A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-01 / 31. szám

Csak egy percre... MIKUS BALÁZS fiatal festőművész 1980-ban végezte el a Képzőművészeti Főiskolát. Már főiskolás korában többször kiállították képeit. 1979-ben a Szenczi Molnár Albert Napokon közős kiállításon mutatta be olajfestményeit és temperáit. Ez volt tulajdonképpeni főiskolán kívüli első nyilvános szereplése. Egyéves prágai katonasága idején szintén volt kiállítása a hadsereg képzőművészeti stúdiójának keretében. Ezen hét festményével mutatkozott be. — Mióta rajzolsz? — kérdezem a fiatal művésztől. — Lényegében mióta emlékezni tudok — hangzik a nyugodt válasz. —• Édesapám jól rajzol, a készséget tőle örököltem. Már a Dunautcai magyar gimnáziumban rajzkörbe jártam. Tanárom, Kosik József foglalkozott velem. Később Nagy József festőművész segítségével készültem a főiskolai felvételire. Két évig jártam hozzá hetente egyszer-kétszer Pozsonypüspökire. —• A szlovákiai magyar fiatal költök és képzőművészek Megközelítések cimű antológiájában a te neved is szerepel. Mit mondasz erről? — Örülök, hogy a köztudatban ilyen módon is jelen lehetek. Sajnos, a korlátozott lehetőségek miatt csak fekete-fehérben jelenhettek meg képeim, holott én festő vagyok, főleg színekben fejezem ki magam, nem lineárisan. Ettől eltekintve az antológia jó kezdeményezés, kötelezi az embert hovatartozás tekintetében! — Gondolom, azt is jelzi, hogy múlik az idő ... — Természetesen. Az ember napról napra felelőssebben áll hozzá munkájához. Egyre inkább ki akarja fejezni korát, környezetét, amelyben él. — Mihez kezdesz a katonaság után? — Ez nem egyszerű. Anyagiakkal függ össze. Támogatást kapunk, de műteremhez csak kevesen jutnak hozzá. Nekem szerencsére van műtermem, de nem a legmegfelelőbb és nem is számolhatok vele tartósan. A végzősöknek megajánlott ösztöndíj nagy segítségnek számít. Én is igénybe veszem. Ha megkapom, hat hónapig csak a munkára lesz gondom. — S azután? — Hogy azután mi lesz, azt majd meglátom. Hivatásos festő vagyok, a képeimből kell megélnem. — Mi az, ami most leginkább foglalkoztat? — Szenvedélyesen érdekel a város. Diplomamunkámnak is ez a témája. A városi táj. Ezt szeretném továbbfejleszteni azzal, hogy az embert is meg akarom mutatni a városban. Az utóbbi időben a táj jobban foglalkoztatja képzeletvilágomat. Már Prágában is kijártam a természetbe. Itthonról meg a Csallóközbe járok gyakran. A Csallóköz gazdag színvilága egyre jobban érdekel. Kint akarom festeni a tájat, nem a műteremben! — Tartod a kapcsolatot fiatal képzőművésztársakkal? — Igen. — Kikkel? — Elsősorban volt iskolatársakkal. Dolán Györggyel és másokkal. Szeretnék újra a Szenczi Molnár Albert Napokhoz hasonlóan kollektív kiállításon részt venni. — Köszönöm a beszélgetést, és jó munkát, Mikus Balázs! Mács Józse

f 7. - Lehet. Sőt az természetes is, de a lényégén mitsem változtat. Klára sokáig hallgatott. Hosszan nézték egymás arcát alig rebbenő szemmel, majd meg ittak, cigarettáztak. Körülöttük erősödött a zsongás, emelkedett a hangulat, az elfogyasztott szesz már éreztette a hatását, nem csoda, hiszen már éjfél felé járt az idő. A hosszúlábú pincérlány pedig fáradhatatlanul cikázott az asztalok között, néha egy-egy halvány, cinkos mosolyt küldött Székely Zoltánék asztala felé. A mérnök visszajelzett, hogy vette, de óvatosan, hogy Klára észre ne vegye. — Kedves ember maga, Zoltán — szólalt meg sokára Klára. — Jó magával egy asztalnál ülni. Kellemes érzés. Valahogy biztonságban érzi magát az ember, és olyan megnyugtató. Szokott maga ilyesmit érezni? — Nem tudom ... Talán ... Vagyis hogy pontos legyek, számomra is kellemes együtt lenni riíagával. — Nem csak együttérzésből és sajnálatból mondja? — Nem. Ha elfelejtette volna, megfogadtuk, hogy őszinték leszünk egymáshoz. — Azt csak én fogadtam meg — mondta az orvosnő egy korty ital után. — Hát akkor ünnepélyesen kijelentem, hogy bár eddig is őszinte voltam, a jövőben is az leszek. Mindig. Hosszú távon. — Hosszú távon!?... Ugyan, Zoltán, ugyan, hogy még hosszú távon. Hol leszünk rhi egy hét múlva, egy vagy öt év múlva!.. . Látom, hogy kezd idegeskedni. — Miből gondolja? — Egyre gyakrabban tekint az órájára. — Igaz, elszaladt az idő, és az is igaz, hogy holnap is kemény, kimerítő nap vár rám. így hát ideje lesz lassan nyugovóra térni. Marad még? Szívesen felkísérem a szobájáig. — Bár én idömilliomos vagyok, mégsem maradok. Magával tartok — mondta az orvosnő. — A tavalyi szabadságot vettem ki, tíz napot. Pihenni, üdülni jöttem, és még egy teljes hétig tart a gondtalanságom. Jó nekem, ugye? Nem irigyel? — Én is szívesen eltöltenék itt egy hetet, sajnos nem lehet. A szimpózium még három napig tart, aztán irány hazafelé. Székely Zoltán fizetett, aztán elindultak. A portán átvették a szobakulcsot és ráérő, lassú léptekkel ballagtak felfelé a lépcsőn. — Én is a másodikon lakom, a kétszáznyolcasban. Maga meg a kétszáznégyesben, hát nem érdekes? — Érdekesnek érdekes, ennyi az egész — mondta a mérnök. — Egyetért maga azokkal, akik azt állítják, hogy sok esetben véletleneken áll vagy bukik egy-egy ember sorsa? — állt meg egy pillanatra az orvosnő, s szembefordult a mérnökkel. — Mit mondjak erre? ... Például azt, hogy mérnök lettem szintén a véletlenen múlott ... — És az is, hogy találkoztunk. Ha véletlenül nincs üres hely az asztalnál... A mérnök elmosolyodott. — Azt akarja ezzel mondani, hogy, például egy ilyen véletlen találkozáson állhat vagy bukhat az ember sorsa? — Ki tudja?... Hátha! Közben a kétszáznyolcas szoba elé értek, megálltak. — Hát akkor? — emelte meg a vállát a mérnök. — Hát akkor? — ismételte pajkosan az orvosnő. — Mikor látom újra ? Az orvosnő az órájára pillantott: fél egyet mutatott. — Azt hiszem, holnap . .. — De hiszen már holnap van! — Éppen azért nem mondhattam, hogy LOVICSEK BÉLA HUELÓ CSILLAG még ma — mondta, miközben a zárba dugta a kulcsot. — Viszlát! A mérnök jókedvűen nyitott be a szobájába. Az ajtót nem zárta be maga után, hiszen „vendéget" várt. Gyorsan levetkőzött, lezuhanyozott, estik a pizsamakabátot vette magára, be sem gombolta, aztán elnyúlt az agyban. Elégedett volt az eseményekkel, önmagával is. Egy óra múlott néhány perccel Mikor lesz még három ? A várakozás bizsergető izgalma kezdett benne dolgozni. Rágyújtott, s elővette táskájából a könyvet, amit magával hozott. Lefekvés után otthon is, a szolgálati utakon is mindig olvas néhány oldalt, hogy hamarább elálmosodjék. Most azonban azért vette kézbe Jack London Martin Edenjét, hogy a segítségével lerövidítse a várakozási időt. Alig múlott el fél óra, lenyomódott a kilincs, és csendesen nyílt az ajtó. A mérnök meglepetten kapta fel a fejét. Még inkább meglepődött azon, hogy a várt hosszúlábú lány helyett az orvosnő lépett be a szobába földigérö, selymes pongyolában. Gátlástalanul, otthonosan mozgott. Még mosolygott is. Megállt az ágy mellett, padlóra eresztette a pongyoláját, s mintha azt mondta volna a szemével: nos, mérnök úr, mit szólsz hozzám? Ha rút is a pofalemezem, a testem osztályon felüli igaz? A mérnök sem szólni, sem nyelni nem tudott: valóban remek testű nő volt az orvosnő. — Kaphatok egy kis helyet? — kérdezte az orvosnő korát meghazudtoló szendeséggel. Akár egy kamaszlány. — A mérnök odébb húzódott, az orvosnő pedig a paplana alá bújt. — Melegebb fogadtatásra számítottam, mérnök úr! Haragszol ? — Nem ... dehogy haragszom ... — mondta végül. Aztán pizsamakabátja a pongyolára hullt, s az asztali lámpa fénye is kialudt. Úgy három óra tájban ismét nyílt az ajtó, majd egy kéz a falon matatva a villanykapcsolót kereste. Végül meglelte és fénybe borult a szoba. A hosszúlábú lány állt az ajtóban. Előbb meglepetés, majd meg csalódottsággal vegyes megvetés ült a szemében. — Bocsánat a zavarásért! — mondta gyűlölettel, s megalázottság haragjától fűtötten, s bevágta maga mögött az ajtót. Csak úgy zengett a folyosó. — A kis ribanc ... a kis szemtelen ribanc ... — méltatlankodott az orvosnő, a szemet bántó erős fénytől pislogva. Majd hirtelen jött gyanúval. — Zoltán! Csak nem te rendelted Idei? — Ugyan kérlek, csak nem tételezted fel rólam!? — Törődöm is vele! Az a fontos, hogy én fekszem a helyén — mondta csillogó szemmel Klára. — Mondhatok még valamit? — Hallgatlak. — Soha életemben nem volt még ilyen kellemes éjszakám. Boldog vagyok! Mit szólsz hozzá!? Boldog, boldog! Nem hiszed? — Tehetek mást? — Ne légy utálatos — mondta Klára kényeskedő nyügösséggel, majd hirtelen felült az ágyban. — Te, Zoltán, én szerelmes vagyok isten bizony szerelmes ... életemben először.. .szerelmes, amiben soha nem hittem ... — Ezt olyan mélyről jövően és őszintén mondta, hogy a mérnöknek el kellett hinnie, Klára pedig amilyen hirtelen ült fel, ugyanúgy vágta magát vissza a párnára és sírni kezdett, majd zokogni. A mérnök döbbenten nézte egy ideig, azt hitte, csak játszik vele a lány, de amikor hanyatt fordította és belenézett az arcába, határozottam érezte, hogy ez nem játék, sokkal több annál. Csitítgatni kezdte. — Ne légy csacsi, hallod-e, ne butáskodj — mondta majdhogynem könyörögve, majd csókolgatni kezdte a maszatos arcát. — Én is mondok neked valamit, jó? Figyelsz rám? ... — A lány szipogva bólogatott, hogy igen, figyel, csak beszéljen. — Jó néhány nő volt már az életemben, azt is mondhatom, hogy sok, nagyon sok, de ... — Miért hallgattál el? Mondd, mondd, tovább! — sürgette Klára a mérnököt. — Egyetlen asszony volt az életemben, nem is éppen fiatal már, akivel olyan kellemesen éreztem magam, mint veled. És ez borzasztó veszélyt jelent. — Veszélyt? Milyen veszélyt? — Veszélyt... Nem vagyok már gyerek, hiszen a nagyobbik lányom majdnem veled egyidős, és egyébként is .. . Most kell abbahagyni, amíg nem késő . .. Nézd, Klára, most felveszed a pongyoládat és visszamész a szobádba. — Aztán? — Soha többé nem találkozunk. Nem szabad, találkoznunk, érted! Nem szabad! Klára felült, hosszan gondolkozott. — Tévedsz, ha azt hiszed, hogy egykönynyen megszabadulsz tőlem, Zoltán . .. Ragaszkodom hozzád, foggal, tíz körömmel. Megpofozhatsz, belémrugdoshatsz, kigúnyolhatsz, megalázhatsz, akkor sem versz el magad mellől. — Nincs benned semmi büszkeség? — Nincá. — Miért akarod elrontani az életedet? — Éppen hogy nem akarom elrontani. Végre lesz valami tartalma és értelme. — A kapcsolatunkkal? — Pontosan azzal. — És ha én is megszerettelek? — Annál jobb!... Legalább jobban vágyódsz utánam. — Neked lehet, hogy jobb, de nekem ... Én szeretem a családomat, előttem a családom szent. — Le a kalappal. — Nem zavar? — Egyáltalán nem. — Ezt hogy értsem? — Nem akarlak elvenni a családodtól. Akkora áldozatot sohasem tudnék, meg nem is akarok kívánni tőled .. . Kétszobás lakásom van Pozsonyban, ott bármikor találkozhatunk: reggel, este vagy akár délben, ebédidőben is, ahogy neked megfelel, meg néhanéha egy-két napot együtt tölteni valahol kint, vidéken. Semmi mást nem kívánok tőled, de meg akarlak tartani magamnak, és meg is tartalak. Majd meglátod. — Klára, gondolkodj egy kicsit! — mondta a mérnök egyre kevesebb ellenállást tanúsítva. — Én tíz, tizenöt év múlva egy vén, megfáradt aggastyán leszek, talán reszkető kezű apóka, akire sajnálkozva néznek a fiatalok. Talán bizony még akkor is ragaszkodni fogsz hozzám. — Akkor is! — Hihetetlen. — Miért volna hihetetlen?... Hiszen éppen te mondtad azt. hogy függetlenül a külsejüktől, kialakulhat két ember között igazi barátság és szerelem is. egész életre szóló ... Nincs italod? (Folytatjuk) 22