A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-08 / 32. szám

Csak egy percre. Horváth Pál huszon­hét éves. Bratislavában született, Jókán (Jelka) nevelkedett, édesapja szövetkezetben dolgo­zik, édesanyja háztar­tásbeli. Két testvére van. Szencen érettsé­gizett a magyar tanítási nyelvű gimnáziumban. Most végzett az orvos­egyetem sztomatoló­giai szakán. — Nehéz az orvosira bejutni? — 1972-ben érettségiztem és csak 1976-ban kerültem orvosegyetemre. Ez azt bizonyítja, hogy nehéz. Sajnos, nem csupán az eredmény illetve a tudás a mérvadó. Én például minden esetben megfeleltem a felvételi követelménye­inek, mégsem jutottam be. Az értesítés mind a három esetben úgy szólt, hogy helyszűke miatt nem vehetjük fel. — Negyedik esetben is ez volt a válasz? — Igen. Akkor azonban már a minisztériumhoz fordultam a fellebbezésemmel, s az segített... — Mindenben ilyen SZÍVÓS vagy? — Ezt nem merném mondani. De orvos akartam lenni, azért jelentkeztem újra és újra felvételire. Már a gimnázium második osztályában orvosi pályára készültem. Persze, nem tudnám meg­magyarázni, hogy miért. Az elhatározás magától jött, illúzió nélkül, s ez alakította további sorso­mat. — Hetvenkettöben érettségiztél és csak 76-ban lettél orvosegyetemista. Mit csináltál addig ? — Prágába, Hradec Královéba és Budapestre jelentkeztem orvosegyetemre. Budapesten fel­vettek saját költségre ... Ez így nem felelt meg nekem. Hradec Královéba is mehettem volna, de már az életemhez tartozott egy lány, Zobor Rozika, aki a feleségem lett. Hradec messze lett volna. Végül beöltöztem katonai egyenruhába. — A katonaság erősítette vagy gyengítette elha­tározásodat? — Erősítette, mert ápolóként műtőben dolgoz­tam. Leszerelésem után is ápoló voltam az egyik pozsonyi kórházban. Több mint két esztendőt töltöttem el így orvosok mellett. Aztán minden úgy sikerült, ahogy másodikos gimnazista ko­romban elképzeltem! — Magyar gimnáziumból jelentkeztél felvételire. Okozott ez nehézséget ? — Nem. Nyelvi nehézségre azok hivatkoznak, akik otthonról elkerülve szabadabban akarnak élni, természetesen a tanulás rovására. Szerin­tem felvételinél nem is a nyelvismeret az elsődleges, hanem a tudás! — Orvos lettél. Teljesült az álmod. Elhelyezkedni nehéz? — Pillanatnyilag nehezebbnek látom, mint az egyetemre való bejutást. Az orvosi állások las­san telítődnek, s az egyetem nem törödik vagy nem képes törődni növendékeinek az elhelyezé­sével. Magyar nemzetiségű lévén. Szerdahelyen, Komáromban, Galántán vagy a Bratislava-vidéki járásban szeretnék dolgozni. Egyelőre minde­nünnen elutasító választ kaptam. Mert hogy minden tervezett hely foglalt. — A hely meglesz, abban biztos lehetsz. Hogyan képzeled el a pályát? — Vezérlő szavaim lesznek: segíteni, használni. A lehető legtöbbet nyújtani azoknak, akikért élni szép és érdemes. — így legyen. Mács József — Nincs. • — Nekem van. Várj, rögtön hozok! — Magára kapta a pongyoláját, elviharzott, s pillanatok alatt visszatért kezében egy üveg orosz vodkával. Megittak egy-egy pohárká­val. — Jólesett ? — Soha jobban. Klára Zoltánhoz bújt, csókolgatni kezdte, suttogva kérlelte. — Szeress meg ... szépen kérlek, szeress meg ... Mélységes csend volt, a szállodában, mintha minden vendég kiköltözött volna. A Tátrában másnapra elromlott az idö. Viharos erejű szél fújt és sűrűn havazott. Az üdülők rá sem hederítettek a megváltozott időjárásra. Kirajzottak a szállóból és élvezet­tel vágtak neki a hóviharnak. Székely Zoltán alig-alig tudott odafigyelni az előadásokra, Klára teljesen megzavarta. Állandóan azon töprengett, hogy mit csinál­jon, mitévő legyen: folytassa-e a váratlanul jött kapcsolatot, vagy szakítson vele végér­vényesen még most a kezdet kezdetén. A józan esze azt parancsolta, hogy szakítson, egy másik hang pedig azt, hogy folytassa. Ebédkor Klára egy távolabbi asztalnál ült, de szemével állandóan Zoltán tekintetét ke­reste. Vacsorakor úgyszintén. A hosszúlábú lány vigyorogva nézett Zol­tán arcába. — Teljes csöd, mérnök úr? — kérdezte maró gúnnyal, s olyanfajta mozdulatot tett, mintha legszívesebben a mérnök nyakába öntötte volna a zaftos húst. — Nem tudom, mire céloz — felelte a mérnök mosolyogva. — Arra, hogy külön ülnek. Csak egy éjsza­kára futotta az erejéből mérnök úr!? Vagy a hölgyike csalódott magában? — mondta azzal elviharzott. Vacsora után 3 mérnök a szálloda elé ment, hogy kissé kiszellőztesse a fejét, de a vihar még mindig teljes erővel tombolt. Köz­ben Klára is megjelent, hozzásétált. — Kegyetlen idö — jegyezte meg csende­sen. — Menj fel a szobádba, én is megyek rögtön. A mérnök engedelmesen felballagott a szobájába. Megadta magát a sorsának. Fá­radtan ült bele az egyik kényelmes fotelba. Tíz perc sem telt el, jött Klára. Zacskó narancsot, üveg italt hozott. Fürge és vidám volt. — Nem is hiszed, milyen hosszú volt ez a nap — mondta és csókolgatni kezdte a férfit. — Hogy hogy magányos?.. . Nyilván él­nek még a szüleid, vannak testvéreid, roko­naid, vannak kollégáid, betegeid, hogy mondhatod, hogy magányos vagy? — Kislány koromban autóbaleset követ­keztében elveszítettem a szgleimet. A bácsi­kám vett magához, ők neveltek fel. Testvére­im nincsenek. Egyedül élek, magányosan. Van szép lakásom, rengeteg könyvem, leme­zem. Szeretem az irodalmat, a zenét. Olva­sással és zenehallgatással töltöm a szabad időmet, és sokszor mások helyett is vállalok szolgálatot a kórházban. Ennyi, ebből áll az én életem, Zoltán. — Nagyon szép és tartalmas .. . — Szükségem van rád, Zoltán. — Nézd Klára, talán már mondtam is, soha egyetlen növel sem volt még tartósabb kapcsolatom, mindig idegenkedtem, ha úgy tetszik, féltem a tartós kapcsolatoktól. — Vagyis te a nőben nem az embert szeretted, hanem a nőt, a nöi testet. Sosem vágytál többre? — A többletet megtaláltam otthon, ez az igazság, Klára. — Mit törődöm én vele, ezután majd megosztozunk rajtad, jó? Közben ittak, narancsot ettek, beszélget­tek. Klára Zoltánhoz bújt, a hajában turkált, meg—megcsókolta. — Majd meglátod, milyen jól fogod ma­gad érezni nálam. Cuki lakásom van ... Nem kívánok tőled semmit, mindenem van, amire csak szüksége lehet egy nőnek. Ne félj tő­lem, nem akarok én élősködni a nyakadon, nem kívánok tőled semmit, nekem csak te kellesz, egyedül csak te, Zoltán. — Félelmes a ragaszkodásod, Klára — mondta ki a mérnök nagyon őszintén, amit gondolt. — Nem áll mögötte semmi érdek, hátsó gondolat?... Valóban megszerettél? Szeretsz? ... Hiszen alig ismersz. Hátha egy tökkelütött, léha, durva fráter vagyok? — Mondjad, csak mondjad! — biztatta a mérnököt Klára magabiztos nyugalommal, mosolyogva. — így legalább mindent megtu­dok rólad és nem lesz nehéz az alkalmazko­dás. — Megáll az ész! — Jobb is. — Igen makacs természetű vagy, Klára. — Születési hiba. Aligha növöm ki. — Javíthatatlan vagy. — Lehet, hogy neked majd sikerül hatni rám, Zoltán. — Aligha, Klára. Túlságosan koros vagyok ahhoz. — Szegény öregember. Én sem tegnap pisiltem a porba utoljára. Ha úgy vesszük, vénlány vagyok, és minden órával vénebb leszek. Az idő nem áll meg, sajnos ... — Ez az egy biztos... ebben az egy kérdésben nincs ellentmondás, egy mák­szemnyi sincs... — mondta Zoltán nagyot sóhajtva, majd felnevetett. — Tizenhét éves koromban például irigyeltem azokat a hu­szonéves férfiakat, akik minden éjjel asszony mellett hálhattak .. . Huszonéves koromban, kinn a fronton, később hadifogságban pedig irigyeltem a tizenéveseket, akiknek nem kel­lett megalázottan szenvedniök. Aztán az évek múlásával irigyeltem a megfáradt öre­geket, akik hajsza nélkül, gondtalanságban élhetik hátralevő éveiket. Most pedig?... Most pedig félek az öregségtől, a nyugalmas napoktól, a feleslegesség érzésétől. — Rá­gyújtott, mélyen tüdőre szívta a füstöt. — Félek az öregségtől és irigyelem azokat az erős fiatalokat és középkorúakat, akik milli­ónyi gonddal-bajjal küszködve lótnak-futnak és teszik a dolgukat. Ehhez mit szólsz, Klára? — Mit szólhatnék?... Mondjak valami nagy bölcsességnek tűnő nagy hülyeséget? Hogy kinevess?... Igazad van. Többé-ke­vésbé minden ember hasonlóképpen érez és gondolkozik. Tény, hogy mindenki szereti és ragaszkodik az élethez, mind a huszonéves, mind a nyolcvanéves. Gyakorlatból tudom, hiszen kezeltem már fiatalt is, öreget is. Az élniakarás közt semmi különbség nincs, elhi­szed? — El. Klára töltött a poharakba. — Hány évig voltál fogságban ? — Háromig. — Nem hiányoztak a nők? — kérdezte Klára hamiskásan. — Hiszed vagy sem, a három év alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy férfi va­gyok, pedig a legszebb koromban voltam, húsz egynéhány éves. — Borzasztó lehetett. — Kibírtam. Az ember többet kibír, mint az állat, és ez igy igaz. — A feleségedet hol ismerted meg? — A szülőfalumban. Oda jött tanítani, az­tán összejöttünk. — Szerettem. Remek ember. Sok mindent köszönhetek neki. — Mit például? — Többek közt azt is, hogy mérnök let­tem. — Talán ö bábáskodott feletted? — Nem bábáskodott, csak biztatott. — Olyan határozatlan ember voltál, hogy szükséged volt a biztatásra? — incselkedett Klára minden rosszindulat nélkül. — Nem tudom ... Egyszerűen szükségét éreztem a bíztatásnak, úgy is mondhatnám, önbizalmat öntött belém. Elhitette velem, hogy tehetséges ember vagyok. — És te elhitted? — Képzeld, hogy el. — Hogy te milyen hiszékeny voltál! — mondta Klára és össze-vissza csókolta Zol­tánt. — Ha nem haragszol, most birtokba veszem a fürdőszobádat. — Tessék! Klára bevonult a fürdőszobába. — Neked nincs kedved lubickolni egy ki­csit? — kiabált ki. — Gyere, unatkozom egyedül! — mondta még és felnevetett. Zoltán pedig engedelmesen vetkezni kez­dett. Laczkó hadnagy nagy füstfelhőket erege­tett, mint mindig és szenvedő arccal tartotta a telefonkagylót. — Lola, kedves, nagyon jól tudod ... ne szakíts félbe, jó?... Nagyon jól tudod, hogy minden alkalmat kihasználok arra, hogy ta­lálkozhassunk . . . Nem tudom Ígérni, hogy estére visszatérünk. — Karórájára pillantott. — Már kilenc óra és még mindig itthon vagyunk. A Tátra nem a kertek alatt van, tudhatod ... Halló!... Halló! Hallasz, Lola!?... Letette:.. Hogy az a magassá­gos! ... — Dühösen lecsapta a kagylót, s olyan szemmel nézett a belépő századosra, mintha keresztül akarná döfni. — Hát téged meg mi lelt? — kérdezte. — Mi lelt, mi lelt!... Lola letette a kagy­lót. — Persze, hogy letette, estig nem tarthat­ja a kezében. Készen vagy? Mehetünk? — Készen — mondta Laczkó még mindig füstölögve. Útban a Tátra felé szokatlanul hallgatagon ültek egymás mellett. Már az út felén is túl jártak, amikor Laczkó megkérdezte. — Tulajdonképpen mit akartunk a Tátrá­ban? — Azt, hogy te mit akarsz, nem tudom . . — Már megint csipkelődsz ... És azt tu dod, hogy te mit akarsz? — Már hogyne tudnám. Érdekel? — Mondjuk. — Ilyenkor, nyári hőségben szeretek el­gyönyörködni a havas csúcsokban. — Gondolhattam — mormogta a hadnagy sértődötten. — Mit? — Hogy ugratni fogsz .. . Egész úton csak az alkalmas pillanatra vártál, hogy ugrathass. — Eszem ágában sem volt — mondta a százados —, csak arra akarlak rákényszeríte­ni, hogy te is törd egy kicsikét a kobakodat: vajon mit is szeretnénk megtudni. Szerinted mit kellene megtudnunk a Tátrában, ponto­sabban a Grand szállóban? A hadnagy elvigyorodott. — Hát biztosan nem azt, hogy mikor járt ott a köztársasági elnök. (folytatjuk) 22

Next

/
Thumbnails
Contents