A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-05 / 36. szám

Csak egy percre MORVA PÁL nép művelő. Tizenöt éve, hogy a nagymegyeri (Calovo) kultúrház igazgatója. Fiatalos, örökmozgó férfi, aki nem szívesen ül naphosszat az íróasztal mellett, hanem műsorokat szervez, klubmunkát irányít, személyes példamutatással támogatja az amatőr művészeti mozgalmat. — Milyen problémákat, feladatokat kell megoldani egy nagyközség népművelőjének ? — A legfontosabb, hogy fölkeltse az emberek érdeklődését a kulturális rendezvények, a népművelési tevékenység iránt. Annál is inkább, mert a tévé vonzereje kétségkívül nagy. Nagymegyer környékén sokan dolgoznak a mezőgazdaságban és a nehéz munka jellegéből adódóan esténként, vagy egy-egy hétvégén a legszívesebben otthoni pihenésre, kikapcsolódásra vágynak. Ezért csak valóban ötletes, rugalmas műsorszervezéssel lehet őket becsalogatni a kultúrházba. Főképp a tavasztól őszig terjedő hónapokban. Célom igy kétirányú. Egyrészt a legkülönbözőbb művészeti ágak képviselőit igyekszem szerződtetni Nagymegyerre, hogy a helybelieknek ne kelljen Komáromba vagy a fővárosba utazniuk az érdekesebb műsorok megtekintése miatt; másrészt arra törekszem, hogy élénk érdeklődés mutatkozzon az öntevékeny csoportok s az egyéb jellegű népművelői tevékenység iránt. Problémát okoz, hogy kultúrházunk tulajdonképpen már túlélte önmagát s hiányzanak a jelenleginél jobb klubtevékenység feltételeit biztosító kistermek. — Tudtommal a nyolcezer lelket számláló Nagymegyernek egyetlen moziterme sincs... — Nincs bizony! Ez már esztendők óta vajúdó gond. Szerintem tarthatatlan helyzet, hogy ebben a kisebb fürdővárossá vált nagyközségben például a gyerekek csupán hallásból ismerjék a mozi szó jelentését; a felnőttek pedig tanácstalanul legyintsenek, ha valahol a filmművészet egy-egy jeles alkotása kerül szóba. — Föltűnő viszont, hogy színielőadások és koncertek dolgában Nagymegyer teltházas játékhelynek számit! — A közönségtoborzás elsősorban személyes kapcsolat és szervezés kérdése. A színjátszásnak és a zenei műsoroknak egyébként is gazdag hagyománya van nálunk. A mintegy ötszáz férőhelyes nagyteremben nemegyszer előfordul, hogy minden jegy elkel. A rockkoncertek pedig ennél is népszerűbbek. — Valóban, a fiatalokkal milyen tapasztalataid vannak ? — Tisztelet a kivételnek, de a többség sajnos nem lelkesedik a többletmunkát jelentő öntevékeny mozgalom vagy a rendszeres klubélet iránt. Nekünk, népművelőknek is, de a SZISZ-szervezeteknek is többet kellene foglalkozniuk ezzel a kérdéssel. — Mennyiben változtak szerinted a népművelési munka feltételei az elmúlt másfél évtized alatt? — Talán elegendő lesz egyetlen számadatot idéznem. Tizenöt évvel ezelőtt 80 ezer korona volt kultúrházunk évi költségvetése, most pedig éppen négyszer ennyi. Azt hiszem, bátran elmondhatom, hogy az évek során nagy tapasztalatra tettem szert, és a megyeriek nemcsak elfogadnak, de hallgatnak is rám. Ez persze állandóan jobb, alaposabb munkára kell, hogy sarkallja az embert. (mik) 10 Székely Zoltán mérnök szeretett &L • volna felordítani kínjában és tehetetlenségében. Egyre inkább megérlelődött benne a gondolat és az elhatározás, hogy őszinte lesz. Szorult helyzetéboTaz az egyetlen kivezető út, csakis az őszinteségével könnyíthet valamelyest a sorsán, ha egyáltalán könnyíthet. A koraősz már be-bekandikált a kórházi szoba ablakán. Halványabb fénnyel sütött a nap, színesedett a fák lombja, s a madarak füttye is fáradtabb és ritkább volt a megszokottnál. Székely Zoltánnak nem esett jól az ebéd. Telve volt izgalommal és feszültséggel. Az önvád marcangolása szinte kibírhatatlan volt. A szégyenérzet is erősen dolgozott benne: ha nyilvánosságra kerül mindaz, ami az utolsó néhány hónap alatt történt az életében . .. hogyan néz majd a munkatársai szemébe, s főleg miként, hogyan magyarázza meg a feleségének és a gyerekeinek mindazt, amit vénülő, úgymond érett fejjel elkövetett? Az az igazság, hogy nem akart életben maradni, de most már mindegy, ha egyszer életben maradt, tettéért vállalni kell a felelősséget. Gondolatban újra átélte az eseményeket, és felkészült a nyomozók fogadására. Egyre türelmetlenebbül leste az ajtó nyílását, szeretett volna mielőbb túl lenni az egészen. Talán jobb is lesz, talán némileg megnyugszik. ha elmondja, ha kiszólhatja magából mindazt, ami benne van, gondolta, hiszen mióta visszanyerte az eszméletét, nyomasztó teherként nehezedik rá. Végre megjelentek a nyomozók. Leültek az ágya mellé egy-egy székre. A tömzsi hadnagy jegyzetfüzetet vett elö, a százados pedig várakozón ráfüggesztette a szemét. — Végiggondolta? — kérdezte a mérnöktől. — Igen. — Hajlandó beszélni? — Igen. — Nézze, mérnök úr — mondta a százados elgondolkodva —, tudjuk, hogy nem a legjobb viszonyban volt a főnökével, aki tulajdonképpen a barátja volt, hiszen együtt indultak. Azt is tudjuk a főnökéről, hogy a beosztásához és a jövedelméhez képest igazán nagy lábon él, akárcsak a fia Pőstyénben. Sőt azt is megtudtuk, hogy a főnöke öccse a hatvanas évek elején rejtélyes módon, nyomtalanul eltűnt. A maga öccse dunai hajós, igaz? A mérnök bólintott. — Az öccse fia orvostanhallgató, ötödéves ... és hát ami szintén lényeges, a kis doktornőt maga nagyon is jól ismerte, viszonyuk volt s a viszonyuk következményeként esett teherbe. Igy igaz? — Igen. — Április végén ön egy hetet töltött Münchenben. — Csak öt napot, persze ez a lényegen mit sem változtat — mondta a mérnök. — Nos, ha végiggondoljuk azokat az öszszefüggéseket, amiket felsoroltam, valóban összefüggenek, vagy csak a véletlenek furcsa játéka, láncolata fűzi össze? — Azt hiszem, nagyon is összefüggenek. — Mennyiben? — Először; Klára a bácsikája, vagyis a főnököm megbízásából utazott a Tátrába és kötött velem ismeretséget. Mindezt persze csak jóval később tudtam meg. A megismerkedésünket követő hetekben fogalmam sem volt arról, még csak nem is sejtettem, hogy eszközként akarnak és fognak kihasználni egy olyan mocskos és aljas játékban, amitől minden becsületesen gondolkodó ember irtózik és ha csak teheti, menekül. — Milyen „játékról" van szó? — kérdezte a százados. LOVICSEK BÉLA HTJILÓ CSIILAG — Az majd a későbbiek folyamán kiderül — felelte a mérnök enyhén remegő hangon. — Egyszóval a kényszerű megismerkedésnek az lett a vége, hogy köztem és Klára közt komoly emberi kapcsolat alakult ki, ha úgy tetszik: szerelem. Furcsán hangzik az én koromban az ilyesmi, de igy volt. Ami elöl egész életemben menekültem, bekövetkezett. Klára foggal, tíz körömmel ragaszkodott hozzám, szinte már megrendítő volt a ragaszkodása, és semmi mást nem kért tőlem, csak a viszony folytatását és megtartását hosszú távon. így aztán a kapcsolatunk rendszeressé vált, a lakása pedig második otthonommá. Kettős életet éltem sajnos. Sem akaratom, sem eröm nem volt már ahhoz, hogy kiszálljak a buliból... A feleségem előtt, egyáltalán a családban már alig-alig tudtam leplezni a kettős életemet, s bár a feleségem sejtett valamit, számtalan jel mutatott arra, hogy sejt valamit, de szóval sóha nem említett semmit, magatartásával sem éreztette velem a fájdalmát, esetleges megbotránkozását. — Mikor közölte önnel a doktornő, hogy állapotos? — Április közepe táján egyik este a müncheni út előtt azt mondta nekem, hogy nagy meglepetésben lesz részem, ha visszajövök. Hiába-faggattam, hogy miről van szó, többet nem árult el, csak rejtélyesen mosolygott... — mondta a mérnök és megigazította a hátát kitámasztó párnát. — Semmi más nem történt a müncheni út előtt ? — kérdezte a százados. — Történt, aminek én akkor nem tulajdonítottam semmi jelentőséget. — Mi volt az? — Klára megkért valamire ... Úgy kért, mintha csupán apró szívességről lenne szó, s hogy a főorvosa kedvéért tegyem meg. — Mit? — Hozzak haza egy csomag gyógyszert. Megjegyezte, hogy olyan gyógyszerről van szó, amit nálunk nem lehet kapni, és hogy a főorvos úr nagyon hálás lesz, ha teljesítem a kérését. Viccesen még azt is hozzáfűzte, hogy bár a nyugati határon a vámosok nem nagyon vizsgálnak, azért ne hagyjam a csomagot az ülésen az orruk előtt. — Mikor megkérdeztem, hogy jó, rendben van, de mi lesz az osztrák—csehszlovák határon, felnevetett. A határon nem kell áthoznod. Bécsben a kikötő környékén átveszi tőled egy hajós, azzal kész, mondta, a többi már a hajós dolga. És miről fogom megismerni a hajóst, vagy ő engem, kérdeztem. Ne félj, nevetett fel újra, ő biztosan meg fog ismerni... Elkomolyodva még hozzátette: ha félsz a kockázattól, amitől természetesen nem kell félned, nem muszáj vállalnod, legfeljebb megmondom a főorvos úrnak és kész. Ne is beszéljünk róla többet, mondta még vidámságot színlelve, de én láttam rajta, hogy elszontyolodott kissé. Hozzám bújt, én beletúrtam a hajába és megnyugtattam: azon ne múljék, elhozom a gyógyszert, valóban nem történhet semmi, legfeljebb elkobozzák és vége, nem igaz?... De kitől kell átvennem Münchenben?... Majd jelentkezik az illető, mondta és hálásan csókolgatni kezdett. — Nem furcsállotta a kérést? — kérdezte a százados. — Nem ... napirendre tértem felette, már-már el is felejtettem, hiszen Klára mindenben őszinte volt hozzám, miért is gyanakodtam volna? — Mi történt Münchenben? — Az elutazásom előtti estén a szállodai szobámban berregett a telefon és egy rekedtes férfihang közölte velem, hogy fél óra múlva menjek le a parkolóhelyre és nyissam ki a kocsimat, hagyjam nyitva az ajtaját, majd tíz perc múlva zárjam be. Őszintén szólva akkor kezdtem gyanakodni először: mire jó ez a nagy rejtélyeskedés. hiszen egy csomag gyógyszert személyesen is átadhatna az illető, mire jó ez a bizalmatlanság. De ez csak olyan halvány, alig észlelhető gyanú volt, amit csak így utólag tudatosít magában az ember. A lényeg az, hogy a csomag a kocsimba került. Az ülés mögötti térben helyeztem el, és másnap elindultam hazafelé Bécsen keresztül. — Milyen méretű és súlyú volt? — Nem volt nagyméretű csomag. A súlya meg olyan három-négy kiló lehetett. Ami igaz, az igaz, a méretéhez képest kissé súlyosnak tűnt. — A határon nem történt semmi? — Nem, semmi, minden a legnagyobb rendben zajlott le. — És Bécsben a kikötő környékén? A mérnök elmosolyodott. — Meglepődtem, örültem is persze, amikor összetalálkoztam az öcsémmel, azonban még nagyobb volt a meglepetésem, amikor az öcskös rákérdezett a csomagra, alig tudtam megszólalni. No, mi van veled, bátyó, megkukultál?... Mi közöd neked ehhez az egész hogyishivjákhoz, nyögtem ki végül... Ezt a kis szívességet igazán megérdemli a főorvos úr, bátyó. Tudod, annak idején, amikor a fiam felvételizett az orvosira, sokat segített a főorvos úr. így megy ez manapság: valamiért valamit.. . pont neked magyarázzam ? ... Ez megnyugtatott és eloszlatott bennem minden gyanút. Magamban még örültem is, hogy akkor este nem utasítottam vissza Klára kérését. — Az öccse tudta, hogy mit tartalmaz a csomag? — Úgy tudta, hogy gyógyszert. — Idehaza ki szokta átvenni töle a csomagot? — Klára. — Tehát ő is ismerte a doktornőt? — Ismerte. — Tehát szerencsésen hazaért — mondta mintegV önmagának a százados. — Milyen meglepetéssel várta á doktornő? — Akkor jelentette be, hogy állapotos. — Meglepődött, igaz? — De még mennyire!... Egyúttal meg is döbbentem, amikor végiggondoltam a következményeket. Arról szó sem lehet, hogy megtartsd a gyereket, mondtam neki. Én nem tudom úgy végigélni az életem, azzal a tudattal, hogy van egy gyerekem, aki bár az én vérem és mégsem az enyém, nem arról szó sem lehet. Ő pedig arról nem akart hallani, hogy elvetesse, neki szüksége van arra a gyerekre, mondta, és még azt is hozzáfűzte, hogy olyan embert nevel belőle, aki miatt nem kell senkinek sem szégyenkeznie .. . Nem és nem bírtam megbarátkozni a gondolattal, sehogy sem tudtam belenyugodni. Éjszakákon át nem aludtam, az idegességem és a nyugtalanságom nőttön nőtt. Amikor aztán azt is megtudtam, hogy mi áll a dolgok mögött, s hogy milyen célok érdekében kinek kezében váltam játékszerré, végképp elveszítettem a fejem. Úgy éreztem, egy olyan vasrácsos ketrecbe kerültem, amiből nincs menekvés. (Folytatjuk) 22