A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-03 / 40. szám

Csak egy percre. Bevezetőül hadd idézzem nemzeti szépirodalmunk legjelesebb költőinek egyikét, Kosztolányi Dezsőt: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb esemenye, melyhez nincs fogható." Az anyanyelv ápolása tehát mindannyiunk buzgó kötelessége. Sokan vannak azonban pedagógusok, művészek, tollforgatók, közművelődési dolgozók, akiknek nemcsak kötelességük, de hivatásuk is az anyanyelvi kulturáltságot és a tiszta csengésű beszédet hitelesítő nyelvművelés. Egyikük MADI ILONA, a CSEMADOK KB népművelési osztályának szakelőadója. — Először talán egy testreszabott kérdés: fiatal hölgy létedre szeretsz nyelvelni? — Persze, hiszen kifejezhetem véleményemet, kapcsolódhatok az emberekhez. A legfontosabb mégis az, hogy szépen, helyes kiejtéssel és megfelelő szóhasználattal, igényes beszédkultúrával szeretek nyelvelni. — Csupán napi munkád során, az íróasztal mellett, avagy a mindennapi életben s baráti környezetedben is a helyes nyelvhasználat szószólója vagy? — Általában figyelem az emberek beszédét. Azt tapasztalom, hogy sokan nem tudják kifejezni magukat, nincs szókincsük, az idegen nyelvek hatására egyfajta keveréknyelvet használnak, és ennek arányában eltűntek beszédükből a szép magyaros kifejezések. Aki szereti az anyanyelvét, annak az ilyesmi riasztó jel kell hogy legyen. — A CSEMADOK KB mióta fordít figyelmet a hazai magyar nyelvművelés időszerű gondjaira? — Tudtommal 1967 óta, amikor is a KB titkárságának kezdeményezésére megalakult a nyelvi szakbizottság. Azóta öt szakcsoportban, illetve az évente megrendezett kassai Kazinczy Napok, az Oktatásügyi Minisztériummal együtt szervezett kiejtési verseny támogatásával és a tudományos-népszerűsitő tevékenység más formáival törekszik arra, hogy a nyelvápolás igénye egyre szervezettebb formát öltsön; hogy az anyanyelvi hagyományápolás ne csak néhány lelkes ember szívügye, hanem mozgalommá terebélyesedő közügy legyen. — Milyen az egyes szakcsoportok munkaköri leírása ? — Figyelik például a köznapi nyelvhasználat alakulását, a hazai magyar lakosság szókincsének állapotát, a csehszlovákiai magyar sajtó nyelvezetét, a köznyelvben előforduló idegen szóhasználat gyakoriságát, a nyelvjárásgyüjtés és a beszédmüvelés aktuális kérdéseit — hogV az egyes szakcsoportok munkájának csupán néhány mozzanatát említsem. — A különféle elméleti előadások, a tudományos dolgozatok, újságcikkek megjelentetése mellett, kísérletezik a szakbizottság a nyelvművelői munka újszerű formáival is? — Természetesen! Például tavaly tartottuk meg a „Hogyan mondjuk szépen magyarul?" — című országos vetélkedőt, amely nemcsak központi, de járási szinten is az érdeklődés homlokterébe állította az anyanyelv védelmének gondolatát. — Munkáddal kapcsolatban vannak egyéni terveid is ? — Harmadéves egyetemista voltam, amikor behatóbban kezdtem foglalkozni a beszédtechnika és a nyelvművelés kérdéseivel. Azóta is ennek varázsában élek, ezért egyre jobban tudatosítom, hogy a mozgalom irányítása mellett nekem is van mit tanulnom: szeretném még színesebbé, még választékosabbá tenni a saját nyelvhasználatomat is. (mik-) Gyermekkoromban egy árva szilvafa jelentette számomra a gyümölcsöst. Ott szégyenkezett szegény a kis udvar sarkában. Minden évben meghozta rengeteg, üveggolyónyi termését, mintha tudta volna, hogy egyedül kell helytállnia az egész gyümölcsnemzetségért. Persze, ettem azért én is annyi cseresznyét, barackot, almát és körtét, sőt még szölöt is, mint bárki más a faluban. Ne firtassuk, hogy hogyan jutottam hozzá; a fontos az, hogy soha nem hiányzott az senkinek. Hanem a jakabalmával egészen más volt a helyzet, arra az egész család ráfizetett. Miatta nem volt egy egész télen át elegendő kenyerünk, s hízónak való malacka nélkül maradt a disznóól. Lehetett annak ugyan más oka is, de én csak az almára emlékszem. Rohamosan közeledett az aratás, s apám még mindig nem szegődött el kepésnek. — Erősen sajog ez a szerencsétlen lábam — panaszkodott esténként dagadt bokáját kenegetve, amely sehogy sem tudta elfelejteni a törést, amit még kora tavasszal szenvedett egy bányaomlás alkalmával. (Pedig gondolni kellene végre valamit — folytatta apám —, mert a jobb helyeket már így is mind elfoglalták. Aki gazda maradt még, az vagy zsugori, vagy egyébként becstelen ember. Olyanhoz én sem szívesen szegődnék. Aztán június derekán mégis úgy találta jobbnak apám, ha beszél Szutykos Péterrel, aki talán még a legtűrhetöbb volt a többi kapzsi közül. Gyereke nem volt, így hát alig törődött valamit a gazdasággal. Ami pénze akadt, elhord-SZENK SÁNDOR Jakabalma ta lassan a bagószagú kocsmába. Hiába siránkozott a felesége, hogy igen megkopott már az alsószoknyája, s a nagykendöjét is a moly rágja. „Amíg élsz, addig kitart, aztán mi a francnak volna" — ez volt Szutykos Péter szavajárása. Ilyen ember földjén kellett nekünk Péter-Pál napján nekigyürközni a toklászos, csupa-tüske árpának. — Megpróbáljuk. Aztán majdcsak alakul valahogy — lendítette meg apám a kaszáját, s estére bizony takaros tíz kereszt sorakozott a sárga tarlón. No meg húztuk a széles nagygereblyét. A többi az apánk dolga volt. , — Úgy látom, boldogulunk valahogy — törölte meg napnyugta után apám verejtékező homlokát, s örült, hogy holnap más dülöbe mehetünk. Szutykos pajtájában vetettünk vackot magunknak éjszakára, hogy a gyaloglással se vesztegessük a drága időt, hiszen jó órányi járásra laktunk a szomszéd faluban,. A fáradság és a friss széna bódító illata olyan álmot hozott ránk, hogy a váratlanul jött éjszakai zivatarból semmit sem hallottunk. — Körülnézek, mi történt — ugrott talpra apánk virradattal a hűvös szél dudorászására. Én is otthagytam meleg fészkemet a lópokróc alatt, s kilopakodtam a kertbe, ahol vastagon takarta a földet a gyümölcs, amit az éjszakai vihar vert le. Szinte gyökeret vert a lábam, amikor a jakabalmát megláttam. A finoman csiszolt fehér márványgolyó sem lehetett gyönyörűbb nála. Akaratom ellenére kicsordult a nyálam. Áhítattal emeltem fel egyet. A könny csillog úgy, ahogy az esö cseppje ragyogott rajta. Egy ideig csak néztem, aztán két marokra fogva sercegő húsába haraptam. Észre sem vettem, hogyan került oda Szutykos. Szinte megremegtem, mikor tekintetem találkozott hideg, kék szemével. A? ajkam megmerevedett, s csak a csattanó pofontól zökkentem vissza a nyirkos, hűvös valóságba. — Zabáld a magadét! — rúgott a gazda a fűbe pottyant, kettéharapott almába. Ekkor lépett elö apám a pajta mögül — Rendre tanítottam a fiadat. — dünnyögte Szutykos halkan de elkerülte apám tekintetét. — Köszönöm. Most pedig kotródj a szemem elöl, s adjál hálát az istennek, hogy én nem vagyok oktató kedvemben — sziszegte apám a foga között, s intett a fejével, hogy menjünk utána. Kint caplattunk már a sáros dűlőúton, amikor apánk ismét megszólalt. — Befejeztük az aratást — mondta egy keserveset sóhajtva, s ezzel elindult a learatott árpaföld felé. Ott levette a válláról a kaszáját, s mind a tíz keresztet szétkaszabolta. A bátyám sírva fakadt; csak akkor hagyta abba a szipegést, amikor apám ismét a vállára kanyarította a kaszáját, s mint aki valami nagyon fontosat végzett el ebben a kegyetlen világban, megbékélve elindult hazafelé. Micsko — az egyetlen fiúgyermek, az' újdonsült egyetemi hallgató — szótlanul állt az ajtóban. Csupán tíz napot töltött Belgrádban, anyja és apja mégis úgy nézett rá, mintha krokodilvadászatról tért volna haza. — Sehogy sem jöhettem hamarább — mentegetőzött Micsko. — Amíg beadtam a kérvényt, amíg szobát kerestem, amíg ide meg oda ... — Éppen ettől féltem a legjobban! — mordult az apa. — Mitől? — Hát ettől a bizonyos „ide meg oda"-tól! Radomir, a szomszédunk fiacskája, szintén Belgrádba utazott, aztán egy évig ide, egy évig oda, — most meg tanulás helyett szenet zsákol. No, jól van. Melyik karra iratkoztál be? — Szóval hát, utazás közben ... — Várj csak, kisfiam — szakította félbe az anyja — előbb igyál egy kis tejet. Nézd, hogy lefogyott, megsárgult ez a gyerek ... igy ni... Nos, szóval utazás közben ... Micsko lelökte a térdéről a kövér macskát, amely már befészkelte magát az ölébe. — Utazás közben egyre töprengtem ... Nos, hát, gondoltam, jó volna a gépgyártási szakra beiratkozni... És hirtelen eszembe jutott Dragoljub bácsi, aki gépészmérnök ... Hány év óta gyötri már az asztma . .. Az apa heves köhögésbe tört ki. — Idehallgass, Micsko, de hát Dragoljubnak nem a gépgyártástól van az asztmája! BANE GYURICSICS Pályaválasztás — Minden lehetséges — sóhajtott az anya. — Ki tudja! Az Egészség című folyóirat mindig azt írja, hogy jobb megelőzni a betegséget, mint azután kúrálni! Micsko helyeslően bólintott és folytatta : — Ahogy ezen gondolkodtam, egyszerre csak belép a fülkébe Dace Szimics, az osztálytársam. Gyerünk a közgazdasági karra! — mondja. — A köz-1 gazdászok munkahelye nem poros, meg a fizetés is kitűnő! Aztán kettesben a tanulás is könnyebben megy ... Gondolkodtam egy sort, aztán beleegyeztem. De alighogy Belgrádban kiszálltunk, egy rikkancs ezt kiabálta: „Három éven át meglopta a vállalatát a főkönyvelő! A közgazdász a vádlottak padján!" — Nos és te, fiacskám, mindjárt meggondoltad magad ? — vágott közbe az apja. — Mi mást tehettem volna, édesapám? — És úgy határoztál, hogy az építészmérnökire adod be a kérvényedet! — Hát ezt honnan tudod? — Biztosan eszedbe jutott az anyád fivére — aki építészmérnök! — Ugyan mért nem hagyod szóhoz jutni ezt a szegény gyereket! — háborodott fel az anya. — Meséld, csak meséld, drágaságom!... — Arra gondoltam, hogy a villamosmérnöki karban is van fantázia ... Elmentem oda, kitöltöttem az összes kérdőívet, aztán beálltam a sorba, hogy beadjam a kérvényemet. Előttem meg egy lány állt... Ugyan mért mosolyogsz olyan kajánul, apa? Egy olyan egészen mindennapi külsejű lány. Áll és újságot olvas. Én meg átnézek a válla fölött, s az újságban egy egész oldal szélességű, vastag cím ötlik a szemembe: „Áramütés áldozata lett a fiatal mérnök!" —'Uramisten, micsoda szörnyűség! — kiáltott fel az anya. — És erre te, fiacskám — mondta az apa, s megtörölte a verejtékes, kopasz fejebúbját — elhatároztad, hogy szerzetesnek állsz! — Hát ezt nem találtad el! Eszembe jutott annak a közgazdásznak a sorsa, és úgy. döntöttem sokkal jobb, ha az ember nem a vádlottak padján ül, hanem — hogy úgy mondjam — a korlát túlsó oldalán ... A jogi karra indultam. Odaérek — hát megint ugyanaz a lány áll előttem a sorban ... Szobát is úgy vettünk ki, hogy szomszédok lettünk ... Nem értem, apa, miért veszel be idegcsillapítót? — Nos, és végül beadtad a kérvényedet valahová — kiáltott az apa rákvörösen. — Be, hát, papa ... Az anyakönywezetőhöz ... hogy soron kívül adjanak össze azzal a lánnyal... (Ford.: Gellért György) ir»