A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-01 / 31. szám

és történelem A paraszti háztartások cserépedény-készletének nagyrészét mind a legutóbbi időkig a tejesedények alkotják. Elnevezésük sokfélesége (köcsög, csupor, rátó, stb.), formagazdagságuk, napjainkig tartó nagyarányú előfordulásuk az edények rendkívüli fontosságára utal. Az edények funkciója mindenütt egységes volt: főképpen tej tárolására használták, de esetenként lekvárt is tartottak benne. Egyes műhelyek e célra külön fül nélküli tejesedényeket készítettek, vagy a fület nem közvetlen az edény pereméhez kapcsolták, hogy a lekvárt leköthessék. Az edények változatos formáját, mint a fazekakét a száj a fenék és a test hajlatának az egymáshoz, valamint ezeknek a magasságához való méretarány adja. A galántai Járási Honismereti Múzeumban egyaránt megtalálhatók a henger alakú magas, valamint a szűkszájú, hasas köcsögök. Nagyságuk a 2—2,5 decis-bögréktől a 3—4 literesig változik. A Galánta-környéki falvak lakossága a cserépedény-készletét így a tejesedényeket is a környező vásárokon szerezte be. Tejesedényekkel főleg az észak-dunánfúli (Tata, Csákvár. Pápa) műhelyek, valamint Bakabánya (Pukanec) és környéke látták el a piacot. Ezeknek a műhelyeknek a készítményei aránylag nagymennyiségben fordulnak elö a múzeum gyűjteményében. Az első világháború után megváltozott államhatárok nem befolyásolták jelentős mértékben a háztartások tejesedénykészletét. Mikor az észak-dunántúli műhelyek piaca megszűnt, a Galánta-környéki falvakban részben a bakabányai, másrészt a gömöri fazekasok készítményeit vásárolták, akiknek a piackörzete a déli irányban leszűkült, s helyette más piackörzetet kerestek. Galánta környékén az elöbbieknék közelebb is dolgoztak fazekasok: Komáromban, Somorján és Szencen. Ezeknek a műhelyeknek a tevékenysége azonban a századfordulótól kezdve (a kerámiaszükséglet csökkentésével egyenesarányban) hanyatlásnak indult, napjainkra pedig teljesen megszűnt. Mivel a munkájukról szóló információkat már csak emlékanyagból kaphatnánk, nem tudhatjuk, milyen használati edényeket készítettek, s hogy milyen irányban terjedt ki a vásárkörzetük. (Helybeli önkéntes néprajz- vagy helyismeretgyűjtőkre vár a feladat, hogy ezt felkutassák.) Annyi bizonyos, hogy a Galánta-környéki faivakba — innen a galántai múzeumba — ezeknek a műhelyeknek az edényei is eljutottak. 1947-ben a Csehszlovák—magyar lakosságcsere-egyezmény következtében jelentős békés-megyei szlovákság települt a galántai járásba. Ök magukkal hozták a használati eszközeiket, konyhakészletüket, igy nagymennyiségű cserépedényt is. A felvázolt eredetképet gazdagítja az a tény, hogy a békés-megyeiek nemcsak az alföldi stílusjegyeket magukon viselő edényeket hozták, hanem a távolabbi vidékek népi kerámiáját is. Ezeket részben a szekerező fazekasoktól, másrészt az alföldi városok messzeföidön híres vásárain szerezték be. A múzeum gyűjteményében lévő népi kerámia tehát jó alapot szolgáltat nagy tájegységek fazekastermékeinek összehasonlítására. A gyűjtemény 650—700 darabja közül mintegy a fele tejesedény. Külső jegyek alapján elmondhatjuk, hogy a dunántúli műhelyek készítményei a díszítetlen, vagy kevésbé díszített régi stílust képviselik. A díszesebb alföldi és sárospataki rokonságot mutató pazdicsi (Pozdisovce) edények gyakran naturalisztikus virágmotívumaikkal, egy újabb stílus jegyeit hordozzák. Mintegy átmenetet képeznek a használati edények és a már népművészeti tárgyak között. Annak a korszaknak a képviselői, amelyben a cserépedények funkcióváltásának lehetünk tanúi. Az eredeti, használati értékek helyett esztétikai-művészi szempontok kerülnek előtérbe. A népi fazekasok a díszedények készítésére állnak át, s erre a tejesedények formája, nagysága kiválóan alkalmas. SZANYI MÁRIA CSUPROK, KÖCSÖGÖK, RÁTÓK