A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-29 / 35. szám

A kosúti emlékház használtak. A házivászon törülköző mellett a falon a 19. század végéről származó szépen díszített mángorlót, alatta a morzsolószéken pedig a mosófát láthatjuk. A kéményaljának, a konyha hátsó részének sötét színűre festett mennyezete az egykori szabadkéményre utal. A sarokban lévő KATLAN mellette a tűzpadkával csakúgy, mint az egész konyha, szájhagyományokra épülő rekonstrukció. A szobában a tűzhely melletti falnál találjuk a vetett ágyat, melyen a szegényes ágyneműt úgy igazították el, hogy szükség esetén (az ágytakarót felhajtva) ülőalkalmatosságnak is szolgált. Az ágy mellett az e vidékre jellemző állókát, a kisgyermekek kalodabútorát találjuk, jelezvén, hogy az ágy a betegnek vagy a gyermekágyas asszonynak volt a fekvőhelye. A család többi tagjai afféle pótágyakon aludtak, mint pl. a nappalra az ágy alá tolható SUPI, vagy az ággyal ellentétes sarokban, az ajtó mögött lévő PRÜCCS. A szoba közepén van az asztal, mellette a karospaddal, amelyek készítéséhez családi legenda fűződik: a ma hetvenen túlr adatközlő elbeszélése szerint a bútordarabokat a dédapja készítette, aki a távolabbi Sopornyáról került a faluba. „Akkor még a falu Nemeskosút volt, ami annyit jelentett, hogy a határában senkit sem foghatott meg a vármegye. Abban az időben Sopornyán verbuváltak, dédnagyapámat is be akarták vinni katonának. Ide szökött Kosútra, mert ide nem ért a vármegye keze. Itt is telepedett le, akkor csinálta az asztalt meg a padot. Asztalos volt." Az asztal és a prüccs közötti sarokban van a sublót, amely Kosúton századunk első évtizedeiben a lányok hozományának szerves tartozéka. A lakásban a használt apróságok között gyakran találkozunk olyanokkal is amelyek a polgári ízlést tükrözik. Ezeket rendszerint a városban szolgáló lányok hozták magukkal, mint pl. a sublót tetején álló szecessziós bádogdobozt, amelyben egykor a családi iratokat tartották. Az emlékház két további helyiségében mezőgazdasági eszközkiállítást illetve egy lóistállót láthatunk. Az eszközkiállítás — amelyen a téli famunkák, a nád és vesszőszedés, valamint a földmüvelés eszközeivel ismerkedhetnek meg a látogatók — egy tervezett nagyobb mezőgazdasági állandó kiállításnak az előrevetítése. A tervezett kiállítás a galánta környéki földművelés (gépi és kézi) eszközeit mutatná be a régmúlt időktől napjainkig. A most látható kiállításon egyelőre a kisebb méretű szerszámok kaptak helyet. Az emlékház bemutatása nem lenne teljes, ha figyelmen kívül hagynánk az udvaron látható kenyérsütő kemencét. Ez a kemencetípus Galánta környékén csak a felszabadulás utáni években kezdett elterjedni. A Békés megyéből ide települt szlovákok honosították meg, ők építették az emlékház udvarán lévő kemencét is. Néhány itteni magyar család is átvette tőlük, kivált abban az időben, amikor a konyhában illetve a szobákban lévő kemencéket rendre lebontották. Az udvarra épített kemencetípus azonban nem vált általánossá; terjedésének ideje egybeesett azzal az időszakkal, amikor a kenyérsütés szerepét a pékségek vették át. Ez év májusában nagyszabású rendezvénysorozattal emlékeztünk meg a kosúti sortűz áldozatairól. Ehhez a rendezvénysorozathoz járultak hozzá a galántai Járási Honismereti Múzeum dolgozói is, amikor május 20-án megnyitották a kosúti emlékházat. A századunk első évtizedeiben épített L alaprajzú épület utcára nyíló, domináns helyiségében az 1931. évi véres pünkösdre emlékeztető Írásos dokumentumok, korabeli fényképek láthatók. A további helyiségek, a századforduló tájáról való polgári ízlésű bútorokkal berendezett „úriszoba", majd az utána következő szűk kis konyharészlet, valamint a sötét kis szoba valósághűen mutatják azokat a társadalmi ellentéteket, amelyek 1930 táján Kosút lakosságára jellemzők voltak. Kosút lakosságát századunk első felében két szélsőségesen ellentétes társadalmi réteg alkotja: a vidéki földesurak életét élő báró családok, velük szemben pedig a lakosság nagy százalékát képviselő, nincstelen mezőgazdasági munkásság. Ezek mellett csak elenyészően kis számban vannak a többnyire árendás földeken gazdálkodó gazdacsaládok. A falu határának nagy részét a földesurak, valamint a szomszédos Diószegen lévő cukorgyár birtokolja. A sokgyermekes kosúti családok tehát az ő földjeiken vállalnak esztendőről-esztendőre munkát. Nyáron ezek a földek elegendő munkát biztosítanak a falu lakosságának, sőt még az ország északi területeiről jövő summásoknak is. Télen azonban a lányok nagyrésze Budapestre, Pozsonyba kerül szolgálónak, a férfiak pedig vagy otthoni tétlenkedésre kényszerülnek, vagy a közeli ártéri erdők tisztításánál vállalnak munkát. A falu társadalmi élete szegényes. A fent vázolt körülmények — nyáron látástól vakulásig mezei munka, télen a fiatalság nagyvilágba szétszórtan — nem kedveztek a társadalmi szokások kialakulásának. De nem kedvezett a szokások kialakulásának a szegénység életmódja sem: Egyegy udvarban sokszor négy-hat család lakott együtt, kettő-kettő közős konyhán úgy, hogy a népes családok csak a közös konyhából nyíló egyetlen szűk kis szobát mondhatták a magukénak. Az emlékháznak a népi lakáskultúrát bemutató részében egy ilyen közöskonyha részletét — tehát a konyha egy családra eső részét — s a hozzátartozó szobát rendezték be a galántai Járási Honismereti Múzeum dolgozói. A berendezés minden darabja helyből, a faluból származik, nagyrészt 1980—81-es gyűjtés. (E sorok írója ezúton is köszönetet mond a kosúti nyugdíjas klub dolgozóinak a tárgyak beszerzésében s a berendezésben nyújtott önzetlen segítségükért.) A lakásbelső a századunk húszas éveire vonatkozó állapotokat tükrözi, ami azonban a korábbi évtizedekre (a századforduló idejére) is érvényes. Az udvarról nyíló konyha első felében találjuk a konyhai szekrényt helyettesítő STELÁZSIT rajta a polgári ízlésű hímzett, feliratos „stelázsicsíkokkal". Mellette a gyúródeszkát valamint a hosszú sodrófát, amelyet a gyúrt tészta kinyújtásán kívül mángorláshoz is SZANYI MÁRIA