A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-04 / 27. szám

és történelem chaikus" eljárás a középkori díszítmé­nyekre jellemző: a terrakotta edényre vö­rös földfestékkel vitték fel a mintát. Ezek nem túl változatosak, egyszerű geometri­kus minták, egymásba fonódó írott I be­tűk, csigavonal, illetve mint növényi dí­szítmény a rozmaring. A korsókkal szemben a bütykösök min­dig mázasak; mázatlan példányokkal csak ritkán találkozunk. A bütykös lapos füle az edény nyakán elhelyezett karimából vagy „gallérból" indul ki, és ivónyílás soha nincs rajta. A butykosban legtöbbször pá­linkát tároltak, esetenként bort is. Az edény használata főleg ünnepi alkalmak­hoz kötődött, ez indokolja, hogy gyakran nagyon is díszes példányokkal találko­zunk. Nem ritka a figurális díszítés sem: emberfejben végződő nyak, reliefszerüen rácsavarodó kígyó. A bütykösök nemegy­szer képezték ajándékozás tárgyát, így sokszor találkozunk feliratos, névvel, év­számmal ellátott darabokkal. A bütykös és a korsó egyaránt készül­hetett 1/2 literes nagyságtól kezdve egé­szen a 10 litert is meghaladó űrtartalom­mal. A két edénytípus közé nem lehet éles határt húzni, tehát sem a nagyság, sem a külső jegyek, de még az elnevezése sem határolja el élesen a kétféle edényt. Innen a butykoskorsó elnevezés. Leginkább a 1/2—1 liternyi űrtartalmú pálinkásbuty­kosok vagy szenteltvizes korsók tanúsít­ják ezt, amelyeket felváltva használtak mindkét fajta folyadék tárolására. Elkülö­nülten, csak szenteltvíz tartására talán csak azok a példányok szolgáltak, ame­lyek magán viselik a készítés célzatossá­gát. Ugyancsak a galántai múzeum gyűj­teményében láthatók olyan többnyire feli­ratos, évszámmal ellátott példányok, amelyek díszítésének főmotívuma a „sas­vári Madonna" reliefje. Ezeket a korsókat, amint az a feliratokból — Maria Tal, Mária Völgy, Mariazell — kitűnik a nagy búcsú­kon szerezték be. SZANYI MÁRIA cses (csöcsös) korsó, csörgőkorsó stb. A korsó hasa és nyakmagassága válto­zó. így találkozunk rövid nyakú, hasasabb edényekkel, mint amilyenek az alföldi vagy a gömöri műhelyekből kerültek ki, vagy magas nyakú, lefelé amfóraszerüen elkeskenyülö edényekkel, mint amilyenek az észak-dunántúli központok (Tata, Csákvár) termékei voltak. A vizeskorsókat csak nagyon ritkán má­zazták (belülről soha), mázzal csak a szája és a szopókája körül látták el. Díszíteni is rendszerint az edény vállát, a korsó felső harmadát szokták. Ez valószínűleg azzal függ össze, hogy mezei munkák alkalmá­val a korsót rendszerint a földbe ásták, hogy a víz minél tovább hideg maradjon. A vizeskorsókat leggyakrabban a karco­lásos, írókázásos vagy ecsetes díszítéssel látták el. Egyes műhelyekben a mester az ujjával vitte a díszítést az edény falára. A galántai Járási Honismereti Múzeum kerámiagyüjteményében egyaránt talál­kozunk alföldi és gömöri műhelyekből ki­került darabokkal, a legtöbb azonban az észak-dunántúli műhelyekben, Tatán, Csákváron készült korsó. Ez utóbbiak egyes vonásaikban a római örökség to­vábbélésére engednek következtetni. „A provinciális római edényekre emlékeztet a korsó vörös földdel való bekenése és kaviccsal való csiszolása." (Kresz Mária: Népi kerámia. A Magyar Néprajzi Múzeum kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában 1969. július—szeptember.) A másik „ar-A paraszti háztartásban még századunk első felében is rendkívül nagy szerepe volt a korsónak, butykosnak, illetve butykos­korsónak. A szűk nyakú, hasas edények egyaránt szolgáltak víz, bor vagy pálinka tárolására. Külső jegyeikben, főleg a vizesedények, a korsók egységes képet mutatnak min­dazon vidékeken, ahol a mezőgazdasági munkák idején a vizet cserépedényekben tárolták. Az öblös edény nyakát rendsze­rint egy átlyuggatott koronggal, „rostély­lyal" látták el, hogy megakadályozzák a nagyobb szennyeződésnek az edénybe ke­rülését. A korsókat útban a mezőre a parasztok a határban levő szabad kutak-VIZESKORSÓ, PÁLIN­KÁS BÜTY­KÖS P A ból merítették meg, a rostély megszűrte a vizet, hogy a korsóba ne kerüljön szalma­szál, békalencse vagy más piszok. Ugyan­akkor a rostély tartotta fenn az edénybe helyezett agyaggolyócskát, a „korsó lel­két", a csörgöt. A golyók a korsót tisztán tartották, a rázásnál dörzsölték az oldalát, s így nem tudott az oldalán lerakódni a vízkő vagy más szennyeződés. A korsó nyakából indul ki az általában üreges fül, és a közepe táján van a szopóka, vagy másként „csecs", „csöcs". Használatánál fogva, illetve a külső je­gyei alapján az edény sokféle névváltoza­tával találkozunk, ezek közül a leggyako­ribbak a rostélyos korsó, vizeskorsó, cse-

Next

/
Thumbnails
Contents