A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-12 / 37. szám

Tárgyak és történelem agyag, a fa illetve gyökér és a tengeri habkö (afrodit) válik a pipakészítés alapanyagává. A fa és afrodit alapanyagú pipák faragás útján nyerik tetszetős formájukat. Szinte mindenütt megtalálhatók, eredetüket illetően így nemcsak tárgyi-történeti, de néprajzi értékük is jelentős. Ezzel ellentétben a cseréppipa már korántsem anynyira ismert, mint amilyen népszerű volt nem is olyan régen. A cseréppipa (vagy agyagpipa) gyártása a 18. és 19. század fordulója táján válik nálunk a fazekasság melléküzemágából, önálló céhkeretek között működő manufakturális, kisüzemi tevékenységgé. 1828-ban már több önálló gyártót, kisüzemet találunk Selmecbányán, Kassán, Szentgyörgyön, de Pozsonyban, Galántán is. Ezek termelését ösztönzik a velük párhuzamosan megjelenő dohányfeldolgozó manufaktúrák Pozsonyban, Kassán, és később másutt is. A 19. és 20. század fordulóján a már meglevő és immár fejlettebb gyártási technológiát alkalmazó üzemekhez a továbbiakban zárkóznak fel (Zólyom, Léva, Körmöcbánya, Bártfa stb.), hogy aztán a konjuktúra csúcsát jelentő századelőn a cseréppipa méltó vetélytársa lehessen a gyárilag előállított olcsó fapipáknak is. A cseréppipákat nemcsak tetszetős formájuk, sokszor művészi szintű megmunkálásuk, díszítésük és nem egy esetben divatos motívumaik, hanem jó tulajdonságaik tették közkedveltekké. Előállításuk módja, minek kidolgozása hosszúéves tapasztalatokon alapszik, a gyártók féltve őrzött titka volt. A cseréppipa gyártása három fázisra oszlik: az agyag megmunkálása, a pipa elkészítése és végül kiégetése. A kiválasztott tiszta agyagot nagy fakádakban elkeverték vízzel, megszűrték, majd több hónapig állni, leülepedni hagyták. Ezután a vizet elszívták az agyagmassza fölül, majd a masszát néhány hétig szabad levegőn, aztán pincékben szárították. A féli agyagból méteres rudakat, amit aztán megfelelő nagyságú darabokra vágtak. A nyers pipákat, fa, ólom, vas, bronz, gipsz vagy sárgaréz formákban sajtolták, ahol nyersformájukat, esetleg külső motívumaikat kapták meg. A sajtolás után kijavítgatták az esetleges sajtolási hibákat, kifúrták a pipa füstnyílását, megmintázták a pipa külső részeit: a pipafejet és pipatorkot, valamint cégjelzéssel látták el azt. Az így megmunkált pipákat masszív, erős, magas hőfokot kibíró kemencékben égették. A pipa készítésének legfontosabb szakasza volt ez, mert az égetés mikéntjén múlott a pipa minősége: az elégtelenül kiégetett cseréppipa magába szívta a dohánynedvet, ellenkező esetben pedig — keménysége folytán — könnyen törött. A pipákat különleges, dróttal átszőtt cserépedényekbe helyezték, így tették a gyengén felmelegített fafűtésü kemencébe, ahol néhány órán át alacsony, majd később 1000C fölötti hőmérsékleten égették azokat. A lehűlt kemencéből kiszedett pipák fényezéssel kapták meg végső formájukat. Múzeumaink gyűjteményei több évszázad pipáinak lenyűgözően sokrétű formagazdagságáról adnak tanúbizonyságot. Tárgyi történelmünk fontos emlékei ezek. HIMMLER GYÖRGY Európát Kolumbusz után hódította meg a dohány, bár a „dohányzás" már az Újvilág felfedezése előtt sem volt ismeretlen kontinensünkön; míg a görögök és a rómaiak az üröm vagy a ciprus levelének füstjét használták gyógyításra, a szkíták a kendermag füstjével bódították magukat. A dohánylevél füstjének élvezete azonban minden kétséget kizáróan Észak-Amerikából került az Óvilágba, mint indián találmány. Az első szállítmány dohánylevél 1498-ban, mint „csodagyógyszer", a gyomorbaj gyógyításától a pestis megelőzéséig szinte mindenre alkalmas orvosság, kerül Spanyolországba. A Herba nicotiana (nevét Jean Nicot 16. századi portugáliai francia követtől kapta, aki termesztésre Párizsba hozta a dohány magját (termesztése a 17. századtól terjed el nagyban, hogy aztán füstje széleskörben és Európa-szerte elterjedt élvezeti cikké váljon. A dohányfüst sokféleképpen fogyasztható: a szivar, a cigaretta mellett hosszú időn át a pipa volt a dohányzás legelterjedtebb módja, bár még ma is sokan esküsznek rá. A pipa, mint a dohányzás, nemcsak egyik legelterjedtebb, de eredeti formája a dohánnyal együtt kerül kontinensünkre, területünkön azonban jó kétszáz éwel a Nyugaton való megjelenése után terjed el tömegesen. Ekkor kezdődik meg gyártása a legkülönfélébb anyagokból: agyagból, fából, porcelánból, köböl, agancsból, csontból. Náluk elsősorban az KOSÚTHOVÁ ELENA FELVÉTELEI 7. 2. 3. PIPÁK Faragott tajtékpipa sárgaréz fedéllel Cseréppipa a múlt század végéről Múlt századi agyagpipák együttese a lévai (Levice) Barsi múzeum gyűjteményéből. 24