A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-29 / 35. szám

Tudomány-technika Aszínes televíziózás napjainkban elérte lehetőségeinek határait. A stúdiójel minősége tovább aligha javítható, egyedüli cél a házi tévé­készülékek képminőségének javítása. Azon­ban ennek is különféle műszaki akadályai vannak. Egyrészt a jel többszöri átalakítása vonja maga után a minőségcsökkenést, másrészt az „éterbe" kisugárzott adás kü­lönféle torzulásokat szenved, ipari zörejekkel bővül, ami tovább rontja a minőségét. Egyik kétségkívül progresszív megoldás a kábelte­levízió elterjedése (Hét 1981/15 szám), amely képes a napjainkban használatos ana­lóg jelekkel dolgozni, a másik (ezzel egyálta­lán nem ellentétes) irányzat a televíziós kép és hang digitalizációja) számjegyekkel kife­jezhető impulzusokká való átalakítása). A mai tévézés legfőbb problémája, hogy az adótoronytól növekvő távolságban egyre csökken a jel: zörej aránya. Ha túl távol helyezkedik ^l a vevőkészülék az adótól, a hasznos jel gyakorlatilag „.elveszik" a zörej­ben. De ha nincs is a vevőkészülék túl távol az adótól, az erősítő áramkörök mindent egyaránt felerősítenek a hasznos jelet csak­úgy mint a háttérzajt, a szomszéd porszívója és az utcai közlekedés által keltett elektro­mágneses zörejeket, ipari üzemek kisugárzá­sát is beleszámítva. Ennek eredményekép­pen jön létre a többé-kevésbé megfelelő minőségű vétel. A digitális jelfeldolgozás mindezeket a hátrányokat egycsapásra meg­szünteti. Mivel az analóg jellel ellentétben nem a képinformáció nagyságának megfele­lő feszültségszintet produkál, hanem a jel értékének megfelelő impulzuskombinációt, a jel: zörej arány akármilyen kicsire is csökken (a valóságban persze bizonyos műszaki ha­tárok érvényesek), az erősítés lényegében regenerációt jelent, ezzel még a legtávolabbi készülék is képes visszaállítani az eredeti jel: zörej arányt, megőrizni a kép és hang stúdió­minőségét. Ezenkívül különféle trükklehető­ségek csupán digitális úton oldhatók meg, ami szintén sürgetővé teszi a jel digitalizáló­dását. Felvetődik a kérdés, hogyha ilyen rendkívüli előnyökkel kecsegtet a digitális jelfeldolgozás, miért nem vezetik be már napjainkban is a tévéadások továbbítására? A dígitalizáció már napjainkban is jelentős területet hódított meg magának a tévézés­ben kiegészítő áramkörök, trükkeverök, kü­lönféle szabályozómechanizmusok formájá­ban, a további terjedésnek azonban bizo­nyos akadályai vannak. Első helyen a gazda­ságosság említendő. Napjaink modern áramkörei, így a stúdióberendezések is mé­regdrágák, mindaddig, amíg ezek fizikailag el nem öregszenek (úgy az évtized végéig) túlságosan is nagy luxus lenne áttérni; egy csöppet sem olcsóbbak, söt egyes berende­zéseik jóval drágábbak. A javuló minőséget ezúttal is meg kell fizetni. Másrészt többfajta kódolási módszert is kifejlesztettek, egyelőre egyiket se fogadták el nemzetközi szabvány­nak, a televíziós állomások pedig óvakodnak attól, hogy az analóg színes adáshoz hason­lóan — ahol egyidejűleg három rendszer is működik — túl elhamarkodottan az egyik mellett törnek lándzsát, ennek következté­ben esetleg kívül rekedjenek egy későbbi szabványon. A feltalálók egy részének arra is volt gondja, hogy a jelenlegi adások digital) -zációjával egységes jelfeldolgozást lehessen hessen követni a szín- és árnyalatkülönbsé­geket, legalább 255 különböző szintre kell a jelet felbontani, erre nyolc bites „szó" képes (8 bit variációinak száma 256). Egy tévékép 625 sorból áll, minden sorban 833 képpont van, ami azt jelenti, hogy e három szám szorzata megadja egyetlen tévékép átvitelé­re szükséges bitek mennyiségét (4,2 millió bit). Mivel másodpercenként 25 teljes kép jelenik meg a képernyőn, ennek megfelelően 106 millió bitet kell a rendszernek másod­percenként feldolgoznia. Ez a műszaki be­rendezések mai színvonala mellett óriási szám. Ennek csökkentésére ill. a lehető leg­jobb képminőség elérésére született meg a három digitális jelfeldolgozó módszer. Legrégibb és legegyszerűbb a F'CM (Poul­se Code Modulation) 30 módszer. Ez egy­szerűen csak „felszabdalja" az analóg jelet és átalakítja impulzus kombinációvá. Hát­ránya, hogy nagyon sok bitet igényel, ezért már kezdetben megpróbálták elérni a Nyquist SZÁMJEGYEK DIADALÚTJA elérni. A feldolgozandó jel felépítése szem­pontjából ugyanis egyaránt használják az ún. zárt kódolást, mind a szinösszetevők kódolá­sát. Az előbbi esetében a már kész színes jelet kódolják. Ennek fő előnye, hogy sokkal egyszerűbb berendezést kíván, alacsonyabb frekvencián működik, tehát jóval olcsóbb. A szinösszetevők kódolásánál mind a há­rom színjelet (piros, kék, zöld) külön-külön dolgozzák fel, ami egyrészt azzal az előnnyel jár, hogy bármilyen rendszerű jel (PAL, SE­CAM, NTSC) kódolására alkalmas, tehát le­bontja a színes normák közötti válaszfalat. A kódolásnál a szakértők mint határesetet a Nyquist kritériumát vették figyelembe. Eszerint ha azt akarjuk, hogy a feldolgozandó jel megfelelő minőségű legyen, akkor a kód­frekvenciának a feldolgozandó jelfrekvencia legalább kétszeresének kell lennie. Ahhoz, hogy megfelelő minőségben le­kritérium „kijátszását" vagyis az előírtnál alacsonyabb kódfrekvenciát alkalmaztak. Ennek következtében csaknem harminc szá­zalékkal sikerült csökkenteni a „bitözönt". Már a televíziós kép kutatásának kezdeti szakaszában kiderült, hogy az egymást köve­tő tévéképek bizonyos mértékig hasonlítanak egymásra, vagyis a képpontok nagyon kis része változik két félkép között (ezt a tör­vényszerűséget felismerve fejlesztette ki Henry de France a SECAM rendszert). A filmszalagot kézbevéve is feltűnik, hogy az egymást követő kockák csaknem azonos képet tartalmaznak. A képeknek ezt a tulaj­donságát használja ki a DPCM (Differencial Pulse Code Modulation) kódolás, amelynél csupán a pillanatnyi tévékép és az előtte levő kép közötti különbséget fejezik ki szám­kombináció formájában. Mivel két egymást követő kép között általában kicsi az eltérés. az elözö módszernél jóval kevesebb adattö­meggel kell dolgoznunk. (Általában fele any­nyival, figyelembe kell venni ugyanis, hogy egyes esetekben pl. vágásnál egyetlen tévé­képen belül az egész információtartalom megváltozik). Hasonlóan előnyős és aránylag olcsó az ún. képtranszformáció. Ez esetben az analóg jelet a szem statisztikai és pszicho­vizuális tulajdonságainak megfelelően új változókkal helyettesítik, amelyet aztán digi­tális jellé alakítanak át. Kiderült ugyanis, hogy a szem nem egyformán érzékeny min­den mozgásra, minden szinre, ezért a látás szempontjából kevésbé fontos információt egyszerűen „kispórolják", nem dolgozzák fel. A fejlődés természetesen napjainkban sem állt meg, igy újabb jelfeldolgozási rend­szerek születése várható. Elképzelhető, hogy egy, a jövőben felfedezésre kerülő mód ho­nosodik meg a gyakorlatban, mindenesetre napjainkban a DPCM-nek van a legnagyobb esélye, viszonylagos olcsósága mellett rend­kívüli megbízhatósága miatt. A digitalizálási hullám már rég elhagyta a laboratóriumokat, jelenleg kísérleti berende­zéseken (lényegében nullszériákon) próbál­ják megállapítani, mennyiben használhatók a gyakorlatban. Az Európai Híradástechnikai Egyesület, az EBU (European Broadcasting Union) már megtette ajánlásait a tagorszá­gok televíziói számára. A televíziós kép digitalizációja- valószínű­leg egybeesik a műholdas műsorszórás be­vezetésével. A földi adóhálózat bonyolultsá­ga, költségessége és műszaki hátrányai már hosszabb ideje a műholdról közvetlenül ve­hető műsorok felé irányítja a tévétársaságok figyelmét. A Föld egyetlen pontja fölé „szö­gezett" (geostacionárius pályán mozgó) csaknem negyvenezer kilométeres magas­ságban elhelyezkedő műhold ugyan bármi­lyen jel továbbítására alkalmas, azonban sokkal elönyösebben dolgozhatók fel segít­ségével a digitális jelek. A nagyon magas frekvencián (10 GHz körül) sugárzó adást parabola antenna és dekódoló berendezés segítségével lehet majd bármilyen fekete-fe­hér, vagy színes tévékészüléken venni. Az első műsorszóró műholdak megjelenése a nyolcvanas évek második felére várható. Legkorábban ebben a időben terjedhet el a digitális televíziós lánc is. OZOGÁNY ERNŐ A lány, aki keményre fagyott Még decemberben történt az eset, Minneso­ta államban, ahol a zord időjárás mindenna­pos, de akkor a szokottnál is hidegebb volt: mínusz 26 C-fokot mutatott a hőmérő, ame­lyik nem fagyott be. Az országút fölött jeges szél süvöltött; talán ez a szél játszott közre abban, hogy éjszaka fél kettőkor a kocsiján hazafelé tartó, tizenkilenc éves Jean Hilliard elvesztette uralmát az autó felett, és az út menti árokba csúszott. A lány nem tehetett mást, elindult segítséget keresni az éjszaká­ban, egy rövid kabátban. Több mint három kilométert gyalogolt az elhagyott országú­ton, mig végül összeroskadt — alig néhány méternyire egy farmépülettöl. Másnap reg gel bukkantak rá a ház lakói. Mint mesélték: „a lány olyan keményre fagyott, mint egy fadarab". Mikor kórházba szállították, az orvosok és az ápolók meg voltak győződve róla, hogy a lány halott, ám egyikük véletlenül meghallot­ta, hogy nyöszörög. Azonnal ellenőrizték a szívműködését, és kiderült, hogy ver a szíve — percenként hatot-nyolcat, a normális 72 helyett. Testhőmérsékletét nem tudták meg­mérni, mert alacsonyabb volt a hőmérő ská­lájának legkisebb értékénél, a 88 Fahren­heit-foknál. (31,3 Celsius-fok — A szerk.) Bár kevés reményt fűztek a lány életben­maradásához, fűthető takarókba burkolták, hogy a fagyás fölengedjen. Megdöbbené­sükre Jean Hilliard még aznap este vissza­nyerte öntudatát — bár a teste még mindig össze volt fagyva; az orvosok a bőrét sem tudták átszúrni, hogy az infúziós csöveket a vénájába vezessék. Másnap délután aztán a lány testhőmérséklete lassan a normális felé kezdett közelíteni. A következő napon már az újságírókat is fogadni tudta, hogy szüle­ivel lefényképezzék. 18

Next

/
Thumbnails
Contents