A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-13 / 33. szám

A Csemadok életéből Kincset lelni jöttünk ..." Gyakran elgondolkoztam már azon, vajon miért is nem tanítják a néprajzot mint tantárgyat sem az általános iskolában, sem pedig a középiskolában, annak ellenére, hogy ez a tudomány manapság egyre nagyobb — korábban soha nem tapasztalt — népszerűségnek és érdeklődésnek örvend, szinte tömegek kultikus áhítatának tárgya lett, s nem kevés azok száma sem, akik formálisan amatőröknek számítanak ugyan — hiszen nem végeztek néprajz szakot az egyetemen —, de ügybuzgalmuknak, a szakma iránti rajongásuknak, s nem utolsósorban a tudatos és rendszeres önművelésnek köszönhetően felküzdötték magukat a hivatásos néprajzkutatók szintjére, tehát önnön példájukkal egy valóban létező társadalmi igényre hívják fel a figyelmet. Már csak ez a körülmény is tettekre ösztönözhetné az illetékeseket, s akkor még nem is beszéltünk a néprajztudomány közgondolkodást és tudatot formáló szerepéről, egy egész társadalom önismeretének elmélyítését segítő lehetőségeiről. Sajnos egyelőre semmi jelét nem látom annak, hogy a néprajz a közeljövőben bevonul az iskolába. Igaz, elsősorban leíró jellegű tudomány, s mint ilyen: memória-igényes, bevezetése esetleg tovább növelné a diákok — és tanárok — amúgy sem csekély megterhelését, de mindezért kárpótlást nyújtana az a gazdagság, amivel a néprajz szerelmeseit annyira lenyűgözi. Persze, minderre azt is mondhatná valaki, hogy hiú ábrándokat kergetek, elvégre a csehszlovákiai-magyar néprajzkutatásnak elég gondot okoz az intézményes keretek hiánya is. pedig ennek megszüntetése sokkal egyszerűbb feladatnak látszik még a néprajz iskolai tanításának bevezetésénél is. Nos, % nem vitatom, hogy így van, ennek ellenére valamilyen formában — például néprajzi szakkörök létrehozásával — mégiscsak meg kellene teremteni legalább a középiskolákon a néprajzi ismeretek terjesztésének feltételeit, éppen azért, mert a csehszlovákiai-magyar néprajzkutatásnak ma még nincs intézményes bázisa. Bármennyire meglepően, söt talán hihetetlenül hangzik ugyanis, de az a néhány hivatásos csehszlovákiai-magyar et nográfus, aki különböző intézmények munkatársaként jóformán szabad idejében gyűjtő- és kutatómunkát végez, aligha boldogulna a lelkes, a néprajzért rajongó és semmiféle nehézségtől vissza nem riadó középiskolások nélkül, akik már eddig is felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtottak a gyűjtési munkálatoknál. Mórocz Károlyt és diákjait hozhatnám föl példaként, akik egy külföldön is nagy sikert aratott könyvet — Kodály nyomában — tettek le az asztalra, vagy éppen Varga László nagymegyeri tanárt és növendékeit, akik egy tájházra elegendő anyagot gyűjtöttek össze a dunaszerdahelyi járásban. Akadnak azonban olyanok is, akikről nem szólnak híradások, nevüket legföljebb az adatfelvevő lapok őrzik. Ők az immár évek óta folyó nyári néprajzi gyűjtések szorgalmas részvevői, pedagógusok és diákok, akik Méryné Tóth Margitnak, a CSEMADOK KB néprajzi szakelőadójának és Szanyi Máriának, a galántai múzeum munkatársának szakmai irányításával végzik nem kevés fáradsággal járó gyűjtőmunkájukat a terepen, hol itt, hol ott, minden esztendőben egy más A fenti képen: Gyűjtők és adatközlők egy soportja a tallósi vízimalom fahidján járásban. Ebben a formában első ízben 1974-ben Medvesalján került sor néprajzi gyűjtésre. Igen értékes anyagot sikerült felgyűjteni, amelyből bőven lehetett válogatni a következő évi zselizi fesztivál néprajzi bemutatójához. Az elv azóta is változatlan: feltérképezni — már amennyire ez alig két hét alatt lehetséges — egy-egy magyarok lakta járás illetve tájegység népszokásait, népviseletét, népzenéjét, hiedelemvilágát, néptáncait és népi építészetét, egyszóval néphagyományait, s ezt a következő esztendőben, mintegy élőkép formájában bemutatni Zselizen. De mindez csak az azonnal kamatoztatható haszon; emellett az amatör gyűjtök jóvoltából évről-évre egyre gyarapodnak a magnófelvételek, feljegyzések, leírások, fényképfelvételek, filmtekercsek, egyre teljesebbé válik a feldolgozásra és közreadásra váró néprajzi anyag. E rendszeresen ismétlődő gyűjtések során már kialakult egy maroknyi, összeszokott törzsgárda — Buday Endrét, Jókai Máriát, Tóth Ibolyát és még másokat említhetnék —, amely szakszerűen és szinte önállóan végzi munkáját, ehhez csatlakoznak az újonnan jöttek, akik eleinte nehezen viselik azt a szigorú fegyelmet, amit egy ilyen jellegű munka megkíván, de aztán megszokják, közben elsajátítják a szakma minden fortélyát, úgyhogy hamarosan önállóan is dolgozhatnak. Akadnak persze, akik lemorzsolódnak, mások viszont nem mindig tudják úgy időzíteni a szabadságukat, hogy minden esztendőben jelen legyenek. Húsz-huszonöt ember azonban így is rendszerint összejön. A részvevők általában délután és este — olykor tíz óránál is tovább — gyűjtenek, másnap délelőtt pedig kiértékelik elözö napi munkájukat és meghallgatnak egy-egy elméleti jellegű előadást is. Az idén — július 10—19. között -*- a galántai járás területén folytattak gyűjtőmunkát. Naponta általában három falut kerestek föl, ahol ki-ki a maga témájával kapcsolatos emlékeket kutatta. Többek egybehangzó véleménye szerint különösen a hiedelemvilágot tükröző szájhagyomány kínált sok új, eddig még nem vizsgált anyagot. A nyári néprajzi gyűjtés azonban korántsem csak tudományos szempontból jelentós esemény, s nemcsak az amatör néprajzos utánpótlás felkészítése miatt fontos. Számtalan példa bizonyíthatná, hogy a gyűjtök megjelenése, érdeklődése nyomán olyan öntudatosodási folyamat indult el a CSEMADOK* egy-egy helyi szervezetében, amely még esztendők múlva is gyümölcsöket érlelt. A helybeliek egyszeriben ráébredtek arra, milyen kincseket rejtegetnek a régi szekrények, fiókok, a padlások és a pincék, de mindenekelőtt a szívek, az emberi szivek, ahol gyönyörűséges dalok, mesék, balladák szunnyadoztak, amig a szelid erőszak ki nem kényszerítette őket. Az ember csak azt sajnálja, hogy ez a nemes törekvés nem mindig és nem mindenütt talál kellő megértésre. A CSEMADOK galántai járási bizottságának munkatársait azonban emiatt nem érheti vád: példamutatóan szervezték meg a csoport elszállásolását és utaztatását, s mindenben készségesen a gyűjtők rendelkezésére álltak. Az már nem rajtuk mújott, hogy a járás középiskolás fiatalsága nagyobb számban nem csatlakozott a gyűjtőkhöz. Bízzunk benne, hogy jövőre ezen a téren is javul majd a helyzet. LACZA TIHAMÉR (a szerző felvétele) Kodály Zoltán nyomában Egy szép tavasz végi napon három autóbusz indult el Budapestről Nyitrára és környékére. Az autóbusz utasai a Nemzetközi Kodály Társaság mellett 1978-ban alakult Magyar Kodály Társaság tagjai és családtagjai. Céljuk nagyon is érthető: meglátogatni Kodály Zoltán egykori népdalgyűjtő helyeit. Az út első állomásán, Nyitrán. a vár megtekintése volt a cél. A társaság tagjaiból pillanatok alatt kialakult négyszólamú vegyeskar Bach és Mozart művekkel köszöntötte az ezeréves műemléket, csodálatosan finom előadásban. Nyitráról az út Kolonyba (Kolíhany) vezetett. Itt egy népi kézimunka-kiállítást és egy kis templomot néztünk meg a dombtetőn. A kézimunkák szemlélése közben egymás után csendültek fel a vidék dalai. így kellemes összhang alakult ki az eredeti kézimunkák és a népdalok között. Érdekes volt a zsérei (Zirany) parasztház hangulata. A régi edények, különféle szerszámok mind a múlt romantikus, de egyben nehéz napjait idézték emlékezetünkbe. Az út utolsó állomása a lédeci fLadice) kultúrház volt. Itt került sor a táncos és énekes hagyományok felelevenítésére. Először Jókai Mária, a gimesi általános iskola tanítónője köszöntötte a vendégeket. majd néhány szóval ismertette az elkövetkező műsor jellegét. Jókai Mária hosszú évek óta foglalkozik a népi hagyományok feltárásával, megőrzésével. Tánccsoportjával nemegyszer szerepelt sikeresen országos méretű fesztiválokon. Mint mindig, most is saját gyűjtésű népi gyermekjátékokat dolgozott színpadra. A táncos műsor befejeztével Jókai Mária röviden elemezte a látottakat, majd Vikar László, a Magyar Tudományos Akadémia népzenei osztályának munkatársa vette át a szót. Bevezetőként elmondta, hogy 75 évvel ezelőtt Kodály Zoltán ezen a vidéken kezdte el népdalgyűjtő tevékenységét. Ötven évvel később pedig Vikár László a Mester tanácsára jött ide hasonló céllal. Érdekes volt azokkal az emberekkel találkoznia, akik Kodály Zoltánnak is adatközlői voltak. Egy ilyen lelkes adatközlővel mi is megismerkedhettünk a 86 éves Fazekas Miska bácsi személyében. Vikár László magával hozta akkori jegyzeteit is. majd Miska bácsival több akkor gyűjtött népdalt énekeltetett el belőle. A közönség nagy szeretettel fogadta az idős bácsi néhol reszkető hangú, de annál hitelesebb, kedvesebb előadását. A teremben valóban meghitt hangulat alakult ki. aminek csak a gyorsan múló idő vetett véget. Vikár László befejező szavaival rámutatott, hogy amint Kodály Zoltán a Zobor vidékén kezdte el a népdalgyűjtést, a Magyar Kodály Társaság első közös útja is ide vezetett — és nem hiába! Népi hagyományaink ma is élnek, csak ápolnunk. terjesztenünk kell őket. hogy ne merüljenek feledésbe. S az mindannyiunk közös feladata! M. KARDHORDÓ MÁRIA 6 a boszorkány fejéhez vágta a kantárszá." — mesegyűjtés közben