A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-29 / 35. szám

1"! — Igen, igen — erősítettem meg • • —, föltétlenül. — Nálunk rengeteg hotel van. Elhelyezkedni nem nehéz. De aligha akar a Hiltonban, Sheratonban és hasonló helyeken megszállni, mert akkor három nap múlva fordulhat is vissza. Van egy csomó olcsóbb szálloda, ami még mindig túl drága. Hoteleinknek hihetetlenül széles skálája van minőségben és árban. Olyasmit szeretnék találni, ami a legjobb minőséget kínálja a legalacsonyabb áron. Várjon csak ... Elnyomta a cigarettáját, aztán rám emelte T szemét. — Az Eris. A hotel Erist ajánlanám. Egyik előnye, hogy mindjárt a pályaudvar közelében van, nem kell járművet igénybe vennie. Tiszta, barátságos és meg lehet fizetni. Az utca nevét sajnos magam sem tudom. De amint kilép az állomás épületéből, jobboldalt lépcsőket lát. Ott menjen fel, kijut egy szűk utcácskába, és érdeklődjék. Biztosan útbaigazítják. Még meg sem érkeztem, még ki sem tettem a lábam török földre, mintha a jó szerencse vett volna szárnya alá. Kézből kézbe adnak majd a jóakaratú emberek. Felvidámodtam a gondolatra, nagy várakozás töltött el. Gondolataim egyszerre csak megrekedtek, heves izgalmat éreztem. Nem bíztam a szememben, nem tudtam elhinni, hogy az ablakon át kitekintve a látóhatár szélén, a föld és az égbolt találkozásánál az a keskeny sötétkék csík ... ez lenne hát? Valóban a tengert pillantottam meg? Akár egy anti-Kolumbusz-matróz, teli tüdőből szerettem volna felkiáltani: viz, VÍZI Itt a tenger. Viola! — s gondolatban a keze után nyúltam. Szükségem volt rá, meg kellett osztanom vele a nagyszerű egyszeri élményt: először látni meg az annyiszor elképzelt, képekről, filmekből, olvasmányokból oly jól ismert, mérhetetlen nagy vizet. Percekbe telt, míg zaklatottságomon sikerült eröt vennem. Nem adhatom külső jelét, mit adott nekem az élmény, nevetségessé válhatnék a többiek szemében, akiknek ez korántsem szenzáció. Törökországot északon, nyugaton, délen a tenger határolja. Tulajdonképpen egy hatalmas félsziget. És lehet — a hirtelen jött gondolat magamat is meghökkentett —, lehet, sőt bizonyos, hogy sokan az ország lakosai közül még nem látták a tengert. Meghalnak anélkül, hogy valaha is egy pillantást vethettek volna rá. Dél körül futottunk be az állomásra. Egyszer csak a doktor megragadta a karomat. — Nézzen ki az ablakon. Látja a sárga, emeletes épület az oldalfalára festett színes fecskékkel? Hát az a hotel Eris. Négyes kis csoportunk együtt került a vám elé. Ki tudja, miért, ezt a törökök az állomáson intézik el. Visszafelé menet is. A határon csak az útlevélre kíváncsiak. Engem a vászontáskával mindjárt továbbküldték, csak valami számot rajzoltak krétával az oldalára. Búcsút intettem útitársaimnak, szerettem volna a kezüket is megrázni, de a tömeg sodort kifelé. Mentem a többiek után, míg az utcán nem találtam magam. Kerestem vala-ORDÓDY KATALIN mit, egy ismertető jegyet, ami félreérthetetlenül jelzi, hogy hol járok. Semmi. Egy nagy város pályaudvar előtti tere az elvárható forgalommal. Talán egy jelzőt tehetnék még hozzá: balkáni nagyváros. Azonban ebben sem voltam biztos, hiszen nem volt összehasonlítási alapom. Budapesten és Prágán kívül nem jártam igazi nagyvárosban. A belgrádi pályaudvaron ácsorogtam éjszaka, de nem a város felé néző oldalán, csak ott, ahonnét a vonatok indultak. Miért kínálkozott mégis ez a jelző, ami lehet, egyáltalán nem találó. Megpillantottam messzebb a doktort, amint egy idős, alacsony, szakállas úrral ölelkezik. A másik két útitárs eltűnt valamerre a tömegben. Szerettem volna, ha névjegyet cserélhetek a doktorral, de nekem nem volt névjegyem. Ezt a mulasztást otthon majd pótolom. Jobboldalt felfedeztem a lépcsőket, amelyekre a doktor felhívta a figyelmemet. Határozott léptekkel megindultam. Fönt szük kis utcában találtam magam. A szük utcák általában csendesek. Itt azonban zsivajgott az élet. Mozgalmas volt és hangos. Szememmel nyeltem a látványt, s csaknem elestem egy kiálló kőben. Rájöttem, hogy ajánlatos lesz az orrom elé nézni. Hogy a kövezet hepehupás, az csak enyhe kifejezés. Lefelé egy-két lépcsőfok, majd felfelé, itt-ott gödör, nehéz leírni azt a változatosságot, ami a járdát, az úttestet jellemezte. De azonnal megéreztem valamit. Az utca így, ahogy volt, a maga bolondos tarkaságában, csöppet sem nyomasztó. Nem kérkedő és nem takargató szegénységében, így volt tökéletes. Sejtettem, hogy Isztambul számos arcának ez csak az egyike, de ez az első benyomás mintha kulcsot adott volna a kezembe, amely megnyitja előttem az egész várost. Mintha reggel fogadna valaki mint bizalmas, közeli barátot, aki előtt nincs titka, testi-lelki neglizsében mutatja magát, mielőtt még felöltené a nyilvánosság számára tartogatott mutatósabb külsejének egyikét. Két hatalmas kövér macska futott el a lábam előtt, egy tizenkét éves fiú fogta meg a táskámat s ajánlkozott cipelésére. Nem álltam kötélnek, súlya a legkisebb mértékben sem terhelt meg. Hanem az utca elágazott, s én hiába meresztgettem szememet, keresvén a sárgára festett modern épületet, amit a vonatablakból láttam, sehol sem akadt szemem a hotel nevébe. Előttem nyitott boltajtó, benn a boltos rakosgatott, rendezgetett az üvegpolcokon, beszóltam hozzá! — Hotel Eris? Kijött az ajtóba, és kérdőn rám nézett. — Hotel Eris? — kérdeztem újra. — Á, á — villant értelem a szemében, tudta már, miről van szó. Egyik kezével megragadta a karomat, a másikkal kígyózó mozdulatot tett a levegőben. A sarkon túl megcsapta orromat egy olyan illat, ami eszembe juttatta, hogy ideje az ebédnek. A jó szagok egy utcai lepénysütő munkálkodása nyomán terjengtek. Lepénynek vagy lángosnak nevezhetném azt a tésztafélét, amit két oldalán olajban kisütött, utána pedig valamiféle keveréket kent rá, s a tésztát összehajtotta. Ennek az ételnek az igazi nevét ma sem tudom, sem azt, miből állt a tölteléke, de felséges, fűszeres, előttem addig ismeretlen ize volt. Az ára bagatell, csakhogy nekem nem volt török lírám egyetlenegy sem. Ha pedig dollárt adok... nem, azt nem mertem megkockáztatni, féltem, hogy pórul járok az átszámításnál. Megpróbáltam hát levával fizetni. Elővettem pénztárcámból, és nyomogattam az orra elé. Nem túl nagy tetszéssel nézegette. — Dollár? Márka? — érdeklődött. Fejemet ráztam, sajnálkozva széttártam kezemet, hogy az nincs. Erre aztán kezembe nyomott egy lepényt, amit ott helyben elfogyasztottam, s mindjárt kértem egy másikat is. Jól megfizettette az árát levában, de leginkább azt a valutát tudtam nélkülözni. A tökéletes jóllakottság elégedett érzésével tettem meg a pár métert a hotelig, mely a környező épületekhez képest nagyon jó benyomást tett rám. Elő kell szednem az angol tudásomat, mert a recepción csak angolul beszélt a fiatalember, a tulajdonos pedig csak franciául. A törökön kívül természetesen. Négyemeletes, de mégsem nagy hotel volt, családias hangulattal. Elfogott a boldogság, mikor a széles, tiszta ágyra néztem. Nem haboztam sokat, ledobáltam ruháimat, és belevetettem magamat. Alkonyodott már, mikor fölébredtem. Az utazás fáradsága eltűnt tagjaimból. Megfürödtem, és a régi önmagamnak éreztem magam. Az összegyűrt ágyra nézve Violát láttam, amint csukott szemmel, szinte hallható szívdobogással feküdt az ágyon, és legyőzve az idegeiben bujkáló félelmet, szerelmünkre, csókjainkra, vágyunkra bízta magát, amely csónakként ringatta át a túlsó partra. Tudtam én, éreztem én, hogy nem jutott fel az odaadás gyönyörbe olvadó csúcsáré, de nem bátortalanodtam el. Hosszú volt az éjszaka, s tudtam, végül is elérem, hogy teste felelni fog az enyémnek. Icukára gondoltam, aki úgy szomjazta a kéjt, hogy rövid úton, könnyedén eljutott hozzá. Gyönyörű volt Viola testét felébreszteni, fokról fokra elvezetni a tökéletes beteljesüléshez. Lehetetlennek éreztem, hogy ami történt köztünk, az végleges. Hogy ereje volt úgy elmenni tőlem, amint ahogy ebéd után az ember felkel az asztaltól. Erős vágy fogott el utána, s nem tudtam, hogyan szabaduljak. Az arcát láttam az állomás csarnokával a háttérben, komoly arcát, konok arcát, rám irányított sötét szemének tekintetét. Nem akartam, hogy az utána való sóvárgás megrontsa itteni napjaimat. Lesiettem a hallba, szerencsére a hotelben is váltottak pénzt. Amint rájöttem később, csaknem minden üzletben lehetett dollárral fizetni. Holnap a bankban beváltom a csekkjeimet, veszek egy térképet, és megcsinálom a programot. Gyönyörű este volt, céltalan csavargással akartam eltölteni. A hotelból kilépve megérkezésemmel ellenkező irányba indultam el. Alig néhány lépés után vastag falba épült boltívhez értem, ahol fegyveres katona állt őrt. Habozva megálltam, nem tudtam, átmehetek-e a kapun, amelyen túl továbbvezet a macskaköves út. Lassan megindultam, gondoltam, a katona majd utamat állja, ha tilos területre akarok lépni. Semmi ilyesmi nem történt, és továbbmentem az emelkedő úton, s bal felöl felfedeztem az archeológiai múzeum kapuját. Rögtön elhatároztam, hogy holnap újra elsétálok ide, mikor a múzeum nyitva lesz. Jobboldalt a kaput már csak visszaútban vettem észre. Hatalmas parkba vezetett. Gyéren álló magas lámpaoszlopok szórták az utakra a gyenge fényt, a padokon itt-ott még ültek emberek, nem voltak üresek a sétányok sém. Kisvárosi vasárnapok hangulata áradt el bennem, békés, nyáresti séták emlékét idézve. Idősebb, fiatalabb nőket láttam, akik a meleg idő ellenére harisnyában, kabátban, fejkendövei a fejükön mintha a nap fáradalmait pihennék ki, ültek a kioszk kis asztalainál, színes szörpöket kortyintgatva. Apró gyerekek hemzsegtek körülöttük, vagy éppen karjukon aludtak. Suhancok cigarettáztak csoportókba verődve, családok vonultak méltóságteljes, kényelmes léptekkel otthonuk vagy szálláshelyük felé, befejezve a napot. Magam is leültem egy padra, és néztem a képet, amitől egyszerre átjárt az otthonosság érzése. Úgy néztem, hogy a parkot most zömmel a vidékről felrándult látogatók vették birtokukba, akiknek ruháza-10