A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-29 / 35. szám

Tudomány-technika Aszínes televíziózás napjainkban elérte lehetőségeinek határait. A stúdiójel minősége tovább aligha javítható, egyedüli cél a házi tévékészülékek képminőségének javítása. Azonban ennek is különféle műszaki akadályai vannak. Egyrészt a jel többszöri átalakítása vonja maga után a minőségcsökkenést, másrészt az „éterbe" kisugárzott adás különféle torzulásokat szenved, ipari zörejekkel bővül, ami tovább rontja a minőségét. Egyik kétségkívül progresszív megoldás a kábeltelevízió elterjedése (Hét 1981/15 szám), amely képes a napjainkban használatos analóg jelekkel dolgozni, a másik (ezzel egyáltalán nem ellentétes) irányzat a televíziós kép és hang digitalizációja) számjegyekkel kifejezhető impulzusokká való átalakítása). A mai tévézés legfőbb problémája, hogy az adótoronytól növekvő távolságban egyre csökken a jel: zörej aránya. Ha túl távol helyezkedik ^l a vevőkészülék az adótól, a hasznos jel gyakorlatilag „.elveszik" a zörejben. De ha nincs is a vevőkészülék túl távol az adótól, az erősítő áramkörök mindent egyaránt felerősítenek a hasznos jelet csakúgy mint a háttérzajt, a szomszéd porszívója és az utcai közlekedés által keltett elektromágneses zörejeket, ipari üzemek kisugárzását is beleszámítva. Ennek eredményeképpen jön létre a többé-kevésbé megfelelő minőségű vétel. A digitális jelfeldolgozás mindezeket a hátrányokat egycsapásra megszünteti. Mivel az analóg jellel ellentétben nem a képinformáció nagyságának megfelelő feszültségszintet produkál, hanem a jel értékének megfelelő impulzuskombinációt, a jel: zörej arány akármilyen kicsire is csökken (a valóságban persze bizonyos műszaki határok érvényesek), az erősítés lényegében regenerációt jelent, ezzel még a legtávolabbi készülék is képes visszaállítani az eredeti jel: zörej arányt, megőrizni a kép és hang stúdióminőségét. Ezenkívül különféle trükklehetőségek csupán digitális úton oldhatók meg, ami szintén sürgetővé teszi a jel digitalizálódását. Felvetődik a kérdés, hogyha ilyen rendkívüli előnyökkel kecsegtet a digitális jelfeldolgozás, miért nem vezetik be már napjainkban is a tévéadások továbbítására? A dígitalizáció már napjainkban is jelentős területet hódított meg magának a tévézésben kiegészítő áramkörök, trükkeverök, különféle szabályozómechanizmusok formájában, a további terjedésnek azonban bizonyos akadályai vannak. Első helyen a gazdaságosság említendő. Napjaink modern áramkörei, így a stúdióberendezések is méregdrágák, mindaddig, amíg ezek fizikailag el nem öregszenek (úgy az évtized végéig) túlságosan is nagy luxus lenne áttérni; egy csöppet sem olcsóbbak, söt egyes berendezéseik jóval drágábbak. A javuló minőséget ezúttal is meg kell fizetni. Másrészt többfajta kódolási módszert is kifejlesztettek, egyelőre egyiket se fogadták el nemzetközi szabványnak, a televíziós állomások pedig óvakodnak attól, hogy az analóg színes adáshoz hasonlóan — ahol egyidejűleg három rendszer is működik — túl elhamarkodottan az egyik mellett törnek lándzsát, ennek következtében esetleg kívül rekedjenek egy későbbi szabványon. A feltalálók egy részének arra is volt gondja, hogy a jelenlegi adások digital) -zációjával egységes jelfeldolgozást lehessen hessen követni a szín- és árnyalatkülönbségeket, legalább 255 különböző szintre kell a jelet felbontani, erre nyolc bites „szó" képes (8 bit variációinak száma 256). Egy tévékép 625 sorból áll, minden sorban 833 képpont van, ami azt jelenti, hogy e három szám szorzata megadja egyetlen tévékép átvitelére szükséges bitek mennyiségét (4,2 millió bit). Mivel másodpercenként 25 teljes kép jelenik meg a képernyőn, ennek megfelelően 106 millió bitet kell a rendszernek másodpercenként feldolgoznia. Ez a műszaki berendezések mai színvonala mellett óriási szám. Ennek csökkentésére ill. a lehető legjobb képminőség elérésére született meg a három digitális jelfeldolgozó módszer. Legrégibb és legegyszerűbb a F'CM (Poulse Code Modulation) 30 módszer. Ez egyszerűen csak „felszabdalja" az analóg jelet és átalakítja impulzus kombinációvá. Hátránya, hogy nagyon sok bitet igényel, ezért már kezdetben megpróbálták elérni a Nyquist SZÁMJEGYEK DIADALÚTJA elérni. A feldolgozandó jel felépítése szempontjából ugyanis egyaránt használják az ún. zárt kódolást, mind a szinösszetevők kódolását. Az előbbi esetében a már kész színes jelet kódolják. Ennek fő előnye, hogy sokkal egyszerűbb berendezést kíván, alacsonyabb frekvencián működik, tehát jóval olcsóbb. A szinösszetevők kódolásánál mind a három színjelet (piros, kék, zöld) külön-külön dolgozzák fel, ami egyrészt azzal az előnnyel jár, hogy bármilyen rendszerű jel (PAL, SECAM, NTSC) kódolására alkalmas, tehát lebontja a színes normák közötti válaszfalat. A kódolásnál a szakértők mint határesetet a Nyquist kritériumát vették figyelembe. Eszerint ha azt akarjuk, hogy a feldolgozandó jel megfelelő minőségű legyen, akkor a kódfrekvenciának a feldolgozandó jelfrekvencia legalább kétszeresének kell lennie. Ahhoz, hogy megfelelő minőségben lekritérium „kijátszását" vagyis az előírtnál alacsonyabb kódfrekvenciát alkalmaztak. Ennek következtében csaknem harminc százalékkal sikerült csökkenteni a „bitözönt". Már a televíziós kép kutatásának kezdeti szakaszában kiderült, hogy az egymást követő tévéképek bizonyos mértékig hasonlítanak egymásra, vagyis a képpontok nagyon kis része változik két félkép között (ezt a törvényszerűséget felismerve fejlesztette ki Henry de France a SECAM rendszert). A filmszalagot kézbevéve is feltűnik, hogy az egymást követő kockák csaknem azonos képet tartalmaznak. A képeknek ezt a tulajdonságát használja ki a DPCM (Differencial Pulse Code Modulation) kódolás, amelynél csupán a pillanatnyi tévékép és az előtte levő kép közötti különbséget fejezik ki számkombináció formájában. Mivel két egymást követő kép között általában kicsi az eltérés. az elözö módszernél jóval kevesebb adattömeggel kell dolgoznunk. (Általában fele anynyival, figyelembe kell venni ugyanis, hogy egyes esetekben pl. vágásnál egyetlen tévéképen belül az egész információtartalom megváltozik). Hasonlóan előnyős és aránylag olcsó az ún. képtranszformáció. Ez esetben az analóg jelet a szem statisztikai és pszichovizuális tulajdonságainak megfelelően új változókkal helyettesítik, amelyet aztán digitális jellé alakítanak át. Kiderült ugyanis, hogy a szem nem egyformán érzékeny minden mozgásra, minden szinre, ezért a látás szempontjából kevésbé fontos információt egyszerűen „kispórolják", nem dolgozzák fel. A fejlődés természetesen napjainkban sem állt meg, igy újabb jelfeldolgozási rendszerek születése várható. Elképzelhető, hogy egy, a jövőben felfedezésre kerülő mód honosodik meg a gyakorlatban, mindenesetre napjainkban a DPCM-nek van a legnagyobb esélye, viszonylagos olcsósága mellett rendkívüli megbízhatósága miatt. A digitalizálási hullám már rég elhagyta a laboratóriumokat, jelenleg kísérleti berendezéseken (lényegében nullszériákon) próbálják megállapítani, mennyiben használhatók a gyakorlatban. Az Európai Híradástechnikai Egyesület, az EBU (European Broadcasting Union) már megtette ajánlásait a tagországok televíziói számára. A televíziós kép digitalizációja- valószínűleg egybeesik a műholdas műsorszórás bevezetésével. A földi adóhálózat bonyolultsága, költségessége és műszaki hátrányai már hosszabb ideje a műholdról közvetlenül vehető műsorok felé irányítja a tévétársaságok figyelmét. A Föld egyetlen pontja fölé „szögezett" (geostacionárius pályán mozgó) csaknem negyvenezer kilométeres magasságban elhelyezkedő műhold ugyan bármilyen jel továbbítására alkalmas, azonban sokkal elönyösebben dolgozhatók fel segítségével a digitális jelek. A nagyon magas frekvencián (10 GHz körül) sugárzó adást parabola antenna és dekódoló berendezés segítségével lehet majd bármilyen fekete-fehér, vagy színes tévékészüléken venni. Az első műsorszóró műholdak megjelenése a nyolcvanas évek második felére várható. Legkorábban ebben a időben terjedhet el a digitális televíziós lánc is. OZOGÁNY ERNŐ A lány, aki keményre fagyott Még decemberben történt az eset, Minnesota államban, ahol a zord időjárás mindennapos, de akkor a szokottnál is hidegebb volt: mínusz 26 C-fokot mutatott a hőmérő, amelyik nem fagyott be. Az országút fölött jeges szél süvöltött; talán ez a szél játszott közre abban, hogy éjszaka fél kettőkor a kocsiján hazafelé tartó, tizenkilenc éves Jean Hilliard elvesztette uralmát az autó felett, és az út menti árokba csúszott. A lány nem tehetett mást, elindult segítséget keresni az éjszakában, egy rövid kabátban. Több mint három kilométert gyalogolt az elhagyott országúton, mig végül összeroskadt — alig néhány méternyire egy farmépülettöl. Másnap reg gel bukkantak rá a ház lakói. Mint mesélték: „a lány olyan keményre fagyott, mint egy fadarab". Mikor kórházba szállították, az orvosok és az ápolók meg voltak győződve róla, hogy a lány halott, ám egyikük véletlenül meghallotta, hogy nyöszörög. Azonnal ellenőrizték a szívműködését, és kiderült, hogy ver a szíve — percenként hatot-nyolcat, a normális 72 helyett. Testhőmérsékletét nem tudták megmérni, mert alacsonyabb volt a hőmérő skálájának legkisebb értékénél, a 88 Fahrenheit-foknál. (31,3 Celsius-fok — A szerk.) Bár kevés reményt fűztek a lány életbenmaradásához, fűthető takarókba burkolták, hogy a fagyás fölengedjen. Megdöbbenésükre Jean Hilliard még aznap este visszanyerte öntudatát — bár a teste még mindig össze volt fagyva; az orvosok a bőrét sem tudták átszúrni, hogy az infúziós csöveket a vénájába vezessék. Másnap délután aztán a lány testhőmérséklete lassan a normális felé kezdett közelíteni. A következő napon már az újságírókat is fogadni tudta, hogy szüleivel lefényképezzék. 18