A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-29 / 35. szám

Tóth pá I Gyula felvétele Altaj közmondások ta, mozgása, fellépése elütött a városiakétól. Alig két-háromszáz métert tettem meg az állomás épületétől a szállómig, s ezeknek a rövid úton látottaknak az alapján alakítottam ki feltevésemet. Láttam a parkban farmernadrágos fiúkat, lányokat is, és mindenféle korú embereket, akiket akármelyik nagyvárosi környezetbe beleilleszthettem volna, de a falu és a nagyváros még mindig minden tekintetben sokkal-sokkal távolabb volt egymástól, mint nálunk. A járókelők, sétálók, csellengők megritkultak, eszembe juttatva, hogy a „Mai nap"-hoz címzett szórakozóhelyen a záróra közeleg. Azon az úton, amelyen jöttem, simán visszajutottam a hotelba. Az étteremben kiválasztottam az üveg mögött álló ételekből valamit, ami külsőleg a töltött paprikára hasonlított. ízre azonban nem. Hidegen tálalták, a rizst nem hússal, hanem valamiféle fűszermagvakkal ízesítették. Próbáltam „rájönni az ízére", ebben az esetben a szó szoros értelmében — és sikerütt is. Megállapítottam, hogy ismeretlen dolgokat csak úgy tudunk elfogadni, söt élvezni is — a legtöbb esetben legalábbis —, ha nem fűzünk hozzájuk bizonyos elképzeléseket, nem várunk tőlük már ismert hatásokat s reakcióinkat ezekre a hatásokra. Ezt a puskaport bizonyára nem én találtam fel először, de a magam számára én találtam fel. Mindjárt el is határoztam, hogy az egész úton, vagy inkább az egész életben ehhez tartom magam. A recepción képeslapokat árultak, s felfedeztem köztük a város térképét is. Megvettem, s fönt a szobámban nyomban szétterítettem az ágyon, s nekiestem a tanulmányozásának. A pályaudvart könnyen megtaláltam, s onnét kiindulva nagyszerűen lehetett tájékozódni. Azt is megtudtam, hogy a Gülhane parkban jártam. Örömmel töltött el, hogy ezt a szót megértettem. Rózsaház. vagy a rózsa háza. Rájöttem, hogy a legfőbb látnivalókhoz vezet, mert a másik kijáratnál találom az Ayasofyát, a Sultanahmet dzsámit, amit mi többnyire mecsetnek mondunk. A térkép segítségével holnap elkezdhetem a barangolást. NEGYEDIK NAP, júl. 23. Reggel lelkes nekilódulás. Isztambul dombjain föl-le egész nap, este visszavánszorgás a hotelbe, de közben mennyi mindent láttam! Holnap indulni akartam Izmirbe, de egy napig maradok még. Ha erre a napra visszagondolok, a saját verejtékem ízét érzem, amint homlokomról, arcomról súlyos csöppekbe gyűlve legördült, szájszögletemben megülve beszivárgott a számba. Nyakamról, hátamról folyt a víz. A múzeumok, a templomok üditő hűvöse, a Ropkapi szemkápráztató kincsei. Annak az ökölnyi gyémántnak a ragyogása! Hogy villódzott benne szüntelenül a fény, akár egy nyugtalan, a hibátlanul csiszolt élek börtönrácsain át, örök sikertelenségre kárhoztatott, kitömi akaró lélek. Régen, még gimnazista koromban, mint annyi fiatal, én is írtam verset. Magam sem tudom, hogy bukott ki belőlem, földrajzórára készülve ültem a térkép előtt, a világ ismeretlen, bűvös vonzású nagyvárosai nekilóditották vágyaimtól sarkallt képzeletemet, és megszületett a „vers". Kár, hogy elkallódott, és nem emlékszem rá már vissza. Ilyenek voltak benne: „Előttem a térkép, vágyakozva nézem, hová is utaznék, ha vön' elég pénzem." Meg. „Szikrázó jégkristály, ez Stockholmnak neve, délen viszont Madrid, szenvedélyek heve." (Folytatjuk) LACO NOVOMESKY Ember Vasléptekkel méri a történelmet, lesújtva kora annyi nemzetét; új, kavargó drámához készít tervet: hadd játssza el a jövő nemzedék. Birodalmakat épít és zúz porrá— úgy hullanak szét. mint avítt cserepek; alázat nélkül, acélkézzel ró rá másokra mind nyomasztóbb szerepet. De néha fölnyüszít; ereje fogytán halálfélelme kúszni készteti. Rohamra indult? Megfutamodott tán? Lehúzzák, földre rántják görcsei. S míg fekszik, csöpp ólomtól eltalálva, hol feje körűi csak bogáncs terem, gyöngéd tenyerével egy gazcserje ága merev szemét lecsukja csöndesen. (Simkó Tibor fordítása) VALENTÍN BENIAK Az otthon bilincsei Rozsda nem marja őket széjjel, se fagy, se téli szelek nem tépik szét, mik idekötnek, az ősi bilincseket; röpülj bár papírsárkány módra, lebegve föl és alá, rugózva tart a hosszú póráz, s ha kettészakítanád, nem melengetne többet ég, se föld, s te a kihűlt korom közt fölsírnál a rom láttán, mely erődöd volt egykoron. Boldog, ki szülőföldjén ring el naponta, mint a gyerek, álmából anyját hiva, s kivel ott a maroknyi sereg — egyik keze az apjáéban, unokáin a másik, szakadatlan sor láncszemei alkonytól virradásig, együtt pihegnek, lomb az erdőn, halóban, éledőben; ha a szél olykor kidönt egy fát. ha éjfél tájt vad vihar tombol, vajúdva megrándul a hegyhát: edzett, kemény mag hull a lombból, s kihajt, szelíd esőben. (Simkó Tibor fordítása) Aki nem tud járni, elrontja az utat, aki nem tud beszélni, elrontja a szót. A száraz kanál nem esik jól a szájnak. Akinek magas gondolatai vannak nem éri el az estét; aki nagy lépéseket tesz, nem éri el az ajtót. Ha újat látsz, ne légy magadon kívül örömedben, ha régit látsz meg ne vesd. A fa gyökere áthat a földön, az ember gyökere áthat a népen. A sajtos-üst kiforr, az oktalannak szája kicsordul. Ami nem fog vágni, azt ne köszörüld, aki nem akar rádhallgatni, azt ne tanítsd! Ha egy helyet elhagysz, magot vess elébb! Ha van mihez, kapj utána mint a farkas, ha nincs semmi, válj szárazzá mint a húr. Bármin lovagolsz, lovagold bátran, csak lábad a földet ne érje! (Vámbéry Ármin: Keleti életképek c. könyvéből) 11