A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-13 / 33. szám

9igy beszélgettünk egy keveset, mikor • újra megjelentek az egyenruhások, útlevél- és vámvizsgálat céljából. Hihetetlennek találtam, hogy már a másik határon vagyok, s a nap még mindig teljes erővel tüz. Magyarország kis ország. De hogy ilyen rövid idö alatt tettem meg az utat északi határától a déli határáig, attól valahogy összeszorult a szivem. Szabadkán a szép és közben rokonszenvessé lett tanárnő leszállt, a fülkébe új utasok ültek, ketten vagy hárman, igen, egy gyerek is volt. Hallottam, hogy magyarul beszélnek egymás között. Belgrádig szunyókáltam, de előzőleg megkértem őket, hogy ha netán ők is odáig utaznak, keltsenek fel, ha elaludnék. MÁSODIK NAP, júl. 21. Még tegnap este megérkeztem Belgrádba. Csak hajnalban volt csatlakozásom. Az időt a restiben töltöttem. — A vonaton megismerkedtem az első törökkel. A bulgár határnál vettem egy priccset, mert nem akartam még egy éjszakát üldögélve tölteni. Belgrád! Ez már idegen világ volt számomra. Itt még nem jártam soha. Lábhoz tett táskával álltam az áramló tömegben, a várakozáson kívül semmi dolgom nem volt hajnalig. Ismeretlen sorsú emberek siettek el mellettem ismeretlen céljaik felé. Férfiak, akik adott esetben barátaim, vagy éppen ellenfeleim lehetnének, nök, akikkel talán boldog lehetnék. De sorsuk még egy szó erejéig, egy szemvillanásnyit sem fonódik egymásba. A forgalom egyre gyérült, új vonat nem érkezett. Alig néhányan maradtak várakozók rajta kívül. Egyszerre olyannak látszott minden, mintha egy nagy vidéki város állomásán csellengénénk. A jelenésnek vége, a függöny legördült. Körülnéztem, hol ülhetnék le. Megtaláltam az éttermet, de előbb a jegykiadáshoz mentem, szlovákul, németül magyarázva, hogy egy ágyra, egy fekhelyre lenne szükségem az isztambuli vonaton. A nö idegesen, emelt hangon mondott valamit, amit nem értettem. Türelmesen újból magyarázgatni kezdtem, mert talán ö sem értett engem. De nem is hagyott beszélni, ismét rám förmedt, és hogy félreértés ne essék, becsukta orrom előtt az ablakot. Fanyarul gondoltam arra, hogy a nyelv más, de a tónus ugyanaz. Tisztelet a kivételnek. Próbálkoztam egy szemben levő ablaknál, és szárazon, de kifogástalan németséggel, az én megítélésem szerint — közölte, hogy fekhelyet a vonaton kalauz ad el, amennyiben nem foglalt valamennyi. Hálásan egy merci-t rebegtem. Hogy miért pont merci-t, magam sem tudnám megmondani. Az étteremben leültem egy asztalhoz, s míg a pincérre várakoztam, azon töprengtem, mit igyak, ami olcsó, mert jó lenne, ha Kara dinárjaiból még ágyra is jutna. A tájékozatlan ember kiszolgáltatott. Mi drágább itt, a sör, vagy a bor? Kérjek egy feketét szódával? Ez lesz a legjobb! A sör álmosít, a bor könnyelművé tesz, s esetleg további rendelésre vetemedem. A fekete mellett vígan kivárom a hajnalt, a víz a szomjamat oltja. Suttyomban majd elrágcsálok két-három pogácsát. Anyám sütötte az útra. Éjfél után nem bírtam tovább. Ki kellett mennem a levegőre. Ácsorogtam a csillagos ég alatt, s azt a háromszöget próbáltam megrajzolni, aminek alapját a Pozsony és a Belgrád közötti távolság teszi, két szára pedig a Sarkcsillagban fut össze. A távolban tolatások, füttyök, sistergő gőz, vasutasok jövése-menése, beszéde olvadt egységes jeladássá a fülemben: úton vagy. A kaland elkezdődött. A bágyadtságot, álmosságot leráztam magamról, és a távoli sötétségbe fúrtam a tekintetemet, hogy farkasszemet nézzek a valahol már dübörögve közeledő gyorssal. Az ég kékje már fakulni kezdett, mikor a fáradtság legcsekélyebb jele nélkül, tüzes táltosként beszáguldott a vonat, s a pálya végén erejét megfeszítve fékezett. Szinte félő volt, hogy berohan az állomásépületbe, de csodálatos módon, ahol a sínek vége betonba ágyazódott, pontosan megállt. Néztem a kivilágított ablakokat, amelyek mögött emberek mozgolódtak. Közben többen összegyültünk, akik erre a gyorsra vártunk, s most sietve kerestünk egy fülkét, ahol még helyet kaphatunk. Ide már érvénytelen volt a helyjegyem. Hát az Orient-expressz nem az a kimondott luxusvonat. Első osztályt, ahogy megtudtam, egy héten csak egyszer csatolnak hozzá. Ez azonban aligha változtat a jellegén. Micsoda zsúfoltság! Vigyázva lépegettem a folyosón, nehogy az ott kuporgok valamelyikének kezére-lábára tiporjak. Nem láttam értelmét tovább préselődni. Egy ablaknál, ahol még volt némi levegő. Iában közé vágtam a táskámat, s megálltam. Elkeserítő volt, hogy nem is sejtettem, meddig kell így utaznom. Robogtunk a kora reggelben, a tájék ledobta az éjszaka takaróját, és felragyogtak a színek. Ez a változás még életet öntött belém. Lekötött a vidék változatossága. Egy-ORDÓDY KATALIN szerre csak felkapaszkodott a nap a dombok túloldalán, és diadallal állt meg a tetőn. Szétnézett a völgyön, s kezdetét vette egy szép, igazi nyári nap. Mennyire élveztem volna más körülmények között. Akkor azonban azon törtem a fejemet, hogy talán ha tompa szögben nekidűlök a folyosó falának, s egyik lábamat átvetem egy útban heverő batyun, szépen lecsúszhatok arra az üres helyre, ahol a fenekem még éppen elfér. Erre mégsem került sor, mert nyílt a folyosó ajtaja, és a kalauz kérte a jegyeket. Kotorászni kezdtem a belső zsebemben, ami nem volt egészen egyszerű művelet, mert könyökömmel nem szerettem volna kárt okozni a mögöttem lelógó fejjel állva alvó férfiban. Szenvedő képem, Isztambulba szóló jegyem, vagy egy kis borravaló reménye, — esetleg mindhárom tényező együttvéve — nagyszerű ötletet sugallt a kalauznak. Fölemelte a tenyerét, nyugalomra intve, aztán jelbeszéddel meg szerbül vagy horvátul, egyre megy, tudtomra adta, végigmegy a kocsin, aztán visszajön. Nem voltam tisztában szándéka felöl, de az, hogy akar velem valamit, vad burjánzásnak indította reményeimet, csitítgatni kellett magam, nehogy nagyon keserű legyen a csalódás. Követtem a szememmel. Valóban nem ment át a másik kocsiba. Az talán már nem hozzá tartozott. Nagy rutinra valló ügyességgel visszapréselte magát a közelembe, és intett, hogy kövessem. — Turiszt vagon — magyarázta. Három, az enyémhez hasonló kocsin vergődtünk át, a negyedik álomnak tetszett ezekhez képest. A folyosón néhány utas állt az ablaknál, és élvezte a kilátást, vagy cigarettázott, és a fülkékben is, habár tele voltak, kényelmesen helyezkedtek el az emberek. Helyet is talált számomra, sőt még egy hely üresen is maradt a kupémban, mikor végre lerogytam az ülésre. Hálásan a kezébe nyomtam három tizdináros papírpénzt, ami mindjárt csodálatos módon el is tűnt benne, anélkül, hogy észrevettem volna, hová rakja. Már csak egy ötvenesem maradt. Erös éhségérzetre ébredtem. A nap már magasan járt. Állomás közeledett, lassult az iram, már házak tűntek fel, lakótelepek, nagy vidéki város bontakozott ki a tájból. Nis. Tehát Nisben vagyunk. Vonatunk ontotta magából az embereket, mintha mindenki Nisbe igyekezett volna. Útitársaim közül is leszálltak ketten. Lenn megjelentek az árusok hideg és meleg itallal, kenyérszeleteken párolgó kolbásszal, főtt kukoricával, édességekkel. — Kolko: — kérdeztem a nagy bajszos fiatalembert, a tálcáján illatozó kolbászos kenyerekre mutatva. — He? — nézett rám, de nem volt nehéz kitalálni, mit akarok, és én is megértettem, mikor bemondta az árat: harmincöt. Nem sokat gondolkodtam, s mohó falatozás közben már azon törtem a fejem, mit ehetnék még a maradék tizenöt dinárért. Utolsó pénzemet főtt kukoricára adtam, de azt is a legkisebbért, mert a fiú, mikor nyújtottam a pénzemet, kevésnek találta, aztán némi fejcsóválás után mégis elvette, kikeresve érte a legnyamvadtabb csövecskét. De azért jó volt. Sem túl kemény, sem túl tejes, izeit a gazdag, zsiros földből szítta magába. így mulat egy magyar úr, gondoltam, mikor a csutkát begyömöszöltem a szeméttartóba. Tökéletes elégedettségemhez már csak egy pohár habzó sör hiányzik. De az nagyon. Dollárért sörözni Nisban mégsem akaródzott. De azért megtaláltam a megoldást. Egy kutacskát láttam az állomáson túl. Hej, de kívánatosnak tetszett a víz! Órámra mutogatva megkérdeztem a szomszédomat, hány percig állunk Nisben. Fejét rázta, vállát vonogatta. Gondoltam egyet, le a vonatról, s nekiiramodva a kút irányába igyekeztem. Fél szemmel a vonatot lesve ittam, arcot, kezet mostam, s rohanvást vissza, mert a vonat mozogni kezdett! Nem is a kocsimba ugrottam, csak amit éppen elértem. Na, gondoltam, minden komplett, még a napi kocogást is elvégeztem. Csodálatos táj következett Nis után. Lencsevégre kaptam néhányszor, még nem tudom, milyen eredménnyel. A vonat mellett a mélyben a Nisava fut versenyt a vonattal, másik oldalán pedig a meredek sziklák oldalába vájt autóút. Nem számoltam, hétszer, nyolcszor vagy még többször rövid alagutakon tűnnek el a kocsik, melyeknek oldalában nemegyszer természetes sziklanyílás tátong ablakként. Utazni jó, utazni jó! Szemügyre vettem útitársamat. Csöndes, elpilledt idős házaspár ült velem szemben, mellettem pedig két férfi. Az egyik cirillbetüs újságot olvasott, a másik sarokba hajtva fejét szundított. Kimentem a folyosóra, nem volt ínyemre a fülke kedvetlen légköre. Barátságos arcú fiatalember cigarettázott az egyik nyitott ablaknál. Szlovákul próbálkoztam. — Mikor érünk a bulgár határra? Mosolyogva a vállát vonogatta, hogy nem érti. A beszélgetés hát elakadt. Jóindulatát nyilvánítva azonban elém kínálta cigarettás dobozát. Jeleztem, hogy nem dohányzom. — Bulgár? — kérdeztem rámutatva. — Á, ne, ne — rázta a fejét tagadólag. — Szrb? Nevetett, megint a fejét rázta, aztán kielégítette kíváncsiságomat: 10