A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-05 / 36. szám

1A Szerepelt benne Nápoly és Sura* baya, s még legalább harminc város, elképzelésem szerint ráillö jelzőkkel. Genfről valahogy a rím miatt kissé kicsavart szórenddel igy emlékeztem meg: „Levegőjét rontja csak a Népszövetség." Ma, azt hiszem, gondolkodás nélkül behelyettesíteném Genfet New Yorkkal és a Népszövetségét az ENSZ-el — némelyek szerint talán szentségtörő módon. Miután alaposan kirajongtam magam, jelzőim és ihletem fogytával imígy fejeztem be a több mint százsoros remekművet: „Mint kinek szemével a káprázat játszik. Kicsike betűkkel, alig-alig látszik. Kereső ujjaimmal egyszerre megállok, mert kis falum neve, amit itten látok. Kis falu, nem híres, mégis oda vágyom, ott minden a legszebb, ott a boldogságom." Rendkívül elégedett voltam, hogy sikerült ilyen csattanós befejezést találnom, s erősen reméltem, hogy ha majd felolvasom, az önképzőkörben, azon kívül, hogy nagy sikere lesz. Babos Erzsike, osztálytársam és akkori nagy szerelmem, ért majd belőle. Akárhogy töröm a fejemet, a városok között Isztambulról nem esett szó. Mégis — „lévén elég pénzem" — éppen ide utaztam, és erősen hittem, hogy választásom a lehető legszerencsésebb vott. Talán azért, mert a város feledtetni tudta velem, hogy régészként jöttem. Inkább régészként tántorogtam a sok látnivaló között, és szívesen hagytam magam ámulatba ejteni, egyik ámulatból a másik ámulatba, akárcsak az a bizonyos falusi kislány Pesten. Nem bántam, és nem találtam méltatlannak, hogy Nagy Sándor csodálatos fehér márvány szarkofágjától sem voltam jobban elragadtatva, mint mikor kora reggel a müzzein áthatóan zengzetes imára szólítására ébredtem. Élveztem mindannak a különbségnek a felfedezését, amit a miénktől eltérő orientális világ nyújtott, és a hazaival azonos otthoniasság érzését keltő közvetlenségével, amivel a sarki boltos beszédbe elegyedett velem. Elmagyarázta, hogy abban a kosárban incir, azaz füge van, amaz meg ott bedem, azaz mandula. Helyet csinált nekem, leültetett, biztatva, hogy a fél liter tejet és a szezámmagos kerek süteményt ott is elfogyaszthatom. Közben megérdeklődte, nincs-e eladni való amerikai cigarettám, mert ahhoz most nehéz hozzájutni, én pedig megtudtam, hogy a gyufa a kibrit. a vaj a tereyagi, a sajt peynir és hasonló hasznos dolgokat. Mi mindenről tudtunk volna elbeszélgetni, ha értünk egymás nyelvén! Benne is nagy volt az érdeklődés, bennem is. De hát kifogytunk a szóból, hallgatagon kortyoltam a tejet, majszoltam a kalácsot. Ő azonban folytatni akarta a beszélgetést, s hosszabb próbálkozás után sikerült megértetnie, arra kiváncsi, milyen nemzetiségű vagyok. Végre egy kérdés, amelyre még otthon betanultam a választ. — Macarim — feleltem tudásomra büszkén, törökül. — Ah — villant a szeme. — Attila! — s nevetett örvendezve. — Attila — örvendeztem én is, és ez olyannak tűnt, mint mikor gyerekkoromban, foglalatosságaim közben félfüllel arra figyeltem, amiről a felnőttek, anyám vendégei beszélnek, s hallom, hogy rájönnek arra, hogy a Málcsi néni egyrészt anyám másodfokú nagynénje volt, másrészt meg a vendég néni férjének unokátestvére. Ennek következtében aztán lelkendezve állapították meg, hogy akkor tulajdonképpen rokonok vagyunk. Ha már felfedeztük a rokonságot, nem maradhattunk meg Atillánál — akinek a nevét különben fonetikusan (és logikusan) úgy írják, ahogy mi is ejtjük, nem pedig Attilának —.folytatni kellett a dolgot. — Szakáll — tettem simogató mozdulatokat az állam körül. — Szakai — ismételte nagy tetszéssel bólogatva a boltos. — Ata — atya, ana — anya, — s kezdtem önteni magamból az azonos, vagy csaknem azonos hangzású szavakat. A boltos már nem nevetett. Elkomolyodva, érdeklődéstől csillogó, tágra nyitott nagy, fekete szemmel hallgatta mindennél meggyőzőbb érvelésemet, amellyel látszólag teljesen lehengereltem. Mert hallott, tanult róla, hogy rokonok vagyunk, de hogy ennyire, azt, úgy látszik, eddig nem sejtette. Hát ha még elég lett volna nyelvtudásom ahhoz, hogy ne csak a semmit sem bizonyító szóazonossággal kápráztassam el, hanem nyelvünk struktúrájának azonosságára is rámutassak! A magánhangzó illeszkedésre, a birtokosrag egyes szám első személyének „m" betűjére, a kifejezési formák rokonságára, mint például az „éjjel-nappal" használatára. Valamennyi európai nyelvben „nappal-éjjel"-t mondanak, csak a magyar és török nyelvekben szerepel így: éjjel-nappal. Éjszakákig tartó búvárkodásom a nyelvtankönyvben meghozta a maga gyümölcsét, minden eszembe jutott, csak éppen kifejezni nem tudtam magam. Boltosomnak azonban ennyi is elég volt. Reggelimet befejezve fizetni akartam, de nem fogadta el. Ekkora hatásra igazán nem számítottam. Én sem akartam rosszabb rokon lenni nála, hirtelen elhatározással kirántottam zsebemből az öt színű ceruzámat, amire már régen vágytam, és elutazásom előtt vettem a Tuzexban. Ezt aztán elfogadta, s kezében tartva olyan elragadtatással szemlélte, mintha a saját arcmását aranypénzre verve. A sajnálkozás, amit mégiscsak éreztem, mikor megváltam a ceruzától, rögtön eltűnt. S most meg ő nem engedett elmenni üres kézzel. Lekapott a pultról egy zacskót. — Fistik — nyújtotta felém, nógatva, hogy fogadjam el. — Fistik, cok güzel. A táskámba tettem a zacskót, és megköszöntem. Ő, mielőtt zsebébe akasztotta volna a ceruzát, még felém tartotta, és másik kezét szívére téve kicsit meghajolt. Szép, ösi mozdulat ez. Sok mindent ki lehet vele fejezni. Köszönet is lehet, üdvözlés is, amely az üdvözölt iránti jóindulatunkat jelzi, lehet a feljebbvaló utasításának, vagy a szülő tanácsának szíves, engedelmes elfogadása, lehet egy jól sikerült munka, vagy szép ajándék átadását kísérő gesztus. Kezet ráztam vele, melegen, barátian, és kiolvastam a szeméből, hogy szívesen marasztalna, és hogy nem érti, ha ennyire rokon a nyelvünk, miért is nem értjük egymás beszédét. Ezt én is őszintén sajnáltam. Az ajtóig kísért, mintha fivére indulna hosszabb útra, s még nézett utánam, mikor pár lépés után visszapillantottam, akkor indult vissza a bolt belsejébe. Hazudnék, ha ORDÓDY KATALIN azt állítanám hogy Nagy Sándor szarkofágja mélyebb benyomást tett rám, mint barátkozásom a boltossal. Bánt, hogy nem jegyeztem fel a nevét, a címét, nem küldhetek neki hazulról képeslapot, tanúsítva, hogy nem feledtem el. Másodszor szállt le az este Isztambulban, mióta ott voltam. A Taxim téren őgyelegtem a modem negyedben, már láttam az Atatürk-emlékmüvet, az Operaházat, a Hilton hotelt, a Cumhuriyet Caddesi és az Istikla! Caddesi remek és drága üzleteit, mindent, amit a múzeumok zárórája után ingyen és bérmentve megtekinthet a járókelő. A Dolmabahce palotában — erről mindig a Bahcisaray-i szökökút jut az eszembe. Violával néztük meg Mária és Gürey kán költői, tragikus szép történetét — a káprázatos termek után sokkolt Atatürk szobájának egyszerűsége. Tudom, hogy ő teremtette meg a modern Törökországot, a köztársaságot, s neki köszönhetik, hogy az első világháború után nem valósult meg az antant hatalmak terve, mely szerint a kisázsiai részt is felosztották volna egymás között, az ország csak az Ankara környéki vilayetekből állt volna, mai nagyságának mintegy egyharmadára zsugorodva. Nagy, valóban nagy államférfi volt, nemhiába adta neki a nemzet a Törökök Atyja nevet. Élő tisztelet övezi országszerte ma is. Szeretnék többet tudni erről a férfiről. Utánanézek, bizonyára magyarul is megjelent valamiféle monográfia. Ha nem, megpróbálom német, vagy angol nyelven beszerezni. Hiszen ha maradhatnék, gondoltam, és módom lenne felmérni az eredményeket, amelyek az intézkedései nyomán születtek, ha lenne módom összehasonlítani az öt megelőző korszakkal. .. Azon kaptam magam, hogy az eleven, lüktető életű ország és nép érdekel, a maga ezer bajával, vágyával, elképzeléseivel, szokásaival, mentalitásával, s a kövek, a kultúrák rétegeződései az emberiség homályába vesző múltjának izgalmas titkai feleannyira sem keltik már fel kíváncsiságomat. Valami halvány nyugtalanságot éreztem emiatt, de igyekeztem elhessegetni azzal, hogy merőben új és erős benyomások hatása alá kerültem, s különben is, senkivel szemben nincs semmiféle kötelezettségem, csak magamnak tartozom elszámolással. Turista vagyok, a saját pénzemen jöttem. Ki ismer vajon olyan utazást, ahol minden az elképzelése, az előre feltett szándéka szerint zajlott le, tettem fel magamnak a kérdést. Nem akarok úrrá lenni a napjaim fölött. Legyenek úrrá rajtam a körülmények. Maga az elhatározás nem volt helytelen, akkor meg sem fordult a fejemben, hogy lehetnek, vannak olyan körülmények is, amelyek felett igenis, minden erejével úrrá kell lennie az embernek. Nem találtak vétkesnek, én mégsem érzem magam ártatlannak. De akkor este a Taxim téren még a bűnbeesés előtti állapot ártatlanságával őgyelegtem, s azzal a gondolattal kacérkodtam, hogy kihasználom az estét. Jó lenne elmenni egy mulatóba. Sajnos a frivol ötlet nyomán azonnal működésbe lépett bennem egy számológép, és szándékom elbizonytalanodott, hamvába holt. Szemrehányást tettem magamnak gyávaságom miatt — mert igenis gyávaság volt, rettegés a rajtacsipéstől, nem holmi fennkölt állampolgári kötelességérzet —, hogy attól az arab egyetemistától nem vásároltam meg a kétszáz dollárt, amit nem is olyan tehetetlen áron átadott volna. Gyönyörű volt a sok minaret és kupola a lebukó naptól vörösre festett horizont előterében, s a kigyulladó fények is gyönyörűek voltak, az utcák nem szűnő zsivajos forgataga, nevetgélő társaságok, illatosan elsuhanó