A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-08 / 32. szám

Tuflomany-iecnniKa „A Fleming név elterjedt Skóciában. Egészen biztosan azoknak a flamand takácsoknak és majorosoknak adták, akik a vallásüldözések idején jöttek a tengeren túlról és letelepedtek az országban. A mi Flemingünk apja, Hugh Fleming, a Lanark grófságbeli Low FMough-ban (Síkföld) levő családi majorban született. [... ] Hugh Fleming kétszer nősült. Első házasságából öt gyermeke született. Ezek közül egyik egészen fiatalon meghalt; a többi négy neve: Jane, Hugh (ö volt a legidősebb fiú, akinek apját követnie kellett a birtokon), Tom és Mary. Az özvegy Fleming hatvanéves korában ismét megnősült. Grace Mortont vette el, egy szomszéd birtokos lányát, akitől, négy gyermeke született: Grace, John, Alexander (becéző neve Alec) — aki 1881. augusztus 6-án jött a világra — és Robert." E névsorolvasás után — melynél Fleming életrajzirója, André Maurois volt a segítségemre — már csak rövid ideig maradunk a Lochfield Farm-on, ahol a zömök, szőke hajú Alec a gyermekkorát töltötte, annál is inkább, mert a pálya további alakulásában egy másik helyszínnek vitathatatlanul sokkal nagyobb szerep jutott. Ez a hely akkoriban még a világ fővárosának számított, s itt egy tehetséges fiatalember könnyen megcsinálhatta a szerencséjét, csak ügyesen kellett mozognia a forgatagban. S ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy egy egész családi klan egyengette Londonban — mert természetesen a Brit Impérium fővárosáról van szó — az alig tizenhat éves Alec sorsát, akkor igazán nem kell aggódnunk hősünkért, annak ellenére sem, hogy sokáig nem tudta eldönteni, mi is legyen belőle. 21 éves koráig — tehát öt esztendőn át — egy hajózási társaság tisztviselöjeként dolgozott, s bár ezt a mun- kát nem túlságosan kedvelte, becsülettel elvégezte, s felettesei nagyon meg voltak vele elégedve. Alec idősebb bátyja, Tom azonban felismerte, hogy ez a foglalkozás nem neki való, s mivel egy nagybácsi halála jóvoltából amúgy is tovább javult a Fleming-család anyagi helyzete, arra biztatta öccsét, hogy hozzá hasonlóan válassza az orvosi hivatást. Némi bonyodalmat jelentett ugyan az érettségi hiánya, de a korabeli Angliában erre is akadt megoldás. Az egyetemi beiratkozáshoz szükséges bizonyítvánnyal nem rendelkezőknek felvételi vizsgát kellett tenniök, s ha ezen helytálltak, megnyíltak előttük az egyetemek kapui. Fleming meglepően magabiztosan felelt a kérdésekre, s tehetsége alapján akár Oxfordba vagy Cambridgebe is beiratkozhatott volna, csak hát az orvosokat nem ilyen előkelő helyeken képezték, hanem a kórházak orvosi iskoláiban. „Londonban — írja Alexander Fleming — tizenkét ilyen iskola van, és én ezek közül háromhoz körülbelül egyenlő távolságra laktam. Egyiket sem ismertem, de a Londoni Skót Ezred vizipóló-csapatának tagjaként játszottam a Saint Mary hallgatói ellen. így adódott, hogy a Saint Marybe jelentkeztem." A Saint Mary Kórház Alexander Fleming személyében egy kiváló vizipólózóval és céllövővel gyarapodott, s ez a tény már önmagában elegendő lett volna ahhoz, hogy meg alapozza Fleming népszerűségét, csakhogy ö emellett a tanulásban is a legjobbak köze tartozott, bár egyáltalán nem volt stréber. Egyik iskolatársa, C. A. Pannett később így jellemezte őt: „Nem emlékszem semmi lényegesre abból az időből, amikor anatómiát és élettant tanult, legfeljebb annyira, hogy alig láttam könyvet a kezében. Pedig tanulnia kellett valamilyen módon, mivel a legkiválóbb egyetemi hallgatók egyike volt. Én nem vettem részt az úszó és céllövő csapa tok munkájában, s így sohasem láttam Fleminget edzés közben. Sajnálom, mert azt mondják a szemtanúk, hogy ilyenkor Fleming megmutatta igazi természetét. Minden játékban kitűnő volt, ha nem is volt bajnok, de azonnal megértette az alapvető elveket s fogásokat, és minden látható erőfeszítés nélkül messze felülmúlta a közepes teljesítményeket. [... ] Nem emlékszem, hogy valamikor is hallottam volna filozófiáról, történelemről, vagy irodalomról beszélni. Később meglepetéssel láttam, hogy költőket olvas, természetesen mindenekelőtt a skót Bumst. De nem beszélt róla. Látszólag már a tudományos értekezéseket sem vette komolyan; unott arckifejezéssel futotta át őket. Diákéveink folyamán azonban, amikor több díj elnyeréséért versenyeztem vele, én mégis mindig csak a második lehettem mögötte." Nem Pannett az egyetlen, aki a titokzatos Fleminget állítja elénk; mások is rejtélyesnek, olykor egyenesen kiszámíthatatlannak találták öt, legendák keringtek róla, amelyeket idősebb korában maga Fleming is előszeretettel terjesztett; ugyanakkor mindenki elismerte, hogy Fleming alapjában véve sze-A PENICILLIN (100 ÉVE SZÜLETETT rény és segítőkész, szeretetre méltó ember, aki mesterien tudja leplezni az érzelmeit, de kellemetlen vitapartner is tud lenni, ha szakmai kérdésekről van szó. s ilyenkor jaj azoknak, akik csak felületesen tájékozottak. Érdekes módon azonban nem kiváló emlékezőtehetsége és nagyszerű tanulmányi eredményei folytán szemelték ki öt a tudományos pályára, hanem azért, mert jó céllövő volt. Freeman doktor, a Saint Mary Kórház bakteriológiai laboratóriumának munkatársa fel akarta „ébreszteni" a kórház hajdanában szebb napokat is látott céllövő klubját, s a hallgatók körében jó céllövöket keresett. így talált rá Flemingre, akit a siker érdekében még arra is rávett, hogy a sebészet Jielyett inkább a bakteriológiát válassza, a gondtalan életet biztosító orvosi praxis helyett a bizonytalan kimenetelű tudományos pályát. Freeman-nek nem kellett sokáig agitálnia Fleminget; a fiatalembernek megtetszett a laboratórium, amelynek ugyan Oltási Osztály (Inoculation Department) volt a neve, de csak egy helyiségből állt, s rokonszenvesnek találta a főnököt, Almroth Wrightot is, aki a tífusz elleni védőoltás elterjesztése körül szerzett érdemeket, s már az idö tájt jeles bakteriológusnak és immunológusnak számított. Néhány más kutatóhoz hasonlóan Wright és munkatársai is elsősorban a következő kérdésre keresték a választ: Hogyan védekezik a szervezet a kórokozók ellen, természetes körülmények között? Mert bár igaz, hogy a járványok alkalmával olykor a lakosság nagyobbik része is elpusztulhat, mégis sokan vannak, akik vagy felgyógyulnak a betegségből, vagy egyáltalán meg sem kapják a kórt, tehát a szervezetük valamilyen módon ellenáll, s most már csak az a kérdés hogyan képes erre. Hja Mecsnyikov, a Nobel-díjas orosz mikrobiológus ismerte föl elsőként a fehér vérsejtek baktériumölő funkcióját, arra a kérdésre viszont hogy milyen utasításra és hogyan történik a szervezetben a baktériumok elpusztítása sem ö, sem pedig a kortársak nem tudtak válaszolni. Wrightnak meggyőződése volt, hogy mindenekelőtt a szervezet ellenállóképességét kell növelni, csakis ily módon küzdhetünk eredményesen a betegségek ellen, mindenfajta gyógyszeres beavatkozás csak másodlagos jelentőségű, ezért a kemoterápia belátható időn belül halálra van ítélve. Wright olyan makacsul és következetesen ragaszkodott ehhez az elképzeléséhez, hogy még a nyilvánvaló tények — mint például a Salvarzan, a szifilisz elleni gyógyszer felfedezése — sem tudták őt hitében megingatni. Legfontosabb ellenérve az volt — s ebben azért nem kevés igazság is volt —, hogy a gyógyszeres kezelés folyamán elpusztulnak ugyan a kórokozók, de közben tartósan megkárosodnak az ember belső szervei is, és sok esetben a gyógyszer káros mellékhatása veszélyesebb mint maga a fertőző kór. Nem sokkal később az első világháborúban ismételten meggyőződhettek róla, milyen tehetetlen az orvos, amikor súlyosan sebesült katonákat kell ápolnia: nincsen gyógyszer, amely az üszkösödést megakadályozza, s a vérmérgezés meg a gázgangréna is könyörtelenül szedi az áldozatait, mit sem segítenek a fertőtlenítő FELFEDEZŐJE ALEXANDER FLEMING) szerek, amelyek pedig baktériumölő hatásúak. Wright és néhány munkatársa, köztük Fleming is az első világháború idején egy franciaországi katonai kutatólaboratóriumban teljesített szolgálatot, s bár az ellenség közvetlenül nem fenyegette őket, ez a munka semmivel sem volt kevésbé fárasztó, mint a frontszolgálat. S ha ehhez a felettesek némelyikének állandó intrikálását is hozzáképzeljük, akkor igazán nem irigyelhetjük a derék kutatókat. A háború befejeztével minden visszatért a maga kerékvágásába, s Fleminggel csak annyi történt közben, hogy megnősült, de ez a körülmény nem hogy akadályozta, még inkább serkentette őt a munkában. 1922-ben egy nagyon érdekes dolgot figyelt meg. Kíváncsi volt, mit tartalmaz náthás orrának a váladéka, ezért néhány csepp váladékot baktérium-táptalajra helyezett. Meglepődve tapasztalta, hogy a cseppek körül nem fejlődött ki baktérium-telep, tehát az orrváladékban baktériumölő (baktericid) anyagnak kell lennie. Később kiderült, hogy a könnyben még több ilyen anyag — ahogy elnevezte: lizozim — található de a legdúsabb „lizozim-forrás" a tojásfehérje. (Ez csak hónapok múlva vált ismertté, addig viszont jópár ápolónak jelentett néhány penny mellékjövedelmet a könnyezés ...) Fleming szerint a lizozim igen fontos szerepet játszik a szervezet védőrendszerében, meggátolja a baktériumfertőzésnek közvetlenül kitett felületek megbetegedését. Úgy vélte: ha nagyobb koncentrációban lizozimet juttatunk a beteg szervezetbe, akkor minden károsodás nélkül megölhetjük a kórokozókat, s a beteg lényegében természetes úton felgyógyul. Sajnos Fleming közleményeire senki nem figyelt oda, igy a lizozimmel kapcsolatos kutatásokat másutt nem folytatták. Fleming tisztában volt azzal, hogy fontos felfedezést tett, de azt is tapasztalnia kellett, hogy a lizozim nem az az anyag, amelyet keres, hiszen csak bizonyos baktériumokat — a kevésbé ártalmasakat — képes elpusztítani. Ha úgy vesszük, a lizozim felfedezésében nem kis mértékben a véletlen is közrejátszott, de Alexander Fleming életében a véletlennek még egyszer fontos szerep jut, jóllehet Fortuna nem arra méltatlant részesített kegyeiben. Fleming 1928-ban elvállalta, hogy megírja a System of Bacteriology című tudományos könyv Staphylococcusokról szóló fejezetét. Mivel világéletében lelkiismeretes volt megismételte egyik kollégájának kísérletét, mert nem volt biztos a dolgában. Szokásához hiven a baktériumokkal beoltott táptalajt tartalmazó Petri-csészéket a laboratóriumi asztalon hevertette még akkor is, amikor már nem volt szüksége rájuk. Egy ízben azt tapasztalta, hogy az egyik csésze táptalaján penész telepedett meg, s a penész körül elpusztult a baktérium-telep. A dolog módfelett izgatta, ezért elhatározta, hogy alaposabban utánanéz. Szellemes módszert dolgozott ki a penész baktericid-képességének tanulmányozására. Megállapította, hogy csak egy penészfaj, a Penicillium notatum termel baktériumölő anyagot, viszont azoknak a baktériumfajoknak a száma, amelyekre pusztító hatással van jóval nagyobb, mint a lizozim esetében. A penicillin — igy nevezte el Fleming a penészgomba hatóanyagát — egyebek között elpusztította a tuberkulózis, a szifilisz, a kolera és a tetanusz kórokozóit is. Szinte tragikomikus, hogy ezúttal is az történt, mint 1922-ben: Fleming közleményére senki sem figyelt oda. A penicillin ráadásul megmakacsolta magát, sehogyan sem sikerült tiszta állapotban előállítani — ez csak a második világháború előestéjén sikerült H. W. Floreynek, E. B. Cahinnek és munkatársaiknak —, egyformán érzékeny volt a lúgos és a savas közegre, a hevítés meg egyenesen végzetes volt a számára. így aztán Flemingnek senki nem akarta elhinni — még Wright se nagyon —, hogy egy „varázsszer" van a birtokában. Németországban közben felfedezték a szulfonamidokat, amelyek bizonyos esetekben nagyon hatásosaknak bizonyultak, ám Fleming jól tudta, hogy a penicillint ezek a mesterséges vegyületek sosem fogják túlszárnyalni. A penicillin nagy pillanata több mint -10 évig váratott magára. Ekkorra sikerült egy viszonylag nagy tisztaságú készítményt előállítani, méghozzá úgy, hogy a vizes oldatot megfagyasztották, a jégből légüres térben kiszublímálták a vizet, s megmaradt a szilárd halmazállapotú penicillin (amelyet természetesen még tovább kellett tisztítani). Ezt a módszert liofilizációnak nevezik. A penicillinről már Fleming kiderítette, hogy az emberre gyakorlatilag ártalmatlan. Most már azt kellett bebizonyítani, hogy valóban olyan hatásos gyógyszer, mint amilyennek a felfedező tartja. Az első komoly páciens egy vérmérgezésben szenvedő rendőr volt. Öt az orvosok már menthetetlennek tartották, ennek ellenére a penicillin-injekciók hatására állapota szemmel láthatóan javult. Sajnos azonban, a hatóanyag időközben elfogyott, s a rendőr meghalt. H. W. Florey közbenjárására néhány amerikai vegyipari vállalat ráállt a penicillin nagyüzemi termelésére, s ennek köszönhetően sokezer sebesült katona és polgári lakos életét sikerült megmenteni a második világháborúban. Fleminget Florey-val és Chainnel együtt 1945-ben Nobel-díjjal tüntették ki. A penicillin és a többi antibiotikum elindult hódító útján. LACZA TIHAMÉR 18