A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-29 / 35. szám

Csak egy percre... A hazai rádió magyar nyelvű adásait figyel ve gyakran hallani PAPP SÁNDOR ne vét. No és persze a hangját, hiszen a rádióban — a szerkesztési feladatok ellátása mellett — a müsorvezetes vagy a hiradozás szintén természetes kötelességnek számít; de ez a sok munkát vállaló, 26 éves fiatalember a vezetője egyben a Csehszlovák Rádió Magyar Nyelvű Főszerkesztőségében tevékenykedő, ezüstfokozattal kitüntetett szocialista munkabrigádnak is. — Sanyi, te a magyar adás hallgatóinak régi ismerőse vagy. Tulajdonképpen mióta dolgozol a rádióban ? — Hetedik éve. Rádiós pályafutásom úgy kezdődött, hogy a bratislavai Konzervatórium elvégeztével néhány hónapra szóló helyettesítéssel bízott meg a szerkesztőség. Az alkalmi szerződés lejártával azonban véglegesítettek a zenei szerkesztő munkakörében. — Mit jelent számodra a rádiózás ? — Rengeteg munkát s állandó országjárást. És a pontosság igényét, mert a rádióban egyetlen alkalommal sem lehet pontatlan, figyelmetlen az ember. — A zenei szerkesztő feladatai? — Meglehetősen sokrétű megbízatás az enyém. Elsősorban a műsorszerkesztő vagy a rendező elképzelései, illetve a hallgatók igényei alapján a legkülönbözőbb műsorok zenei anyagát kell kiválasztanom; de emellett két önálló műsorom is van. Az egyik a fiatal hallgatók számára készülő Vasárnapi rande vú, a másik pedig a Hazai tájakon című népzenei műsor, amelyben a csehszlovákiai magyar éneklőcsoportokat, népi hangszerszólistákat s folklóregyütteseket mutatom be. Ezekben a hetekben éppen Kassa környékét és a Bódva völgyét járom gyakran mikrofonnal a kezemben. — Ennél is hallgatottabb műsorod a Vasárnapi randevú... — Igen, s ez komoly felelősséget jelent, mert bizony nem egyszerű feladat a hallgatók kívánságainak és saját szerkesztői elképzeléseimnek egyeztetése. Az a célom ügyanis, hogy a népszerű sikerszámok mellett sok újdonságszámba menő zeneszámot is bemutassak. ugyanakkor azonban, szerkesztőségünk lehetőségeihez mérten, föl szeretném karolni a hazai magyar könnyűzenei mozgalmat is. — Sikerrel? — A hallgatók igazolták szándékaimat, mert sűrűn kérik például a bratislavai Duna utcai gimnázium Gravis együttesének számait. Kedvező visszhangra talált a szepsi Color -együttes bemutatkozása, újabban pedig az ugyancsak fővárosi Pigmeus-együttessel vettük föl a szorosabb kapcsolatot. — Milyennek ítéled meg a hazai magyar könnyűzenei mozgalom színvonalát? — A nyilvános szereplés iránt érdeklődő, zenekedvelő fiatalok között sok a tehetség, kibontakozásukhoz azonban nagyon kevés helyen vannak meg a szükséges feltételek. Jó alkalom erre a Melódia elnevezésű hazai magyar táncdalfesztivál, amely azonban csak úgy teljesíthetné valóban küldetését, ha . nemcsak előadói, de szerzői verseny is lenne! — Kapcsolatod a hallgatósággal? — Sokan imak levelet, hiszen hetente 80— 100 levél kerül az asztalomra. A hallgatóság kívánságai, észrevételei sok segítséget jelentenek a napi munkában. (mik-) >| >| — Érdekes, rendkívül érdekes — Ii» hümmögött a százados a fejét csóválva. aztán más témába csapott át. — Mióta ismeri Székely Zoltán mérnököt? — Hogy mióta ? — mosolyodott el az igazgató. — Több mint két évtizede. Együtt tanultunk, együtt indultunk, fej-fej mellett haladtunk. Nagyon régen és jól ismerem. Tehetséges, kitűnő szakember. — Kettejük között milyen volt a viszony? — Egészébe véve jó, persze sokszor összeakaszkodtunk, de mindig a munka, a feladatok ürügyén. — Voltak haragosai? — Inkább irigyei, ha fogalmazhatok igy. — Miért irigyei? — Nyilván a tehetsége miatt. — Érdekében állhatott valakinek, hogy félreállítsa az útból? — Hacsak nekem nem! — nevetett fel az igazgató, aztán elkomolyodva folytatta. — Ugyan, kérem, félreállítani az útból, enyhén szólva abszurdum. — Gondolja, igazgató elvtárs? — kérdezte a százados szokatlan hangsúllyal. — Már pedig szerintünk valakinek érdekében állt, hogy félreállítsa. — Ezt nem értem — csodálkozott el az igazgató. — Szerencsétlen baleset történt, úgy tudom. — Rosszul tetszik tudni. — Ez meglep. — Ugyanis valaki a balesetet megelőzően hozzájárult ahhoz, hogy a baleset bekövetkezzék. — Hihetetlen! — hülledezett az igazgató. — Bizony, bizony — bólogatott a százados. — Aztán van itt még egy érdekes jelenség: Székely Zoltán mérnök a kassai szolgálati útról augusztus ötödikén indult el hazafelé, a baleset pedig hatodikán következett be. Miért? ... Egyszerűen azért, mert a mérnök az éjszakát Pöstyénben töltötte az egyik szállodában. Érdekes módon azt az éjszakát a kis doktornő is ott töltötte. Következésképp felvetődik a kérdés: mikor, hogyan, milyen körülmények között került a doktornő a mérnök kocsijába? És egyáltalán: volt-e valami köze a két embernek egymáshoz, vagy csak a véletlen közrejátszásával utaztak együtt? — Fantasztikus! — mondta az igazgató elszürkülő arccal. — Megáll az ember esze!... És a Zoli... Milyen állapotban van? — Állítólag már most végérvényesen túl van az életveszélyen, visszanyerte az eszméletét is, de még várni kell a kihallgatásával. — Szóval visszanyerte az eszméletét. — Igen. — Úgy vélem ... — gondolkodott el az igazgató — ő a legilletékesebb arra, hogy megvilágítsa a homályos kérdéseket. — Mi is úgy véljük — mondta a százados. — Visszatérve a doktornőre: van-e tudomása arról, hogy kivel állt intim kapcsolatban? — Nincs ... Hiába faggattuk, hiába kérdezgettük szép szóval, eréllyel, nem és nem volt hajlandó elárulni. Csak a vállát vonogatta és mosolygott, söt mi több, boldognak látszott, ahogy mondom: nagyon boldognak látszott ... A feleségem mindent elkövetett, hogy lebeszélje a szándékáról, arról a szándékáról, hogy megszülje a gyerekét. Minden szó lepergett róla, akár a falra hányt borsó. Én többet nem tudok mondani, elvtársak . .. A százados megköszönte a felvilágosítást s távozott a hadnaggyal együtt. Útban a hivatal felé hallgattak, mint a csuka. Az irodában is csak kerülgették egymást, szívták a cigarettát, kávéztak. Egyszer aztán kitört a hadnagyból, szinte támadásszerűen. — Miért hallgatsz!? ... Holtpont? ... Nincs tovább? — Mi lelt, Laczkó, ejnye, Laczkó, ejnye, ejnye — ingatta a fejét a százados. — Sosem hittem, hogy te ilyen kishitű vagy. LOVICSEK BÉLA HVILÓ CSIILAG — Hát akkor mért nem beszélsz?! — Egyelőre csak annyit mondok: sosem bűzlött annyira a dolog, mint most, sosem álltunk még oly közel a végső megoldáshoz, mint most... Holnap pedig meglátogatjuk a mérnököt. .. Székely Zoltán most már napról napra jobban érezte magát, már amennyire jól érezhette a gipsz és a kötések bilincsszerű szorításában. S amire napok óta várt és gondolatban felkészült, bekövetkezett. Megjöttek a nyomozók, hogy kihallgassák, természetesen a főorvos előzetes engedélyével. A százados eléggé barátságtalan ember-* nek tűnt, majd hogy nem mogorvának. A szeme sugárzó, kutató, kevés bizalmat sugárzó, a hangja fakó, tárgyilagos, túlságosan hivatalos, hiányzott belőle a részvét és melegség. Mindez kissé megzavarta a mérnököt. A szokásos bevezető ismerkedés után a százados rátért a lényegre, bár ki tudja, ki tudhatja, hogy adott esetben számára mi a lényeges és mi a lényegtelen. — Úgy tudjuk, — kezdte a százados —, leggyakrabban a saját kocsijával jár szolgálati utakra. — Igen. .— Miért? — Szeretek vezetni.. . Élvezem a vezetést. — Nem fárasztja? — Ellenkezőleg: a volán mögött nyugszom meg igazán. — Vissza tud emlékezni arra a kritikus napra? — Úgy vélem, igen. — Mikor indult el keletről hazafelé? — Úgy hat óra tájban. — Reggeli hatkor? — Igen. — Hányadika is volt? — kérdezte a százados rövid szünet után olyanformán, mintha lényegtelen volna a kérdés. . — Hatodika. — Hatodika? — kérdezte hangsúlytalanul a százados s félrenézett: máris mellé beszél a mérnök úr. Ráhagyta. — Útközben megállt valahol? — Kétszer is ... Előbb egy üdítőt ittam meg, másodszor pedig egy kávét. — Nem érezte magát fáradtnak? — Egyáltalán nem. — Hol és hogyan került a kocsijába Rácz Klára? — Gömörben, az egyik kisváros főterén a buszmegálló környékén. Stoppolt. Kis bőrönd és kézitáska volt nála. Szemergett az eső. — Ismerte öt? — Akkor láttam életemben először. — Mérnök úr, mérnök úr, akarta mondani a százados, mire jó a mellébeszélés, ez a kitalált dajkamese, de visszafogta a gondolatát. Azt már tapasztalta, hogy a mellébeszélésből olykor sokat meg lehet tudni. — Szóval akkor látta öt életében először ... És azt is észrevette, hogy állapotos? — Természetesen. Éppen azért álltam meg. Különben soha senkit nem szoktam felvenni, de mivel láttam az állapotát, gondoltam, segítségre van szüksége, hát megálltam és felszedtem. S mint már említettem, az eső is szemergett. — Mi történt azután? — Beült a kocsiba, bemutatkozott, azt is mondta, hogy orvosnő, meg azt is, hogy lekéste a buszt, a mivel látta, hogy a kocsim pozsonyi jelzésű ... Mondtam neki, hogy szívesen elviszem, de nem vállalok felelősséget, persze viccesen mondtam, mire elnevette magát és azt felelte, hogy ö az ördögtől sem fél. Akkor semmi baj, feleltem, és elindultam, az eső pedig egyre sűrűbben, egyre kitartóbban esett. — Útközben beszélgettek? — Természetesen. — Mi mindenről? — Mindenféléről. .. Ami éppen eszünkbe jutott: munkáról, politikáról, de főleg zenéről, filmekről, színházról, meg irodalomról. Meglepett, hogy orvos létére mennyire olvasott és milyen tájékozott a művészetek világában. Megvallom őszintén, fele annyira sem vagyok tájékozott a felvetett kérdésekben, mint ö, s már-már kellemetlenül kezdtem magam érezni mellette. Műszaki ember lévén ez érthető, ugyebár. .. — A túl tájékozott és túl okos nők társaságában bizony nem a legkellemesebben érzi magát az ember — mondta a százados feloldódott mosollyal. — Hanem kissé elkalandoztunk, igaz-e? — Kissé .. . — Arra vissza tud emlékezni, arra a pillanatra, amikor bekövetkezett a baleset? — A mérnök elgondolkozott. — Csupán arra emlékszem, hogy kissé megbillent alattam a kocsi... mint amikor pillanatnyi szédülés kapja el az embert ... olyanféle érzés volt.. . Nyilván megcsúsztam, mert nagyon halványan úgy dereng, hogy engedelmeskedett a kormány. Többre nem emlékszem. — Semmire sem? — Nem. — Esetleges sikolyra sem? — Arra sem ... — Akkor is beszélgettek?. .. Úgy gondolom, a balesetet megelőző pillanatban? — Akkor nem beszélgettünk ... Arra pontosan emlékszem, hogy az autórádiót hallgattuk: örökzöld melódiákat sugárzott. Egyszer meg is jegyezte a hölgy, hogy mennyivel dallamosabbak a régi melódiák, mint a mai fület hasogató csimbumok. — Azt már közölték önnel, hogy a doktornő meghalt? — Igen ... közölték ... Gyilkos vagyok . .. Én életben maradtam, ő pedig meghalt, tehát gyilkos vagyok, amiért vállalnom kell a felelősséget... Hogyan is fogalmaz ilyen esetekben a törvény? Gondatlanságból elkövetett emberölés ... — Tanácsolhatok valamit, mérnök elvtárs? — kérdezte a százados jóindulatúan. — Tessék! — Ne foglalkozzon ezekkel a gondolatokkal, semmi értelme. Tudom, nehéz az embernek elcsititani a lelkiismeretét, de az ön esetében ... nos önt nem lehet gyilkossággal vádolni... S még valamit: most néhány órára magára hagyom. Gondolkodjék. Szedje össze magát, s ne a kibúvókat, a mellékutacskákat keresse, mert ott könnyen eltévelyedik az ember. Higgye el, semmi értelme a mellébeszélésnek. Sokkal többet tudunk az esetről, semmint gondolná, s ha őszinte lesz, sokat segíthet nekünk is, magán is ... Komoly bűntényről van szó, aminek a teljes felderítéséhez számítunk az ön segítségére. Kérem, ne nehezítse meg a munkánkat, viszontlátásra, két-három óra múlva visszajövünk ... (Folytatjuk)