A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-11 / 28. szám

4— Hova gondol? Az üzletek már zárva • vannak, különben is sietnem kell haza. Nem volt ínyemre a dolog, de hát mit csinálhattam volna. — Rendben van, de mondja meg, mikor ér rá. — Azt most így hirtelen nem tudom, majd telefonálok. — Az nem jól Elfelejti. — Még nem vagyok feledékeny. — Jó, jó, de a dolog sürgős. — Hogy hívják az édesanyját? — Erzsébet! — feleltem automatikusan, s nyomban rájöttem, hogy csapdába estem. — No — mondta hetykén —, akkor novemberig mindenképpen jelentkezem. — Viola, tévedésből mondtam névnapot, születésnapi ajándékról van szó. Nem szólt semmit, ironikus mosollyal nézett rám, láttam, hogy nem hisz nekem. — A születésnapja februárban van. Nézze, no, nézze csak, fel van jegyezve a naptáramban. Igazamat bizonyítóan gyorsan előkotortam kis zsebnaptáramat, fellapoztam a kérdéses dátumnál, s az orra elé nyomtam. — Elhiszem — mondta nagylelkűen, s anélkül, hogy belepillantott volna, eltolta orra előtt hadonászó kezemet. — Akkor ahogy mondtam, majd felhívom. — Nem hívhatnám inkább én? — Nem, nem. Ha nem vagyok otthon, Mari néninek mindig abba kell hagynia a munkáját, és kimenni az előszobába a telefonhoz. Ezt nagyon nem szereti. Minden további próbálkozás már erőszakoskodás lett volna. Kezdett bennem felülkerekedni a sértődöttség. Mit erőlködöm? Ha hív, ha nem, akkor sincs tragédia. Szótlan méltósággal kikísértem az előszobaajtóig, s mielőtt még becsuktam volna utána, édes mosollyal, kedvesen visszaszólt: — Viszlát. így: viszlát. Nem viszontlátásra. Mint egy régi barátnak, haverkodón. Ez a „viszlát" egyszerre elmosta minden mérgemet, jókedvem lett. Másnap türelmetlenül vártam a telefont, de hiába. Következő napon, még mielőtt a várakozás izgalmas édessége megkeseredett volna, kora reggel jött a hívás. Ebéd után találkoztunk, a táskát megvettük, ezt megünnepeltük egy presszóban, s a dolog ment a maga útján. Olyan szerelmes voltam, hogy félni kezdtem magamtól, teljesen képlékeny eszközzé válok Viola kezében, bármire rávehet, amire akar. A „bármire" alatt a házasságra gondoltam, amit elvben nem vetettem el, de idegenkedtem tőle, mint közeli eshetőségtől, s mindenképpen egy meghatározatlan, távolabb jövőbe utaltam. Viola ugyan nem adta jelét, hogy férjhezmehetnékje van, de mit tudom én miért, számomra természetes volt, hogy minden lánynak ez a legfőbb célja, amit sürgősen el akar érni. Olyan százszázalékosnak tünt minden, lakástulajdonos vagyok, némi kis készpénzzel — ami nekem az eddigiekhez képest soknak látszott —, utolsó vizsgáim előtt, amelyek nem jelentenek igazi nagy gondot, a horizonton egy megfelelő állás ... És Violával a szerelem. Nem, házasságra gondolni sem akartam. Így volt ez tökéletes. Illetve mégsem tökéletes, mert én többet akartam Violától, mint kéz a kézben ülést a moziban, csókolódzást a parkok padjain, elvégre felnőtt emberek vagyunk. Egyenesen nevetségesnek tűnt a helyzet, de Viola nem mutatott hajlandóságot, hogy feljöjjön hozzám. Érvek és ellenérvek nagy csatáját vívtuk, de nem sikerült egymást meggyőznünk. Ez a dolog már kezdte befelhözni barátságunkat. De mindig újabb türelemre intettem magam, bár vitáink kiélesedtek, egymásra lőtt nyilaink hegye már néha mergezett volt, s a sebek nem hegedtek be másnapra minden nyom nélkül. Egy ilyen beszélgetés közben egyszer Vi ola azt mondta: — Igaz, talán számodra nem jelent semmit, de számomra a tízparancsolat nem pusztán írott malaszt. Úgy is mondhatnám, hogy valláserkölcsi alapon állok. Ránéztem, aztán megvontam a vállam. — Nekem is tudomásom'van egy bizonyos hatodik parancsolatról, ha erre gondolsz. Kis hallgatás után folytatta: — Nem tudom, vallásos vagy-e, vagy úgy általában Istenhivő. esetleg ateista, de tudnod kell, hogy minden egyház tiltja a házasságon kívüli szerelmi életet. — Nagyon jól tudom — feleltem türelmetlenül. — Meg a kispolgári erkölcsök is. — A szocialista erkölcs tapsol az ilyesmihez? — Mindenesetre nem csinálok belőle főbenjáró bűnt. Újból hallgattunk, egy sort, a viharfelhők már gyülekeztek a fejünk fölött. — Vilikém, alaposan végiggondoltad az esetleges következményeket? Alig hiszem. ORDÓDY KATALIN mert te csak a saját személyeden keresztül ítéled meg a dolgokat. Az én szememmel nem tudsz látni. Az én . . . — A teherbe eséstől félsz, ne keríts olyan nagy feneket a dolognak! Viola a fejét ingatta. — Nem. Ettől ma igazán nem kell félni, de a dolognak nemcsak biológiai és fiziológiai. következményei lehetnek. Pszichikai károsodás is érheti az embert. Téged is, de főként engem. — Ne mondd. És mi legyen az? Ha valláserkölcsi alapról beszélsz, az nekem nem jelent semmit, de legalább fel tudom fogni. Pszichikai károsodás . .. hogy mikre hivatkozol! És egyáltalán honnan veszed ezeket a dolgokat? Hol olvastad össze? — Nevess nagyot! Egyszerű logikával jöttem rá! Mit gondolsz, egy lányt ismerek, akik a világ legtermészetesebb dolgának találták, hogy lefeküdtek a fiúval, akit szerettek? A többiekről, akik rabjai a fizikai gyönyörnek, mint mások az alkoholnak, vagy kábítószernek, vagy akik anyagi, esetleg más előnyökért feküsznek, azokról nem beszélek. Az más kategória. — Na és aztán mutogatták a lelki sérüléseiket? A lányok szeretnek lelkizni, ez általában jellemző rájuk. Hagyod, hogy ilyesmi zavarja meg a fejedet, helyesebben a tiszta ösztöneidet? — Az ösztöneimet nem zavarják meg — mondta Viola már nekihevülten —, de csak nem akarod állítani, hogy az ösztöneinket gondolkodás nélkül követni kell? Akkor nézne csak ki jól ez a világ! — Helyes. Hagyjuk ezt. Beszélj inkább az aggodalmaidról, a bekövetkezhető lelki sérüléseket illetőleg. — Előfordulhat: mondjuk, viszonyunk lesz egy ideig, aztán tegyük fel, te megelégeled. Én majd ődöngök egy darábig, s próbálom magam túltenni rajtad. Esetleg elhatározom, hogy soha többé senkivel, legfeljebb ha a felesége leszek, vagy szaglászok majd más után, aki kárpótlást nyújt. Esetleg rászokom majd, mint az italra. Az is megtörténhet, hogy te boldoggá tudsz tenni szexuálisan, de egy második, harmadik nem. Akkor mi lesz? Azt fogom gondolni, hogy te voltál az egyetlen, és számomra ezzel befejeződött egyszer s mindenkorra. Slusz, vége! — És nem volna érdemes mégis megpróbálni? — kérdeztem egészen reménytelenül. — Vilikém — Viola hangja csaknem sírós volt —, nem érted ? Gátlásaim vannak. Mindegy, hogy miért, bűntudat okozza-e, vagy közönséges félelem az ismeretlentől, amit egyben kívánok is. Lehet, hogy hülyének tartasz, lehet, hogy más lányok, akikkel eddig dolgod volt, nem csináltak belőle nagy ügyet. Én ilyen vagyok.. Ne akard, hogy eröszakot kövessek el magamon ... Megint hallgattunk pár lélegzetvételnyit. Éreztem, amint Viola könnyedén ráhajtja fejét a vállamra, és valahová a semmibe nézve halkan megkérdezi: — És most itthagysz? Legszívesebben megütöttem volna, de otthagyni nem tudtam. — Légy nyugodt, nem hagylak — mondtam hülyén. — Nem vagyok nyugodt. Mit gondolsz, jó az nekem, ha nem tehetek a kedvedre, ha meg kell tagadnom tőled valamit, te szörnyeteg ? — Te tudod — feleltem fáradtan. Ilyen csatározások utan mindig elhataroztam, hogy nem próbálkozom. Vagy odáig érik a dolog, hogy megjön az esze, vagy majd az én érdeklődésem hagy alább. Meglehet, hogy az övé. Amig kellünk egymásnak, hát csak kinlódgassunk szépen. Az idő mindent megold. Voltak azért szép napjaink is, mikor nem kínoztam őt. Mikor vágyam a háttérbe húzódott, olyannyira, hogy csaknem azt hittem, megszűnt, elillant. Ilyenkor hosszú, jóízű beszélgetéseket folytattunk, nagyokat nevettünk, bolondoztunk, megismertük egymás családját, gyerekkorát, s a világot, melyben „azelőtt", összetartozásunk előtt éltünk. Ha meg is csókoltam Violát, gyöngédség, testvériesség volt a csókban, pártfogói szeretet, a biztonság csalóka érzését adva a vágy támadásai ellen. A csöndes időszak bekövetkeztében, megnyújtásában szándékosság, önfegyelem is szerepet játszott. Utolsó vizsgáimat raktam le, és az államvizsgára készülődtem. Gyűjtöttem doktori disszertációm anyagát is, s míg a kémia és a röntgensugár alkalmazásának legújabb eredményei után kutattam, melyekkel a szerves anyagok kora a legnagyobb valószínűséggel megállapítható, a szakkönyvek fölött néha Viola arca nézett rám, az ö hangját hallottam. Szinte vágyódva gondoltam ilyenkor a Viola előtti időkre, mint a nagyszerű nyugalom korszakára. Túl nagy izgalmakat a vizsgák nem okoztak, hiszen első éves koromtól nagy kedvvel és alapossággal foglalkoztam az anyaggal. Mellette még arra is jutott időm, hogy a Bandi által ajánlott könyvekből beszerezzek egyetegyet, és el is olvassam. De néha magam is bementem a könyvesboltba, antikváriumba böngészgetni. Ha néha Magyarországon jártam, onnét sem jöttem meg könyv nélkül. Hol egy új, hol egy régi írót, költőt fedeztem fel magamnak. Most éppen Babits Jónás könyve van soron. Ezt majd útra viszem magammal. Nem tudom, de mindig úgy képzelem el, hogy a hajnali tengerparton, m