocsin, vagy éppen a fején. Az óriási hangzavarban a vásárlásra sűrűn invitáló magyar szavak, magyar nyelvű prospektusok osztogatása mellett feltűnik, hogy nő nagyon kevés található ebben a forgatagban. Akiket dolguk mégis az utcára vezérel, azokat a 35—40 C fokos hőségben bugyogóban, fátyollal — nem ritkán fekete csadorba öltözbe — láthatjuk. Még a modernebb nő is állig begombolt, hosszú ballonkabátban van, kendőjük mélyen homlokukba húzva, álluk csúcsán megkötve. Sétánk közben bejutunk az óváros központjába. Itt a legjelesebb látványosság a mindössze fél km2

-nyi területet kitevő Fedett Bazár. A kis helyen mintegy 3000 bolt zsúfolódik össze, a környező utcák üzleteit is ide számítva 4000-nél is több. A kupolák százaival fedett, keleti hangulatot árasztó bazárban nehéz tájékozódni, mert annak 13 kapuja, 61 utcája van, és reggeltől estig a boltokban vagy előttük kuporgó iparosok munkájától, a kereskedők hivogatásától hangos a környezet. A bazárakban való tájékozódást némileg az utcák szakosodása — aranyművesek, szőnyegesek, bőrkészítők, régiségkereskedők stb. — valamint a belső utcákon, sarkokon található csorgok, fedett kutak és az öt dzsámi segíti. Nagy nehezen kiszabadulva a bazárból, néhány perces séta után a Galata-híd déli hídfőjénél még lencsevégre kapjuk a zöld szőlőlevelekre helyezett halakat, rákokat és a törökülésben bizsut áruló mohamedán asszonyt. Sétánkon a sült hal illatta, hazafelé a csodálatos út emléke kísért. RÉTVÁRI LÁSZLÓ Emberi sorsok A TÖRVÉNYESSÉG SZIGORÁVAL, TÁRSADALMI ÖSSZEFOGÁSSAL Szeptember végén — a Legfőbb Ügyészség és a Legfelső Bíróság vezető dolgozóínak jelenlétében — sajtóértekezletet tartott az SZSZK igazságügyi minisztere, aki a szocialista törvényesség érvényesítésének időszerű kérdéseiről, valamint a jogrend gyakorlati alkalmazásának és a lakosság körében tapasztalható általános törvénytiszteletnek mindennapi problémáiról tájékoztatta az újságírókat. A különböző perstatisztikák és egyéb adatok ismertetése mellett, a sajtótájékoztatót követő vitában, egy figyelmet érdemlő s tanulságos téma is szóba került. Nevezetesen az, hogy bűnüldöző szerveink miként járnak el azokkal a személyekkel, akiknek személyazonossági igazolványában a foglalkozást feltüntető rovatban hézag, népiesebben „lyuk" szerepel. Az alábbiakban az igazságügyi szakemberek és az újságírók erre a témára vonatkozó párbeszédének érdekesebb tanulságait próbálom összefoglalni. Először is azt kell tisztázni: vajon hol keresendők a munkakerülés, a hosszabb-rövidebb ideig tartó naplopás bűntettének eredői? Az ügyészi vádemeléssel és bírósági eljárással végződött esetek periratait vizsgálva kiderül, hogy a munkakerülök táborába sodródó bűnözök többsége galerikbe tömörülő, csövező életmódot folytató fiatalemberekből, már serdülőkorukban „édes élethez" szokott lányokból, illetve börtönviselt személyekből toborzódik. Ennek szögletében húzódik meg az a bizonyos családi jómódban nevelkedett, s jelenleg még inkább gondtalanul élő érettségizett fiatalember, akit másodszor sem vettek föl az egyetemre, ám dolgozni még most sem akar, mondván, a következő felvételire készül... Minek is dolgozna, hiszen e színlelt ürügy révén jól tartják otthon, sőt, még zsebpénzzel is ellátják; így amig nem kell bevonulnia katonának, kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy állást, munkahelyet keressen. Munkatörvénykönyvünk azonban egyértelműen kimondja: „Minden munkaképes állampolgárnak — hacsak nem háztartásbeli az illető — joga, de egyben kötelessége is a képességeinek megfelelő munkavégzés." A jogászok véleménye szerint a „munkakerülés" jogi meghatározása lényegében nem nehéz feladat; annál nehezebb viszont az úgynevezett időleges munkakerülés fogalmának precíz megállapítása, hiszen a közveszélyes naplopás „ismérvei" esetenként változnak . . . Egy következő nyitott kérdés pedig az, hogy a munkakerülés mikor minősítendő kihágásként és mikor bűntettként?! § § § Sok esetben a rendörjárörök kocsmai igazoltatásainak szúrópróbái indítják el a vádemelés folyamatát. A rendőr odalép a söröskancsók és borospoharak mellett üldögélő asztaltársasághoz, és igazolványaik felmutatására szólítja az illetőket. Ha „lyukat" talál valakinek a személyijében, könnyen zavarba hozható a kérdezett, hiszen aligha tud kielégítő választ adni arra vonatkozóan, hogy miből él és honnan van pénze — mondjuk — kocsmai italozásra?... Az igazsághoz ellenben hozzátartozik, hogy a különböző alibi-elfoglaltságok sokasága, a cinkosok összjátéka, a család segítőkész „falazása" rendre megnehezíti, hogy a munkakerülés bizonyithatóvá váljék. A kétes megélhetéssel gyanúsított személy mindaddig „sértett" félként védekezik, amig a hatóság egyértelműen nem tudja rábizonyítani a fenti gyanút, azaz a naplopó és munkakerülő életmód tagadhatatlan tényét. Bűnvádi eljárás csak ezután indítható. A rutinjellegű szúrópróbák igy viszonylag kevés esetet tudnak a felszínre hozni, általában a közbiztonsági szervek következetessége szükséges ahhoz, hogy az élősködő munkakerülés bizonyított ténye napvilágra kerüljön. Ebből adódik, hogy az a határvonal, amely az alibivel igazolható naplopás és a közveszélyes munkakerülés mezsgyéjén húzódik, bizony eléggé keskeny — és ennek megfelelően nehéz is rátalálni. A bűnüldöző szervek ezért kialakították munkájukban a kriminogén, azaz a bűnözésre késztető környezet fogalmát, amit akkor vizsgálnak, ha a gyanúsított magánéletében „kriminogén körülmény" található. Egy példa: a börtönből szabadult bűnöző már az első napokban szesztestvérei között lumpolja el azt a pénzt, amit börtönmunkájával keresett. Pár hét múltán fennakad a rendőrség kocsmai razziájának hálójában: zsebe dagad a pénztől. Ö ugyan önérzetesen azt állítja, hogy ez még a börtönben kereselt összeg maradéka, a nyomozók azonban az illető környezetének tanulmányozásával kiderítik, hogy emberünk jövedelme a becsületes munka helyett — üzérkedésből származik . .. Általános tapasztalat, hogy a javíthatatlan bűnözök többsége inkább az újbóli lebukás veszélyét vállalja, semmint munkaundorának leküzdését. . . § § § A bűnüldöző hatóságok gyakorlati tapasztalata szerint, az igazságszolgáltatás egyéb területeihez hasonlóan, a munkakerűlésért járó büntetések kiszabásában is szükség van a differenciált ítélkezésre. A fiatalokat — ha még nem követtek el súlyosabb dolgokat — igazságos szigorral, egyszeri büntetéssel még meg lehet fékezni; ám a többszörösen elitélt, visszaeső bűnöző már rövidebb idejű munkanélküliség esetén is súlyos elbírálás alá esik, mert az ö naplopó életmódja a környezete számára is fertőző gócként hat. Sajnos, az utcákon csellengő, kocsmákban ücsörgő közveszélyes munkakerülök zöme nagyon is tisztában van azzal, hogy a naplopás vádja alól rengeteg kibúvó kínálkozik. A munkakerülők egy része — ha már nagyon ég talpuk alatt a talaj — időszaki munkát vállal vagy segédmunkásnak jelentkezik valahová, s ezzel elkendőzi a személyi igazolványban „tátongó lyukat". Érdekes, hogy a lakosság körében is elterjedt tévhit, hogy a megrögzött naplopók munkakerülése olyarj társadalmi jelenség, amely csak nagyon nehezen vagy egyáltalában nem szüntethető meg. Bűnüldöző szerveink következetességét és szigorát bizonyítja ellenben, hogy a bűnözés általános csökkenésével arányosan lett kevesebb az utóbbi esztendőkben a közveszélyes munkakerülök száma is. És bármennyire is jól kendözhetők a naplopás törvényszegő „külsőségei", a jövőben még jobban meggyorsul a munkakerülők elleni bűnvádi eljárások megindítása. Fontos ellenben megjegyezni azt is, hogy e kétes elemek elleni fellépés nemcsak a bűnüldöző szervek dolga, hanem társadalmi összefogás kérdése is. 17