A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-22 / 34. szám

LOVICSEK BÉLA HUILÓ CSIILAG Csak egy perere... Máté Árpád 1931-ben született Páskaházán (Pasková), ott is lakik, munkahelye azonban a Szlovákiai Magnezit Üzemek kuntapolcai (Kunová Teplica) részlege. Garázsmester és gépkocsivezető. Pontosságáról, a munkához való lelkiismeretes hozzáállásáról ismert. Szeret másokon segíteni, az emberek bizalommal fordulnak hozzá tanácsért. Én az ötvenes évek legelejétől ismerem őt, amikor gyülekezni kezdtünk az akkor megnyílt magyar tanítási nyelvű pedagógiai gimnáziumban. Elég hamar elkerült az iskolából, de csak most kérdezem tőle, hogy miért? — Szüleim családi ház építésébe kezdtek, kellett a munkaerő, kénytelen voltam búcsút venni a pedagógiai gimnáziumtól. Már korábban kitanultam a kereskedői szakmát, de nem tudtam folytatni, mert a férfi munkaerőket végül is kiszorították a nök. — Mikor kezdtél tulajdonképpen ? — Gépjárművezetői jogosítványt szereztem, és katonaság után mentőautóval jártam. Aztán innen a szlabosi papírgyárba kerültem. Az igazgatónak lettem a sofőrje. Közben letettem az autószerelői vizsgát. — Mióta dolgozol jelenlegi munkahelyeden ? — 1964-től. Egy ideig itt is gépkocsit vezettem. Becsülték a munkám. A CSKP megalakulásának ötvenedik évfordulója alkalmából állami kitüntetést kaptam. Az üzem vezetősége az egyik munkarészleg vezetésével bízott meg. így lettem garázsmester. Persze, ha az üzem helyzete úgy kívánja, gépkocsit is vezetek. — Hány kilométert tettél meg gépkocsival? — Több mint egy millió kilométert. Baleset nélkül természetesen. A vezérigazgatóságon melegen gratuláltak, és megint kitüntettek. Rengeteget utaztam, és még utazom is. A gépkocsit rendben tartom, s vezetés közben az úttestre összpontosítok. — Végzel-e valamilyen tömegszervezeti munkát? — Tagja vagyok a CSEMADOK helyi szervezetének és a gömörhorkai papírgyár üzemi klubja Sajóvölgye énekkarának. Szólóénekes vagyok. Szeretem a zenét, a dalos kedvű embereket, hangszereken is játszom: tangóharmonikán, hegedűn, orgonán és zongorán. — Foglalkozol meg valamivel? — Háztáji gazdasággal. Zöldségtermesztéssel. S mivel feleségem a páskaházai pártszervezet elnöke, s az üzemben kollégám, őt is segítenem kell az otthoni munkák végzésében. — S a csatád? — Egy fiam van. Most szerelt le. Mind a hárman a kuntapolcai üzem dolgozói vagyunk. — Mindenki, aki ismer, a példás életű, segítőkész embert ismeri benned. Még a szövetkezetet is kisegíted kaszálás, szénabetakarítás idején. Miért teszed? — Azt akarom, hogy minden embertársam becsülje a társadalmi vagyont. És úgy becsülje, mintha az övé lenne. Mint ahogy az övé is valóban. — Ahogy te becsülöd a rád bízott dolgokat.. . — Igen. — Hallom, hogy T 603-as személygépkocsival 250 ezer kilométert tettél meg javítás nélkül! — Jól hallottad. Szeretem a rendet magam körül. {Mács) Később valami furcsa sajgó, tompa • fájdalmat érzett az egész testében, de az a test mintha másé volna, nem az övé, mintha súlyos kőként zuhanna lefelé, ö pedig", a kívülálló, akinek semmi köze az egész valószínűtlen állapothoz, mintha fölfelé szállva lebegne ég és föld között pihekönnyű felhöfoszlányként. Az ápolónő föléje hajolt és csendesen megkérdezte, látja-e őt, s mivel nem kapott választ, megfogta a mérnök bepólyázatlan bal kezét. Székely Zojtán azonban azt már nem érezte, mert újra elveszítette az eszméletét és lezárult a szeme. Teréz rohanat a főorvosért és elmondta a történteket. — Azt hiszem, most már minden rendbe jön — mondta a főorvos útban a betegszoba felé. Egy óra múlva a mérnök újra felnyitotta a szemét. Most már a kifejezéstelen tekintete helyébe lassan némi értelem költözött. A fejét ugyan nem tudta elmozdítani, de a szeme már fordult és a főorvoson állt meg a pillantása. — Jó reggelt! — mondta a főorvos mosolyogva. — Hol vagyok? — kérdezte a mérnök sokára, csendesen. Fátyolosan rekedt volt a hangja, a maga számára is ismeretlen. Mintha valaki más tette volna fel a kérdést helyette. — Jó helyen — felelte a főorvos. — Most már ideát — fűzte hozzá. Biztatón mosolygott és várta a célzás eredményét. A sérült azonban nem reagált rá. A főorvos más úton próbálkozott. — Hogy hívják? Semmi válasz. — Mi a neve, kedves barátom? — A nevem? — ismételte a kérdést a mérnök, s mintha kutatott volna az emlékei között. — Igen, a neve? — Zoltán . .. Székely Zoltán ... — Nagyszerül... És mi a foglalkozása? — Mérnök . . . Tervezőmérnök . . . — Mire emlékszik, mérnök úr? ... Dátumra például. — Hatodikára ... Augusztus hatodikára ... — Milyen napra esett a dátum? — Úgy rémlik, péntek volt. . . Igen, péntek, és esett az esö ... nagyon esett ... — Valóban nagyon esett akkor — hagyta rá a főorvos. — Vele mi történt? — Kivel? — Az útitársammal. — Ismerte? — kérdezte a főorvos, egyrészt, hogy időt nyerjen, másrészt, hogy ne kelljen egyenes választ adnia. Nem akarta megmondani az igazságot, nem tett volna jót a mérnök állapotának. — Ismerte? A mérnök nem reagált a kérdésre. — Hányadika van? — kérdezte a válaszadás helyett. — Augusztus huszonnyolcadika, kedves barátom ... Teljes három hétig bolyongott valahol, bizony, bizony .. . Most már minden rendbe jön, csakhát magának is akarnia kell. hogy rendbe jöjjön, úgy bizony! — Nagyon súlyos az állapotom? A főorvos nem akarta megmondani akkor, az eszmélés perceiben, hogy eltörött három bordája, a jobb keze, a jobb lába, hogy veszélyes volt a belső vérzése, de legveszélyesebb a fejsérülése, amit meg kellett műteni. Helyette mosollyal, könnyed hangvétellel igyekezett megnyugtatni a számára is szimpatikus mérnököt. — Dehogy súlyos, szó sincs rólal... Megnyugtathatom: jól megúszta, aránylag nagyon jól, igazán örülhet neki... Egyébként a felesége többször is meglátogatta, a gyerekei szintén, nincs semmi baj, minden a legnagyobb rendben. Előbb-utóbb felépül, aztán folytathatja a munkát ott, ahol abbahagyta ... Egyébként ezt a kórházat is a maga tervei szerint építették fel. Három éve működöm itt. gyakorlatból mondhatom, hogy minden igényt kielégít. Minden elismerésem az öné. Gratulálok! — Köszönöm! — mondta a mérnök halkan, alig észlelhető mosollyal a szája sarkában. Az elismerés jól esett neki. Nincs abban semmi kivetnivaló, ha őszinte és minden hátsó gondolattól mentes a dicséret, az elismerés fogadása, ha valakinek nem a túltengő hiúságát elégíti ki. Senki sem tagadja, hogy minden emberben van hiúság, kiben több, kiben kevesebb. Székely Zoltán az utóbbiak közé tartozik. Rá mindig az volt a jellemző, hogy túlságosan érzékeny természetű, s mint általában az érzékeny természetűeknek, sok keserű pillanata volt életében. Sokszor megbántották, pedig alig-alig adott rá okot, hacsak nem a túlzott érzékenységét igyekeztek kihasználni azok, akik féltek a tehetségétől, akik féltették tőle a pozíciójukat. Sosem volt csörtető, sosem vágyott funkcióra: öt teljes mértékben kielégítette a munkája, a munka sosem jelentett terhet a számára. Neki a munka álmodozás volt, az elkészült mű — iskola, üzem, kórház, irodaház — álmainak a beteljesülése. — Köszönöm az elismeréset, főorvos úr! — ismételte meg csendesen. Fáradt és gyenge volt. Nemcsak a beszéd esett nehezére, hanem a gondolkodás is. Lehunyta a szemét. Vajon mi történhetett Klárával? Sápadt arcán verejtékgyöngyök fakadtak. Teréz .letörölgette az arcát. Jól esett neki a leheletszerű simogatás. Majd meg végtelen szomjúságot érzett. Teát kért. Megivott néhány kortyot, aztán elaludt. Rácz Kálmán igazgató titkárnője eléggé hidegen s némi ellenszenvvel fogadta a két nyomozót. Jól ápolt, jól öltözött, harminc év körüli nő volt. — Sajnos, az igazgató elvtársnak fontos tárgyalása van — mondta tartózkodó, hivatalos hanglejtéssel. — Talán ha később jöhetnének, egy vagy két óra múlva ... — Meddig szokott tartani ilyen, ilyen ...? — kérdezte a százados a maga nyugodt, higgadtságával. — Hát kérem, az attól függ. — Mitől? — szólt közbe a hadnagy. — A tárgyalás fontosságától. — Értem ... — mondta a százados. — Megvárjuk. Időnk van, ülőhely is akad . .. kivárjuk a végét, ha nincs ellene kifogása. — Tessék, foglaljanak helyet! ... Megkínálhatom egy kávéval, üdítő itallal? — Köszönjük szépen! A kávé szürcsölgetése közben á hadnagy megkérdezte. — Mióta dolgozik itt az elvtársnö? — Négy éve. — Elégedett a főnökével? — Aranyos ember az igazgató elvtárs ... — Most persze . . . hogyis mondjam — tűnődött el a százados — megrendítette az eset. — Nagyon. — Eljárogatott ide a doktornő? — Nagyon ritkán. Az utóbbi időben meg egyáltalán nem. Közben a tárgyalás befejeződött, s az igazgató fogadhatta a két nyomozót. A kölcsönös bemutatkozás után hellyel kínálta őket majd szélesre tárta a karját. — Tessék, elvtársak, miben állhatok a rendelkezésükre ? — Mindenekelőtt fogadja őszinte részvétünket. — Köszönöm! — Néhány kérdést szeretnénk feltenni. — Tessék! — Úgy tudjuk, a kis doktornő szinte családtagnak számított, úgyszólván az önök házánál nevelkedett fel. — Igen ... Mindent megtettünk érte, talán többet is a kelleténél — mondta az igazgató. — Nem jó elkényeztetni, elhalmozni a fiatalokat. — Miért?. .. Talán nem érdemelte meg? — Szó sincs róla — felelte az igazgató és megkínálta cigarettával a nyomozókat. — Nagyon a szivünkhöz nőtt. és hát igyekeztünk méltóképpen helyettesíteni a szüleit. Arra törekedtünk, hogy egy pillanatig se érezze az árvaságból származó hátrányokat. Túlbuzgóságunkban aztán elhalmoztuk ajándékokkal s egyebekkel... Megkínálhatom az elvtársakat egy pohárka konyakkal? — Köszönjük szépen, szolgálatban sosem ... — Úgy tudjuk — vette át a szót a hadnagy —, a fia Pőstyénben él a családjával, a fürdőigazgatóságon dolgozik s a külföldi kapcsolatok ápolásával foglalkozik. — Igen — mondta az igazgató mosolyogva. Kissé erőltetettnek tűnt a mosolya. — Ha szabad érdeklődnöm, a fiamnak mi köze lehet a történtekhez? — Semmi, igazgató elvtárs, semmi . . . Tudniillik a minap hazafelé jövet a Tátrából, megálltunk Pőstyénben, s megpillantottunk ott egy gyönyörű, acélkék Mercedes kocsit hazai jelzéssel. Mondanom sem kell, felkeltette az érdeklődésünket. Akkor tudtuk meg, hogy a kocsi a Tibor fia tulajdona, véletlenül persze. — Gyerekkorától bolondul a kocsikért — mondta az igazgató némileg elkomorodva. — Végül sikerült szereznie egy Mercit. — Könnyű annak, akinek gazdag külföldi rokona van — nevetett fel könnyedén a százados. — Bárcsak nekünk is volna, igaz, hadnagy?! — Nincs nekünk rokonunk külföldön, százados elvtárs, sem az én részemről, sem a feleségeméről.. . Nekem ugyan volt egy vegyészmérnök öcsém, de a hatvanas évek elején ... — Meghalt? — Eltűnt. — Hogy-hogy eltűnt? — Egyszerűen eltűnt, mintha alföld nyelte volna el. Akkoriban sokat irtak róla az újságok is ... Sokáig kerestettük, de eredmény nélkül. — Nyilván külföldre szökött — szúrta közbe a százados. — Eleinte mi is arra gyanakodtunk, de ahogy múltak a hónapok, az évek .. . értik, ugye ? — kérdezte az igazgató, miközben párnás ujjaival idegesen dobolt az Íróasztalon. — Ha külföldre szökik valaki, előbb-utóbb jelentkezik, ö azonban nem adott életjelt magáról a mai napig sem. Csakis idehaza történhetett vele valami, de hogy mi, nem tudjuk. (Folytatjuk) 22