A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-17 / 42. szám

Annak idején néhány lapunk már hirt adott arról, hogy fővárosunk Duna utcai magyar iskolájában, egyelőre csak kísérleti jelleggel, szűk körben, Koncsolné osztályában működni kezdett az Egy hónap — egy könyv mozgalom. Hadd áruljuk el, hogy az osztály diákjai immár két és fél esztendeje változatlan kedvvel vásárolják és olvassák a könyveket, s jól látszik a mozgalom jegyekben is kimutatható haszna: az osztály tanulóinak ötven százaléka (28 gyermek közül 14) kitüntetett, ezen belül 5 színjeles volt, s az osztály tanulmányi átlaga a legjobb az iskolában. Nyilvánvaló, hogy a pedagógusok mellett az elolvasott szép és hasznos könyvek is megtették a magukét a tanulók elméjének kiművelésében. így is van rendjén, magunk is ezt vártuk a mozgalomtól. Most azonban nem erről, hanem a mozgalom egy érdekes oldalági eredményéről szeretnék beszámolni az olvasónak. Röviddel a mozgalmat meghirdető cikkem s az utána következő vita után levelet kaptam Érdről. Kovács Róbert, az érdi Városi Művelődési Központ egyik dolgozója érdeklődött benne a mozgalom dolgai felől. Eredményekről még nem számolhattam be, a vita Is zavarosan csengett ki, nem igen volt hát kedvem, sőt okom sem válaszolni, de hamarosan áttelefonált Budapestről, majd meg is jelent nálam, s fölajánlotta, hogy az érdi általános iskolák ez évi népművészeti táborába tíz olyan gyermeket közvetít aki részt vesz az Egy hónap — egy könyv mozgalomban. Késő volt már, alig egy-két hét választott el bennünket a tábor kezdetétől, s némi kapkodás és rögtönözgetés után június utolsó tíz napját valóban Érden. Budapest közelében tölthette el tíz Duna utcai kisdiák. (Két gyermek nem tudta időre megszerezni az útlevelét, s itthon maradt.) Gyermekeinket érdi szülők vállalták szállásra és kosztra, s csak ebédet kaptak az iskolai menzán. A tábor részvételi dija ISKOLÁK 300 forint volt, ezt a mi gyermekeink is befizették. A tábor szinte minden foglalkozása a művelődési központ egyik nagyobb termében és előcsarnokában folyt, de egy múzeumi foglalkozással egybekötött egész napos budapesti múzeumlátogatásra is sor került, stílszerűen a Néprajzi Múzeumban, s a mi gyerekeink a Vár Nemzeti Galériáját is megtekintették, illetve az érdiekkel együtt bejárták a Parlamentet, és szárnyashajóval Esztergomba is kirándultak. Kisdiákjaink egész életre szóló szép ismeretekkel és élményekkel gazdagodtak ebben a hirtelen nagyra nőtt, csak alig pár éve városi rangra emelt, falusi jellegű városban. (Érd a főváros agglomerációjához tartozik, s lakosainak száma pillanatnyilag mintegy ötvenezer.) Hadd mondjuk el mindjárt, hogy a nagy élményért meghívónk, az ügy makacs támogatója. Kovács Róbert és Komiss Piroska felügyelő tanár érdemén túl elsősorban Kóka Rozáliának, a tábor vezetőjének és szakmai irányítójának tartozunk köszönettel. Kóka Rozália (felvételünkön a Rolandkút alatti csoportkép bal szélén guggol) a mai magyar elméleti és gyakorlati néprajz egyik nagy tehetségű művelője, gyűjtő és előadóművész. A Délvidéken át Magyarországra sodort bukovinai székelyek gyermeke, eredeti hivatása szerint tanítónő, de évek óta csak egyetlen nagy szenvedélyének, a néprajznak és népművészetnek szolgál. Nemcsak a Magyarországra telepitett, hanem a Bukovinában — Romániában — maradt csángók között is többször végzett hosszabb-rövidebb ideig tartó gyűjtést, s ezek eredményeit előadóművészi — mesemondói — gyakorlatában közvetlenül is hasznosítja: közkinccsé teszi őket. Pillanatnyilag öt egész estét, betöltő mesemondó műsora van, több izben szerepelt már egyebek közt a budapesti Egyetemi Színpadon, de a televízióban is, nyert díjakat, s hallható egy meséje a Trufa című nagylemezen. (Ezt a lemezt kapták emlékül gyermekeink az érdi tábor végén, bár hadd áruljam el, hogy maga Kóka Rozália kissé szégyelli is a dolgot, mert ez volt az első mesemondása, s érzi, hogy alaposan maga mögött hagyta akkori színvonalát.) Egy monodrámája, melyet egy pályázatra írt, s maga adott elő a televízióban, nemcsak a szakma teljes elismerését vívta ki neki, hanem a nagyközönséget is megrázta. A monodráma modellja élő ember, egy hetvenéves bukovinai székely asszony (Kóka Rozália nagyanyja adta kölcsön hozzá a nevét, mert a modell nem akart kilépni az ismeretlenségből), de monológjából az egész néptöredék századunkra oly nagyon jellemző drámája is kibomlik, ez teszi döbbenetesen teljessé az asszony sorsát. Mondják, az átélés úgy átformálta a monodrámáját előadó Kóka Rozáliát, hogy ismerősei, akik nem tudták, hogy ő az, nem ismertek rá a képernyőn, noha maszk nélkül állt a gépek elé. Az anyaghoz vénült, teljesen azonosult hősével. Ő vezette a tábor összes foglalkozásait: az ének-, a tánc-, a hímzés-, illetve mesetanulást, ő irányította a gyöngyfűzést és bábkészítést, ö tartott vetített képes előadást egy bukovinai csángó falu életéről, szervezte a táborba a különben is általa létrehívott és nemzetközi hírre emelke-PAUL CÉZANNE 1904-ben Párizsban, az Öszi Szalon (Salon d'Automne) keretében egy igen emlékezetes, élénk visszhangot keltő kiállítást rendeztek az akkor hatvanöt éves Aix-en-Provance-i remete, Paul Cézanne (1839—1906) legújabb alkotásaiból. Az igazat megvallva, a lapok müvészetkritikusai nem túl hízelgöen nyilatkoztak az idős mester képeiről. A Petit Párisién például azt írta — tömören jellemezve ezzel, s kigúnyolva egyben Cézanne újszerű, az impresszionista módszerekkel és elvekkel szakitó technikáját —, hogy a művész „fogkefével festi" alkotásait. Az Univers cimü lap munkatársa handabandázásnak és bűvészkedésnek minősítette ezt a festészetet, a La Lanterne kritikusa pedig egyenesen halottnak nyilvánította, eltemette a művészt. Természetesen 1904-es Cézanne-kiállitás (s a három éwel későbbi, 1907-es emlékkiállítás) nem a hivatalos körök elutasítása miatt vált jelentőssé, elvégre az idő tájt napirenden voltak az effajta botrányok — néhányat Cézanne is megélt, még impresszionista korszakában, az 1870-es években —, s tulajdonképpen az a kiállítás, ahol nem volt egy kis skandallum, nem is számított igazán sikeresnek. Cézanne Öszi Szalon-beli tárlatának fontosságát az adta meg, hogy ösztönzője lett néhány újszerű képzőművészeti irányzat — mindenekelőtt a kubizmus és fauvizmus — kibontakozásának. Nem szeretném azonban eltúlozni ennek az eseménynek a jelentőségét, hiszen Cézanne már jó ideje szakított az impresszionistákkal (utoljára 1877-ben állított ki velük közösen), s azóta a maga útjait járta, új stílusban festett képeit tehát már 1904 előtt is láthatta a közönség. Az 1904-es esztendő, s az emliettt Cézanne-kiállitás inkább a véletlen szeszélye folytán vált mérföldkővé a modern festészet történetében. Ebben az esztendőben érkezett ugyanis Párizsba néhány olyan művész, akinek fontos feladat jut majd a kubizmus győzelemre segítésében. Gertrude Stein amerikai irónőt (Hemingway majdani istápolóját) és fivérét, Leo Steint, a kubisták első mecénásait említhetném, vagy Pablo Picassot, aki ekkor telepedik le véglegesen a francia fővárosban, s egyből olyan barátja akad, mint Guillaume Apollinaire. Ök fedezik fel az idős mester müveiben az újszerűt, azt a művészi eszményt, amelyre éppen akkor szükségük volt. Ráadásul nem sokkal Cézanne halála — 1906. október 23. — után napvilágot látott Émüe Bemard-hoz írt leveleinek néhány esztétikai vonatkozású passzusa, amelyben szinte kiáltványszerüen megfogalmazódott a kubizmus programja és módszere. Cézanne, a vagyonos bankár fia, Delacroix és Courbet tanítványa azért szakított Manet-val, Pissar-' ro-val és a többi impresszionistával, mert úgy vélte, hogy ök — a váltakozó fény és a mozgás kifinomult hatásait tanulmányozva — elszakadnak a valóságtól ábrázolásmódjuk csak a felszínt érinti, de a lényeget homályban hagyja. Cézanne tudatosan törekedett arra, hogy képei egyszerre legyenek monumentálisak, s ugyanakkor megőrizzék a vizuális kép intenzitását és realitását Is. Amikor a művész dolgozni kezd — de voltaképpen már születésétől fogva — különböző kusza és zavaros élmények hatása alatt áll. tehát mindenképpen rendet kell teremtenie maga körül ahhoz, hogy művén a rend és a harmónia uralkodjon. Cézanne szerint a művészet nem egyéb, mint a „természettel kapcsolatban kifejlesztett és alkalmazott elmélet". Nagyon jellemzőnek érzem a követ-Pau/ Cézanne: Önarckép 118861 kezö — egyik leveléből való — mondatát is: „A természetet a henger, a gömb, a kúp által kell kifejezni, az egész úgy legyen perspektivikus, hogy egy tárgy vagy a sík minden oldala egy középpont felé irányuljon." Míg tehát az impresszionisták az érzelmek és a hangulatok visszaadására törekedtek, addig Cézanne, s nyomában a kubisták (Braque. Légér, s egy ideig Picasso is) azt tűzték ki célul, hogy új, egységes elemekből épitsék föl a képet, egy sajátos architektonika szellemében. Ez természetesen újszerű perspektivikus látásmódot is eredményezett, amelyről Cézanne így vallott: „Hogy előreléphessünk, egyetlenegy dologra van szükségünk: a természetre; a vele való érintkezésben válik gyakorlottá a szem. Nézés és munka közben koncentrikussá válik a természet. Ezzel azt akarom kifejezni, hogy egy narancsban, egy almában, egy tálban, egy fejben, mindben van egy kulminációs pont, és ez a pont — a döbbenetes fény-, árny- és színhatás ellenére is — mindenkor a legközelebb esik szemükhöz, míg a tárgyak széle egy látóhatárunk szélén levő központba húzódik vissza." A haláláig rendszeresen — bár legendás lassúsággal — dolgozó Cézanne életművén jól megfigyelhető az a markáns fejlődési vonal, amely általában a XIX. századi piktúrát jellemezte. Művészi nagyságát bizonyítja, hogy mindig jó érzékkel vette észre egy-egy irányzat — legyen az az impresszionizmus vagy éppen Van Gogh és Gauguin művészete — fogyatékosságait, s ezért tudott mindig tovább lépni. így válhatott — talán szándéka ellenére is — öregkorában a századelő művészi-esztétikai harcainak vezéralakjává. (lacza) 14