A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-01 / 31. szám

Tudomány-technika Ifj. Lippay György metszete a pozsonyi érsekkertről „ ÉKES KERTNEK EMLÉKEZETE..." (Lippai János születésének 375. évfordulójára) „Az emberi ítéletnek megfeddő sorsát elkerüli az, aki az egeket mennyei kerteknek és a kerteket földi egeknek nevezi. Mivel, amenynyire az alacsony föld a magas éggel föltehet és földi szépségét az égi ékességgel egybenvetheti: Amint az egek, mennyei paradicsomnak irégység nélkül neveztetnek; úgy. kevélység kívül, a kertek, földi egeknek. (...) Az egek virágai, a ragyogó és fénylő csillagok. A kertek csillagi, a sok szép színben öltözött virágok. Úgyhogy nem csak csillagvirági vannak a mi földi egünknek, hanem majd minden virágja, csillag formájú." — Ezeket a barokkosan csillogó sorokat Lippai János (1606—1666) nevezetes munkájában, a Posonyi Kertben olvashatjuk, mégpedig a legelején az „Ajánlólevél"-ben, amely — más korabeli könyvek „ajánlóleveleihez" hasonlóan — a mü tartalmáról vajmi keveset mond ugyan, de híven tükrözi a kort, melyben született, sok mindent elárul szokásairól és gondolkodásmódjáról, s ugyanakkor jól jellemzi a szerzőt is, aki szerényen és következetesen a háttérben kíván maradni, s csakis a szolgálandó ügyet tartja fontosnak. Az ellenreformáció korában ez az alázat és istentisztelet természetesen érthető, sőt, mondhatnám, szinte kötelező, mint ahogy a mennyek országának —, de ahogy a katolicizmus újra magára talál, s mind több, korábban feladni kényszerült hídfőjét szerzi vissza (főképpen a jezsuiták jóvoltából), úgy válik ez a kötelesség egyre inkább puszta formalitássá, hogy aztán csak az „ajánlólevelekre" meg az „elöljáró beszédekre" szorítkozzék megszabadítva ezzel a müvet — persze, amennyire lehetséges — a katolikus ideológia ballasztjaitól. A reneszánsz és a humanizmus világa a XVII. században már végérvényesen a múlté ugyan, de a megbomlott sorait újra rendezgető katolikus egyház ezt a szellemi örökséget mégsem mellőzheti teljesen, ha befolyása és hatalma megszilárdítása érdekében átmenetileg kénytelen szembefordulni is vele, mert ez a szellemiség olyan értékeket is teremtett, amelyek kisajátítása fölényt biztosíthat a megmerevedett, olykor már elviselhetetlenül puritán közép-európai protestantizmussal szemben. Ugyanakkor Loyola Ignác követői arra is ráébrednek, hogy a latinul Írott munkák — legyenek azok bármily emelkedettek és bölcsek — nem segítik a szélesebb tömegek megnyerését, söt még a műveltebb körökben is visszatetszést keltenek, ezért — talán akaratuk ellenére is — a nemzeti nyelvek istápolóivá, fontosságuk szószólóivá lesznek, ami Luther és Calvin színrelépése óta nem számít ugyan újdonságnak, jelentősége mégis elvitathatatlan. Elegendő csupán Pázmány Péter (1570—1637), a reformátusból jezsuitává lett esztergomi érsek és egyetem-alapító munkásságára utalni vagy éppen a szintén jezsuita-neveltetésü Lippai Jánoséra, aki 375 évvel ezelőtt, 1606. július 30-án, Pozsonyban látta meg a napvilágot. A Lippay-család a Habsburgok iránti hűségének köszönhette felemelkedését; az idősebb Lippay János personalis — a király személyét képviselő megbízott — volt, s négy fia közül hárman: Lippay György (1600—1666), a későbbi esztergomi érsek, Lippai Ferenc és Lippai János a papi hivatást választották, mig a negyedik fiú, Lippay Gáspár a magyar királyi kamara elnöke lett. (Mivel Ferenc is, János is szerzetes volt, mindketten i-vel írták a nevüket, az y-nal és a zombori előnévvel csak a főuraknak számító Györgyöt és Gáspárt tisztelték meg.) Lippai János tanulóéveit Bécsben, a császári udvar tájékán töltötte, magyarbarátnak a legjobb szándékkal sem nevezhető környezetben. Loyolai Szent Ignác hívéül szegődött, de a protestánsokkal folytatott hitviták helyett inkább a keleti nyelvek és a növények tanulmányozásában mélyedt el. Előbb — 24 éves korától — Grazban és Bécsben, majd pedig — 1643-tól — Győrött tanároskodott, s közben rendházkormányzói minőségben gyakran utazott Trencsénbe is. Élete alkonyán aztán végre elérte azt, amire tulajdonképpen 1642 óta, bátyja érseki kinevezése óta vágyakozott: birtokba vehette — igaz, csak jelképesen, tiszteletbeli főkertészként — a messze földön híres pozsonyi érseki kertet, amelynek — ezúttal szó szerint is értendő — felvirágoztatásában Lippay György óriási érdemeket szerzett. „Lippay György virágkultusza szinte páratlan az egész magyar történelemben — írja Ftapaics Raymund „Magyar Kertek" cimü könyvében —. Akkor is páratlan volt az országban, azóta sem ismerjük hasonló párját. Jelentékeny összeget áldozott a virágokra, összeköttetésben állott kora legnagyobb külföldi virágkereskedőivel, s minden újdonságot megszerzett." A szenvedélyes kertrajongó Lippay György azonban jól tudta azt is, hogy a kert állandó gondozást kíván, s ha gazdája egyszer közömbössé válik iránta, menthetetlenül az enyészet martalékává lesz, s nem marad semmi sem, ami hajdani szépségére emlékeztetne. Ezért úgy döntött, hogy legalább írott és rajzolt formában méltó emléket állít a kertnek (s egyúttal természetesen önmagának is), megbízta botanikában járatos öcscsét a kert leírásával, unokaöccsét, ifjabb Lippay Györgyöt — Lippay Gáspár fiát — pedig a metszetek elkészítésével. „Ifj. Lippay György nagy szeretettel végezte el a rábízott feladatot — írja Rapaics —, a pompás rajzokat készített a pozsonyi érsekkertről, amelyek a szerző nem mindennapi rajztehetségéről tanúskodnak." A rézbe metszett rajzok egy kis füzetben láttak napvilágot 1663-ban, Lippay György érsekké való kinevezésének huszadik évfordulója alkalmából. Sajnos az azóta eltelt több mint 300 esztendő alatt egy híján valamennyi lenyomat elkallódott, s ez az egy sem teljesen ép. Szerencsésebben alakult a Posonyi Kert sorsa, noha a szerző és a megbízó életében csak az első két kötete — a Virágoskert és a Veteményeskert — jelent meg 1664-ben, Nagyszombatban, a harmadik rész, a Gyümölcsöskert ifj. Lippay György határozott intézkedésének köszönhetően készült el a bécsi nyomdaban 1667-ben. A könyvet számtalan rajz és vázlat (ugyancsak ifj. Lippay György munkája) teszi szemléletesebbé, ezek alapján képet alkothatunk magunknak az érseki kert elrendezéséről és beosztásáról, valamint a kertet ékesítő díszkapukról és szobrokról is. Ami pedig nem derül ki a könyvből, azt megtudhatjuk a korabeli szemtanúk — pl. a szász-weimari herceg követeként Pozsonyba is ellátogató Müller 1658-ban Íródott, illetve Bél Mátyás 1735-ben készített — feljegyzéseiből. A kert legimpozánsabb része a lugasokkal és nyírott sövényekkel 24 táblára osztott parter volt, ahol szebbnél szebb virágok pompáztak. Ezeket mind Lippay György telepítette ide, s Lippai János — nem titkolhatván zavarát — meg is jegyzi: „Esztergomi Érsek urunk ö nagysága kertbéli virágoknak szépségeket, ékességeket, illattyokat, természeteket neveket, számokat, hogy magánosan leírhassam, csaknem lehetetlenségnek Ítélem . . . elsőben is arrúl intem az kegyes olvasót, hogy meg ne ütközzék abban, ha sokaknak neveket igazén magyarul meg nem találom nevezni." A parter mögött terült el a három táblára osztott gyümölcskert. „Volt ott mindenféle gyümölcsfa — irja Müller —, gránátalma, citrom, narancs, babér stb., számszerint 167, többnyire vörösre festett és zöld vaspántokkal övezett vedrekben. (...) A többi növény közt volt áloé is, hosszú, hegyes, a széleken tövises, húsos levelékkel, körülbelül másfél rőf magas, állítólag minden hetedik esztendőben hoz egyetlen virágot." Sajnos nincs elegendő helyünk rá, hogy részletesen leírjuk mi minden volt még látható Lippay György valóban európai hirü pozsonyi kertjében. Annál szomorúbb, hogy ebből a temérdek kincsből mára már semmi sem maradt. Az egykori kert helyét elnyelte az egyre terebélyesedő város, Lippay érsek nyári rezidenciáját — amely közvetlenül a parter előtt állt — a XVIII. század közepén katonai kórházzá alakították át, a pompás szobrok és festmények elkallódtak, az ifjabb Lippay György metszetein is látható szökrj» kutakat pedig lebontották. De nem az érseki kert volt az egyetlen, amely ilyen dicstelenül végezte Pozsonyban. Clusius. neves humanista híradásából tudunk Purkircher György pozsonyi orvos kertjéről, ahol egy egész botanikus kör szorgoskodott a XVI. század második felében, s száz esztendővel később, Lippay György érseksége idején, Heindel Ferdinánd ügyvédnek és Rayger Károlynak, a boncolásokra is kapható, gombákról és gyógynövényekről értekező orvosnak is messze földön híres kertje volt a városban — ezekről ma már azt sem tudjuk merre terültek el. Ezért nem lehetünk eléggé hálásak a derék Lippai Jánosnak, hogy elvállalta a Posonyi Kert megírását, mert ezzel a müvével nemcsak Lippay György kertjének állított emléket, hanem egy kicsit az összes, azóta nyomtalanul eltűnt pozsonyi kertnek is; ugyanakkor először nyújt magyar nyelven részletes összefoglalást a korabeli kertgazdálkodásról, mindenekelőtt a virág-, zöldség* és gyümölcstermesztésről, a talajművelésröl — s így müve felbecsülhetetlen értékű gazdaságtörténeti és művelődéstörténeti dokumentum is. A Posonyi Kertet nemcsak szakkönyvnek, hanem tankönyvnek is szánja a szerző, mert azt szeretné, hogy „ne légyen a magyar nemzet olyan, mint a tormába esett féreg, avagy mint a pusztában bujdosó zsidók (akik, noha minden jó ízzel teljes angyali eledellel legeltettenek, mégis csak a keserű és büdös fokhagymákra vágyódtanak), hogy csak szintén a káposztás-, répás-, hagymáskertekben elégedjék kedve; hanem mutassa meg ebben is a Magyarországnak tisztes nemességét és az ö zsíros és tenyésző földjének böcsös erejét. Kinek, hogy ezideig is, hire-neve annyira nem terjedett, egyéb okát nem látom, hanem a tudatlanságbul származott elhagyását, ennek pedig eredeti a magyar kertészek szük voltábul támadott. Elannyira, hogy ha csak egy vékony tudományú és együgyű kertészt akarna is valaki tartani, más idegen orszagokbul, nagy költséggel kell azt hozatni. Azért, hogy hazánkfiai is ilyen gyönyörűséges munkátul ne irtózzanak, azoknak egy vezérlő és oktató kalauzt akartam, ezen írásommal eleikben adnom." A könyvben szakmai szempontból nézve nem sok kifogásolni való akad; Lippai nem ül fel a különböző mendemondáknak, előbb személyesen győződik meg a dolgbk állásáról, s csak ha a tapasztalat is megerősíti, akkor mond határozott véleményt. A Posonyi Kert további értéke az ízes, veretes nyelv, a pallérozott stílus, a hivatásos írástudóknál is ritkán tapasztalható elegancia. Szinte hihetetlen, hogy a részletesebb irodalomtörténetek sem foglalkoznak vele, pedig azok még a sokkal kisebb jelentőségű vitairatokat is számon tartják. Lippai János a Posonyi Kerten kívül egyéb, latin nyelvű munkákat is kiadott, közöttük egy gazdasági naptárat, amelynek Ca/endarium oeconomicum perpetuum a címe. Feljegyzései alapján Nagyszombatban egy szakácskönyvet is szerkesztettek. 1666. június 2-án Trencsénben halt meg. lacza tihamér