A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-22 / 34. szám

4 rt Én, talán némi tiltakozást fejezve ki I w» Saban eljárásával szemben, azonnal a legfelső fekhelyre kapaszkodtam, ahol legkevesebb volt a levegő. Saban fölé, az öregemberrel átellenben helyezkedett el Sevket, velem szemben pedig, a legfelső ágyon, az ismeretlen fiatalember. Hallgattunk, csak Saban volt beszédes kedvében, állandóan volt Sevket számára mondanivalója. Mintha csak fitogtatta volna, mennyire nem érdekli esetleges helytelenítésünk eljárását illetőleg, nevetgélve beszélgetett, mintha nem érezné — lehet, hogy nem is erezte? — Sevket kedvetlenségét, aki halkan s röviden válaszolgatott neki, de maga nem kezdett beszélgetést. Hasra fordulva, fejjel az ablak irányába feküdtem, és néztem, mint sűrűsödik kinn az alkonyi szürkeség, lassan egy színnel vonva be a kinti világot. Reggel új határt lépek át. Az utolsót. Ahogy sötétedett, úgy vetette magát észre mindinkább a kis éjjeli lámpa, amely ki tudja, mióta szórta erőtlen fényét anélkül, hogy tudomást szereztünk volna róla. Senki sem szánta rá magát, hogy a villanyt felgyújtsa, igy hát homályban maradtunk. No, most alhatsz, biztattam magam és bosszantott, hogy semmi hajlandóságot sem éreztem alvásra. Sevketnél láttam néhány képeslapot, halkan leszóltam neki, nem kölcsönözné-e. Felnyújtotta, és én a fejem fölött pislákoló fénynél lepozgatni kezdtem a magazint. Még éreztem, amint kicsúszik a kezemből. HARMADIK NAP, júl. 22. Megérkezés Isztambulba. Feriduntól jó tanácsokat s egy címet kapok. Ma láttam meg először a tengert. Vannak reggelek, amikor szorongva ébredünk. bosszúsan kutatjuk szorongásunk okát, de hiába. Én azon a reggelen még csak félig eszmélve fülig húztam a számat, és jólesőn nagyot nyújtózkodtam. Ettől a mozdulattól lecsúszott takarómról az ott felejtődött képeslap, és rövid suhogó repülés után, lapjait színes szárnyakká széjjeltárva, lecsapódott Saban kinyújtott karjára. Méltatlankodva nézett fel rám, én zavartan néhány bocsánatkérő szót mormoltam németül, magamban dühöngve, hogy pont tőle kell elnézést kérnem. Rám se bagózott, összehajtogatta a lapot, és felnyújtotta néhány szó kíséretében Sevketnek. Nem értettem, mit mondott, mégis olyasmit következtettem ki, hogy „nem tud jobban vigyázni ez a hülye alak?". Sevket, mintha csak ki akarta volna simitani a dolgot, felnyújtotta a lapot, megkérdezve, akarom-e még nézegetni. Lemondtam róla, mert kedvemet szegte ez a kis incidens. Az ember néha nagyon érzékeny. Talán azért, mert már éreztem kiszolgáltatottságomat az idegen világban? A kiszolgáltatottság érzése minden utazót a hatalmába kerít, aki az utazási irodák gyámkodása és az ország nyelvének ismerete nélkül érkezik valahová. Igaz, volt egy nádszálvékony támaszom: professzorom ajánlólevele, amelyről akkor még nem sejtettem, hogy alkalmam sem lesz hasznát venni. Sorban siettünk reggeli dolgainkat elvégezni. A folyosón álltam az ablaknál, és vártam, mikor végez a mosdóban Sevket, mert én is szerettem volna kezet mosni, kicsit meglocsolni az arcomat, hogy legalább a tisztálkodás illúziójában legyen részem. Mi a csodát csinálhat benn ez az ember olyan sokáig, pillantgattam félpercenként a mosdó ajtaja felé. Végre kijött, s leesett az állam. Lenyalt frizurával, frissen borotvált ragyogó képpel, friss ingben, más ruhában, elegánsan, illatosan jelent meg. — Micsoda dandy lett magából! — néztem rajta végig elismeréssel. Tetszett neki a hatás, amit arcomról leolvasott. Nevetve magyarázta: — Nem akarom a török határt gyűrötten, nyűtten átlépni. Füttyentettem. Imponált nekem az a tiszteletadás a haza iránt, amely nem fürdette tejben-vajban, hiszen külföldön kereste a kenyerét. Ugyanaz a gesztus volt,' mint a messzi kóbodásokból hazatérő vándor, aki boldogan leroskadva ajkával illeti a szülőföld drága porát. A fülkében reggelizéshez láttak. A bolgár néni kirakta az élelmiszeres kosár tartalmát, Saban és Sevket is falatoztak. Fehérlő sajt, leveses húsú zöldpaprika, én oda se néztem. Még volt vagy három darab pogácsám, de azt nem volt kedvem elővenni, bár ugyancsak ehetnékem volt. De hát én akartam minél könnyebb csomaggal utazni. Jó lenne tudni, hány órakor futunk be Isztambulba. Nem is tudom, van-e a szerelvényen legalább büfé. Addig kellene vennem valamit, amíg levával fizethetek. A vörösesszöke, gyér bajszú és szakállú fiatalember, akinek eddig a szavát sem lehetett hallani, kilépett a folyosóra, megállt a közelemben, és rágyújtott egy cigarettára. ORDÓDY KATALIN — Nem tudok reggelizni, míg el nem szívom az elsőt — mondta mosolyogva is, bosszankodva is saját gyengesége felett. Aztán magyarázólag: — Hallottam beszél németül, a német lapokat is olvasgatta. — Igen, igen — feleltem —, beszélek, bár nem valami kitűnően. Jó benyomást tett rám. Hogyha nem töltöttük volna egymás mellett az éjszakát a legfelső ágyakon, azt hihettem volna, a fürdőszobából lépett ki. A jólápoltság annyira a lényéhez tartozott, hogy egy ilyen út sem törölhette le róla. Német turista, gondoltam, s hogy meggyőződjek föltevésem igazáról, megkérdeztem. — Ön Németországból jön? — Aha — bólintott mély szippantás közben. — Szeretnék már Isztambulban ebédelni. Odaérünk déltájban, nem tudja véletlenül? Felhúzta a szemöldökét, és az órájára nézett. — Késünk, már túl kellett volna lennünk a határon. De a vonat már érezhetően lassított, a török határhoz érkeztünk. Jött is a bolgár» határőrség, s velük együtt feltűnt az első török egyenruha. Az idős bolgár pár leszállásra készen állt csomagjai mellett, s olyan csöndesen, mint az egész út alatt viselkedtek, elhagyták a vonatot. Nehézségek nélkül átjutottunk a határon. A vonat már török földön futott, újra megjelentek a latin betűs feliratok. Nézelődő kedvemet elvette az éhség. A sarokba húzódva szemérmesen megettem a három pogácsámat. Szőke útitársam egy zsemlére tubusból húspasztát nyomott, egy másik tubusból sajtot, s szintén nekilátott a reggelinek. Evett, mint bárki más, nem tudtam megfejteni, mitől olyan most is, mintha egy elegáns hotel reggelizőasztalánál „étkezne". Mert ez a kifejezés illik rá. Kíváncsi voltam, ki lehet, milyen célból utazik. Nem illett ebbe a másodosztályú kocsiba. A meglepetés akkor ért, amikor Sevket és Saban élénk török társalgására egyszerre felfigyelt, és ő is beleszólt. Nem tudom, miről folyt a beszélgetés, de igen érdekes téma lehetett, mert egy ideig egymás szavába vágva vitatkoztak. Először volt alkalmam megfigyelni a török nyelv zenéjét, amit roppant kellemesnek találtam. Azokra a girlandokra emlékeztetett, amelyeket ókori ásatásoknál feltárt márvány és mészkő falrészek fényképein, rajzain láttam. Legalább egyetlen ismerős szót próbáltam elkapni, de nem sikerült. A szőke fiatalember aztán már csak a másik kettőt hallgatta, majd mintha érdektelennek találta volna a társalgás további részét, szólt valamit Sevketnek, nyilván a képeslapot kérte, mert Sevket, miközben a másikkal folyó vitáját zavartalanul folytatta, felnyúlt a képeslapért, amit én előző este nézegettem, és átnyújtotta útitársamnak. — Ön remekül beszél törökül — jegyeztem meg elismeréssel. Elnevette magát. — Már hogyisne, amikor az anyanyelvem. Tágra nyílt a szemem a meglepetéstől. — Azt hittem, hogy német. Kitűnően beszéli a nyelvet, azonkívül szőke, kék szemű .. . Legyintett. — Más szőke törökkel is találkozik még. Ne csodálkozzon rajta. Nem lehet egy fél világrésznyi birodalmat évszázadokig uralni bizonyos következmények nélkül. Egymásra mosolyogtunk. — Sevket beytöl hallottam, hogy maga régész. — Igen. És Törökország ilyen szempontból is érdekes számomra. — A Földközi-tengert körülvevő országok bármelyike érdekes ilyen szempontból. — De még azért is jövök éppen ide, mert sok történelmi és nyelvi kapcsolatunk is van. Ezt az utóbbit csak nemrégen fedeztem fel, mikor egy barátomtól kapott török nyelvkönyvben lapozgattam. Szemében érdeklődés csillant. — Csak nem magyar? Látja, ha az útlevélvizsgálatnál megfigyeljük egymás útlevelét, már tisztában lettünk volna a másik nacionáléjával. — De én csehszlovák útlevéllel utazom. Egy ideig hallgatott, mintha gondolkodna valamin, aztán azt mondotta: — Anyám nővérének férje még ma is igen jól beszél magyarul. Mindig öröm számára, valahányszor csak magyarokkal találkozik. Ez most már csaknem sohasem fordul elö, mert vagy nyolc éve, nem emlékszem pontosan, a ciprusi események idején volt, végképp kiköltözött a szigetre. No, nem, nem Ciprusra. Egy aprócska szigetre, amely eredetileg nagyapámé volt. Felesége halála után túladott rajta ... de mit szaporítsam a szót. Megadom a cimét, írok hozzá pár sort, ha kedve lesz, látogassa meg. Holtbiztos, hogy szíves fogadtatásra talál. Meglepett az ajánlat, láttam, már tép is ki noteszéből egy lapocskát, firkant rá valamit, és átadja nekem. „Serif Togay, Camalti — Kücük liman — IZMIR" — Igazán kedves — mondtam zavaromban. — Köszönöm szépen. — Örömet szerezne egy öregembernek. Meg aztán ... nem szeretném, ha rossz néven venné, amit mondok .. . — Dehogy, dehogy — tiltakoztam előre.