A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-01 / 31. szám

tengervíz. Ha most ezt a 2,7 százalékot tekintjük 100-nak, akkor tudnunk kell, hogy ennek háromnegyede „örök jégként" létezik, tehát gyakorlatilag még jó ideig hozzáférhetetlen. Foglalkoznak ugyan azzal, hogy a jéghegyeket ide-oda vontatják, de ha ez megvalósul is, rendkívül drága lesz az ily módon nyert ivóvíz. De menjünk tovább: ha most a rendelkezésre álló egynegyedet, vagyis a hozzáférhető mennyiségű édesvizet tekintjük 100-nak, akkor kijelenthetjük, hogy legalább a fele gyakorlatilag szennyezett, mérgezett ... Ugyanakkor azonban földünk lakossága gyors tempóban gyarapodik, nő a vízigénye is, ami egyben azt jelenti, hogy a vizegy^ensúly napról napra romlik. Ezért van szükség határozott intézkedésekre. Ami a hazai helyzetet illeti, nos. nálunk is van elég tennivaló. Igaz, a csehszlovákiai állapotok nem említhetők egy napon a fejlődő országokéval, ám az egészséges ivóvíz nálunk is kincs. A korszerű csatornázás azonban sok településen hiányzik, a modern szennyvíztisztítás pedig végképp ritkaság. Vajon mi mondható el vízellátás és vízvédelem dolgában hazai viszonylatban? Manapság már mindenki természetesnek veszi, hogy a lakással együtt jár a jó minőségű tiszta víz is. De ez az igény csak akkor jogos, ha az állampolgárok ésszerűen gazdálkodnak, azaz használják, de egyben takarékoskodnak is a vízzel. Ehelyett azonban gyakorta találkozunk a pazarlás és a nemtörődömség ezernyi jelével. Kár pedig, mert a viz — mint a környezet szerves része és alkotója — olyan érték, amely egész társadalmunk védelmét kell hogy élvezze. Annál is inkább, hiszen Szlovákia újonnan kidolgozott vízmérlege arra figyelmeztet, hogy 2000-ben például másodpercenként 46 köbméter ivóvizet kell majd biztosítani a lakosság számára ... Igaz, egyelőre van vizünk bőven, ám ami ma sok, az holnap elég, holnapután esetleg kevés. Tudvalévő, hogy felszíni vizeink alig öt százaléka ered hazánk'területén, ami azt jelenti, hogy jócskán egymásra vagyunk utalva a környező országokkal. Vízgazdálkodási kapcsolataink évről évre kiegyensúlyozottabbak, vannak azonban tények, anelyekkel a legnagyobb igyekezet ellenére is szembe kell nézni. Ilyesféle gond például, hogy a hajdan kék Duna belátható időn belül nem nyeri vissza megálmodott szíriét, s a Tisza vagy a Garam és a Vág sem lesz újra szőke. Magyarán ez azt jelenti, hogy felszíni vizeink erősen szenynyezettek. Példaként: a Kis-Dunában gyakorlatilag már hal sincs ... így a felszín alatt kell keresnünk az új ivóvízforrásokat. Szlovákia lakossága szinte teljes mértékben föld alól származó vizet fogyaszt. Számunkra külön érték, hogy a vizgazdászok Csallóköz területe alatt Közép-Európa legkiadósabb vízbázisát tárták föl, de bővebben erről majd később szólok. Egyelőre csak annyit, hogy e pótolhatatlan természeti kincs tisztaságának megvédése úgyszólván stratégiai feladat, hiszen a szakszerűtlen műtrágyázás, a különböző szennyanyagok földbe temetése visszavonhatatlanul megfertőzheti a felszín alatti ivóvízkészleteinket. Mindez, sajnos, a civilizáció rovására írandó, holott valamikor nemcsak a föld alatti vízforrások voltak kristálytiszták, de a felszíni vizek is szinte éppoly alkalmasak voltak az ivásra. Ehhez azonban — stílusosan — merítsünk egy csöppnyi történelmet. Gondolom, kevesen sejtik, hogy a budapesti Aquincum neve kelta eredetű, pontosabban az Ak-ink változata, ami pedig annyit jelent, mint „bő víz". Aquincum városa és a szomszédos katonai tábor, azaz mintegy 60 ezer ember vízellátását már akkoriban is vízvezeték biztosította! A középkorban már nemcsak Budán, de az akkori Pozsonyban is építettek vízvezetéket. Természetesen, ez a hálózat (Budán is, Pozsonyban is) csak a belváros néhány utcáját érintette, a többiek kutakból merm V w 11 w gm igazi fejlődés csak akkor állt be, amikor a városi tanács az önálló vízmű létesítését is elhatározta. A munkát a kor híres vízügyi szakemberére: a drezdai Bernhard Salbachra bízták, aki természetes szűrésű Duna menti kutak alkalmazását ajánlotta. Ez az eljárás a gyakorlatban annyit jelent, hogy a talaj különböző rétegeibe kerülő leendő ivóvizet az ősmeder kavicsrétege, a föld mélyén lévő ásványi kőzetek, valamint az ősrégi időkben leülepedett tengeri homok szűri meg. A Bratislavai Vízművek károlyfalusi telepének gépterme v"1EÍ Az egykori pozsonyi közkutak napjainkban már csak muzeális emlékekként, szökőkutakként tekinthetők meg ték a vizet, vagy a Dunából hordták gyalog, lóháton és szekéren. Korabeli feljegyzések tanúsága szerint még Zsigmond király is szűrt Duna-vizet ivott. Mátyás király pedig a közkutak és az abból szerteágazó „csorgok" építését szorgalmazta. A vízgazdálkodási szempontból rendkívül kedvezően fekvő Bratislava sosem szűkölködött vízben, de komolyabb építkezésre csak akkor került sor, amikor a városi tanács 1736-ban elhatározta a belvárosi vízvezetékhálózat megépitését. Ezt a hálózatot bővítették ki 1816-ban, de az Bernhard Salbach előrelátó szakismeretét bizonyítja, hogy Bratislava jelenlegi vízellátása ma is még az ö „Vízvezetéki Irodájának" elképzelései alapján működik, természetesen, hozzágondolva az idők során szükségessé vált hálózatbővítést és műszaki korszerűsítést. Az eleinte lovakkal, majd gőzgépekkel hajtott szívó-nyomó berendezéseket nagyteljesítményű elektromotorral működő automaták váltották föl; Oroszvárott (Rusovce), Csúnyban (Curiovo), a PöcsnibenJPeöensky les). Dévényújfalu (Devínska Nová Ves) és Somorja (Samorín) határában további kutakat derítettek föl; a Bratislavai Vízművek egyes telepein dolgozó embernek pedig jobbára már csupán irányító-ellenőrző szerepe van a mindennapi ivóvíz biztosításában. Első hallásra bármennyire is biztosíto> nak látszik a vízellátás, a nyári kánikula napjaiban általában mégis aggódva lessük a Dunát, izgatottan hallgatjuk a vízállásjelentést, hiszen senkinek sem mindegy, hogy harmadik-negyedik emeleti lakásában zavartalanul folyik-e a víz a csapból, vagy csak éjjel tudja az illető a napi szükségletnek megfelelő vízmennyiséget előteremteni. Itt van hát az ideje, hogy tisztázzuk: mit is iszunk voltaképpen? Duna-vizet?! — Csak közvetve — válaszolja Anton LACKÓ mérnök, a fővárosi vízmüvek igazgatóhelyettese. — A kutak hozama ugyanis egyenes arányban van a vízállással. Az apadás, érthetően, csökkenti a hozamot, de a kiszáradástól nagyon meszsze vagyunk a legtikkasztóbb kánikulai napokon is. És hasonló a helyzet a Csallóközben is, ahol a közelmúltban hatalmas ivóvízbázist sikerült feltárniuk a vízgazdászoknak. Egy térkép kerül a mérnök asztalára. — Valamikor régen a Kárpát-medencében hullámzó Pannon-tenger a Csallóköz és a mai Bratislava környékére is kiterjedt. Ide sodorta hordalékát a Duna is, és az évezredek folyamán kavicsos homokréteggel töltötte föl a tengerfenék azon részét, amit ma Csallóköznek nevezünk. Ez a természetes szűrőréteg Bratislavánál 15—25 méter, a két Duna által közrefogott, aranykertnek tartott sziget szívében több száz, Komáromnál pedig újra csak 15—20 méter. — Igen ám, csakhogy a feltöltődés során a viz is eltűnt... — Szemre igen, ám a víznek titokzatos, föld alatti útjai is vannak — válaszol mosolyogva az igazgatóhelyettes. — A kavicsos homok ugyanis kiválóan átereszti a vizet, s miközben esést biztosít számára, a természet elvégzi a tisztítás folyamatát is. A Bratislava környéki és a csallóközi kutakból nyert ivóvíz igy kifogástalan minőségű, és a szabványszerűen előírt klórozást leszámítva minden utókezelés nélkül iható. A szakemberek kiszámították, hogy a Duna jótékony hatása révén — közepes vízállás esetén — húsz köbméter, azaz húszezer liter, magas vízállásnál pedig hetven köbméter víz kerül másodpercenként Csallóköz mélyének kavicsrétegébe. Ez az óriási vízbázis így 1625 négyzetkilométernyi területen képez egy hatalmas föld alatti tavat. A valóságban azonban nem állóvízről van szó, hanem nagy kiterjedésű felszín alatti szivárgásról, amely a Duna medréből indul ki Bratislava és Bős (Gabóíkovo) között, végigáramlik a Csallóköz alatt, majd részben a Kis-Dunába, részben a Vág-Dunába tér vissza. A távlati elképzelések szerint a csallóközi kútrendszerböl a jövőben Szlovákia vízben szegényebb területeire is juttatnak majd a természetnek ebből a pótolhatatlan kincsé bői. Az ivóvízellátás — világprobléma. A fejlődő országok ez irányú gondjairól, a mozambiki példa kapcsán, már szóltam; de megemlíthető az is, hogy Bécs 200, Los Angeles 700 kilométerről kapja a vizet, az NSZK-ban a víz köbmétere 2 márkába kerül. Kevés az olyan ország Európában, amely olyan kedvező hidrogeológiai adottságokkal rendelkezik, mint Dél-nyugat-Szlovákia, hiszen itt elméletileg bárhol lehetne kutat fúrni. Lehet, hogy ez a tudat pazarlásra készteti az embert. A józan megfontolás azonban azt sugallja: úgy kell gazdálkodnunk, hogy az éltető vízből jusson is, maradjon is; a vizet úgy kell becsülni s használni, mint a természet drága pénzen osztogatott kincsét. És aki a Duna nyári vízállása láttán netán-tán esőért esdekel, annak hadd adjam át a vízmüvek dolgozóinak tanácsát: az esdeklés csak úgy ér valamit, ha az időjárás-felelős a legtöbb áldást a Duna vízgyűjtő területére, tehát Bajorországra és Ausztriára zúdítja. Csak ettől remélhető a vízszint lényeges emelkedése. Persze, van ennél gyakorlatiasabb tanács is: takarékosan bánni a vízzel. MIKLÓSI PETER Fotó: GYÖKERES GYÖRGY