A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-29 / 35. szám

Uzlet-e az Két éwel ezelőtt részt vettem egy, a CSEMADOK KB által az Irodalomnépszerűsitö Albizottság tagjai számára szervezett szemináriumon Léván (Levice). A szemináriumon egyebek között szóba került a Madách Könyv- és Lapkiadó Vállalat gondozásában megjelent könyvek alacsony példányszáma. A kérdés nemcsak hogy felvetődött, hanem egy egész délutánt átvitatkoztunk, kerestük a megoldás lehetőségét, és úgy véltük — ma is úgy vélem —, megtaláltuk a példányszám növeléséhez vezető utat: mielőtt még a könyv a boltokba kerülne, cca 4000 példányt el lehetne belőle adni, ha mind az 518 CSEMADOK-alapszervezet megrendelne belőle egyenként 2 példányt (ez 1036 példány); a CSEMADOK 13 járási bizottsága és 2 járási szintű városi szervezete egyenként 50 példányt (750); a CSEMADOK Központi Bizottsága 500 példányt; a 30 közép- és felsőfokú tanintézet egyenként 20 példányt (600); a diák- és felnőtt könyvtárak egyenként 2 példányt (1000). ez összesen 3786 példány. A kiadót a szemináriumon Grendel Lajos szerkesztő képviselte, aki nem lévén üzleti szakember, legfeljebb jószándékáról és erkölcsi támogatásáról biztosíthatott bennünket. A javaslatról s a vitáról jegyzőkönyv nem készült, s így véleményem szerint két napot a CSEMADOK KB nem kevés pénzéért elfecséreltünk Léván. Az Irodalomnépszerűsitö Albizottságot is hiába hoztuk létre. Mert ami nincs, ugye, azt nem lehet népszerűsíteni és még kevésbé eladni. Dénes György írja a Hét idei 8. számában: „Csak akkor döbbentem meg, amikor a kiadóban tudatták, hogy még több ezer példány hever a raktárban." Döbbenetes. nem? Különösen akkor, ha tudjuk, hogy például Komáromban a megjelenést követö második vagy harmadik napon a hazai magyar költök verseskönyvét lehetetlen megkapni. Mit tehetünk ilyenkor? Átmegyünk Magyarországra és ott vesszük meg a Madách kiadványát forintért. Különösen akkor szomorú ez, ha tudjuk, hogy az általam felvázolt lehetőség egyáltalán nem újkeletü — hiába örültünk a spanyolviasz föltalálásának — hiszen Tözsérék és Gálák már a hatvanas években ugyanezt duruzsolták minden illetékes és illetéktelen fülébe. Az eredmény? A Madách-kiadványokat népszerűsíteni hivatott Műhely '80 mindössze 600 példányban jelent meg Csehszlovákiában. Minden szerénységem ellenére kijelentem, hogy ezt a 600 példányt focizás közben eladnám Marcelházán, holott Marcelháza lakosainak a száma nem éri el a négyezret, és van még Szlovákiában jónéhány magyar lakosságú falu, város Marcelházán kívül is! Gyakorló népművelő vagyok és igy tudom, hogy a szervezés csupán szervezés kérdése. Nekünk legalább olyan kevés a pénzünk, mint a kiadónak, a különbség pusztán annyi, hogy sokkal kevesebb megbecsülésben van részünk. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy amennyiben a kiadó, mondjuk, negyedévenként egy körlevélben elküldené a megjeleirodalom ? nésre váró könyvek jegyzékét minden szám bavehető kultúrház vezetőjének vagy dolgozójának, s megkérdezné, hogy hány példányt szándékoznak megrendelni a jegyzékben szereplő kiadványokból, biztosan nem maradna el az eredmény. A kiadóba visszaérkező előzetes, de a kultúrházakra nézve kötelező megrendeléseket figyelembe lehetne venni a kiadói tervekbe felvett könyvek példányszámának a meghatározásánál. S ha mindehhez hozzávesszük, hogy nyilván a könyvesboltokban is eladnak néhány példányt, akkor a végleges mennyiség minden esetben hatezer körül mozogna. Aztán itt van egy másik kérdés. Mi történne, ha az Irodalomnépszerűsitö Albizottság üléseire az aktivistákon és a könyvtárosokon kívül meghívnák a magyar könyveket árusító könyvesboltok vezetőit is? Mint üzletembereknek, bizonyára eszükbe jutna valami a könyvterjesztésre vonatkozóan. S ha most fölteszem a kérdést, üzlet-e az irodalom, nem hiszem, hogy szentségtörést követek el, ha kimondom: üzlet is. Egyikünk számára sem lehet közömbös, hogy a hazai magyar irodalmat ápolni hivatott Madách Könyv- és Lapkiadó Vállalat könyvei hány szlovákiai magyar olvasóhoz jutnak el. Bizarr és érthetetlen ötletnek tartom, hogy a szlovákiai magyarságnak csak 1%-a olvas könyvet. Mert a példányszámból ez derül ki. Vagy ennyire lebecsüljük magunkat? És a Versbarátok Körének Huppman Ferenc (Hét 1981/22) által fölvázolt és Gál Sándor által a lap idei 28. számában „hibás és naiv lépésnek" tartott új terjesztési „rendszerét" én egyenesen baklövésnek tartom, az olvasók (olvasótömegek) indokolatlan és felelőtlen megrövidítésének. Mert lehetséges, hogy egy ember sokáig vagy valamely kollektíva nem sokáig gondolkodva találta ki ezt a „rendszert", de engedelmet, ki kérdezte meg a többezres olvasótábort, hogy egyetért-e? És ki vállalja a felelősséget?! Á meg nem nevezett illetékes? Ügy gondolom, hogy a legfőbb illetékes erről mit sem tud, mert ha tudna róla, nem engedné. Nem is engedhetné, mivel nincs összhangban például a CSKP KB 11. ülésének a határozatával, amely szerint a kultúrát a széles tömegek számára hozzáférhetővé kell tenni. S az az illetékes, aki a hazai magyar könyvterjesztésben a VBK-nál hozzáférhetőbb terjesztési rendszert biztosít mindannyiunk számára, kérem, ismertesse ezt velünk, volt VBK-tagokkal. Összegezésül csak ennyit: úgy vélem — s bizonyára nem vagyok egyedül —, hogy ezen az áldatlan állapoton nagyon rövid időn belül változtatni kellene, tudatos, célratörő munkával, nem pedig egyoldalú, kétes értékű határozatokkal. Tudom, hogy a jobbítás folyamata csak anyagi áldozatok árán mehet végbe, de hiszem azt is, hogy létezik kézenfekvő és értelmes megoldás. Kell, hogy legyen, mert ez mindannyiunk érdeke. Soóky László Fotó: Tóthpál Gyula Vajkai Miklós: A tanya Valamennyiünkben élnek azok az esztendők, és mi, akik kinn dolgoztunk az öreg Matalics tanyáján, már sohasem felejtjük el. A csontszínü róna, a vakfehéren világító két nyomtávú taligaút, a távolba hajigált kunyhók, ott a látóhatáron, már-már paraszti közhelynek számítanak, itt Gúnyárd-megyében, de a vén Matalics tanyáján, ezek a cölöpökre vert faalkalmatosságok, a hombárok, a terményszárítók, az istállók, az aklok, a cselédházak, és maga a Matalícs-kúria, ezek itt egyszeriek, megismételhetetlenek voltak, mint ahogyan Matalics János is egyedüli jelenség. A legendája sok nemzedéken át kisért még. Emlékszel? Emlékszel a pirkadatokra, amikor a döngölt, kopárra borotvált udvaron végigdöcögött, suhanó lépteivel közelitett, s ocsmány ordítozásaival kitörölte a maradék éjszakát az ember szeméből, s amikor nagysokára megvirradt, láthattuk a veres képét, vizenyős szemét, amely nem is hasonlított szemgolyóra, inkább hólyagra vagy effélére, s a vén Matalics ott versengett velünk, a munkába vetette magát, pedig megengedhette volna a lazítást. Azt hitte volna az ember, hogy menten elenyészik, de nem, mind lombosabbra nőtte ki magát, és ha nincs az az emlékezetes pálfordulás, a századik esztendejét is túlélte volna. Miután meghalt a felesége, kicitálta a halottvizsgáló asszonyt a tanyára, s oda döntötte a felesége mellé az ikerágyra és megkupakolta. képzeld ugyanarra az ágyra és ugyanakkor... Az elfüggönyözött szobában . . . Évekkel később derült ki mindez. A parasztembernek úgy zuhogott a könnye, mint a záporeső és úgy jajgatott, mint akinek a háza ég, és közben abajgatta-kupakolgatta azt a hústomyot. A vénasszony idővel elmesélte. Pár héttel később már ott robotolt közöttünk. Egy új asszony is került a tanyára, de csakhamar kereket oldott. A földeken dolgoztunk valamennyien, egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy lángokban áll a tanya. Átkozódva szaporáztunk, de mire elértük, ellobbant a teljes paraszterőd. A Biztosító Társaság ügynökei a pernyében kutattak s negyed éwel később a vén Matalics megkapta a maga hárommillióját, s a tanyasi épületek újra felépültek. Olyasmit rebesgettek, hogy talán te tetted, de én azt hiszem, hogy gyáva vagy az ilyesmire, ha minden erődet megfeszítetted volna, talán igen ... Mindegy, akárki volt is, csak hasznot hozott a vén Matalicsnak. És látod, amikor minderről megfeledkeztünk, s szépecskén megszedtük magunkat, s a cselédek egy része kirebbent, akár a fészekből távozó fecskefiak, Matalics János élete mind váratlanabb fordulatokat vett. Apró, szinte hangtalan romlásokkal kezdődött. Oly árnyalatnyi romlásokkal, hogy csupán az vehette észre, aki a tanyán dolgozott. A föld, a légkör, egyre álmatagabb lett, a vénember egyre szórakozottabb, s mind ritkábban fordult elö, hogy egy-egy fehérszeméllyel elbánjon a csűrben. S azok az idétlen ordítozásai is. egyre hígabbak, bizonytalanabbak lettek. Az állatállomány kétharmada elhullott, s Matalics János lomha tekintete, mintha csak azt kérdezte volna: — Mi következhet még? ... A korábbi nyereségei lassanként szétmállottak, s a cselédek közül is egyre többen álltak át a másik oldalra, hogy meggyorsítsák az elkerülhetetlennek tünö pusztulást. Szeptemberben aztán megérkezett egy távoli városban dolgozó fia, hogy átvegye a tanya irányítását. Rengeteg pénzt hozott: négyszáznegyvenezer koronát. Nagy összeg volt ez azokban az ínséges esztendőkben, s Matalics János fejszéje még az első éjszakán lecsapott a megérkezettre. Néhány napig még rejtegette a halottat, majd szólt, hogy fogjak be a bricskába. Láttam, amikor elvezették. És begyalogoltam Tónkra, ebbe a kicsi mezővárosba, amikor a vásártéren felakasztották. ' Hogy igazat mondjak: nem volt különösebben érdekes, de mindez akkor, a gazdasági válság idején meglehetősen nagy port vert fel. Az ügy ezzel lezárult. A tanyáról természetesen minden eltűnt. Csupán a faalkalmatosságok maradtak meg s néhány rozoga bútordarab, s a földtáblák. Vagy másfél évtizeden át vetetlenül hevertek. — És az a négyszáznegyvenezer?... — kérdeztem. — Tényleg ... — tűnődött. Rám emelte a tekintetét. Az arcomat fürkészte, mintha megsejtette volna, hogy ahhoz már nekem is közöm volt, de hát megbűnhődtem érte, mint mindanynyian . . . Fotó: KuSúthová Elena