A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-01 / 31. szám

Hallottukolvastukláttuk inhiijh Ivari Rumansky képei Az ember és a táj; az ember a tájban, a változó, a szüntelenül alakuló és átalakuló természeti valóságban; a mindig — reggel, napközben, este, s tavasszal, nyáron és öszszel is — másban; a pillanatnyi hangulatok, a munka, a szülőföld arculata és a szülőföld — mindenekelőtt a szűkebb pátria, a liptói táj — szeretete: ezek Ivan Rumansky képe inek (festményeinek, linómetszeteinek és rajzainak) legfőbb tartalmi összetevői. Meglehetősen lírai témákról van tehát szó, amelyekhez éppen a képzőművészetben nem könnyű megtalálni az adekvát, s ugyanakkor sajátos, eredeti formát, a lirai tartalomnak megfelelő lirai kifejezőeszközöket vagy — konkrétan Rumansky esetében — a lírai realizmus kifejezőeszközeit. Ivan Rumansky sikeresen oldotta meg ezt a feladatot: főként tájképei tanúskodnak erről, amelyek — mindenekelőtt sajátos kolorizációjuk következtében — rendkívül emotívak, s nemcsak a művész érzelmeit közvetítik a „befogadóhoz", vagyis a kiállítás látogatójához, hanem a „befogadóban" is érzelmeket, szinte katartikus érzelmeket keltenek; ezeket a tájképeket nézve nem egyszer úgy érezzük, hogy megtisztultunk a művészet kohójában, a művészet ereje által: hogy egyszeriben jobb, emberebb emberek lettünk. Ivan Rumanskynak, a liptói táj festőjének ez volt az első önálló kiállítása Bratislavában (június 9-től 28-ig tekinthettük meg a Cyprián Majernik Galériában), régebbi műveit tehát nincs módunkban összehasonlítani újabb alkotásaival; a most kiállított képei azonban arról tanúskodnak, hogy Rumansky monotematikus festő, s ez elsősorban azzal a veszéllyel jár, hogy — ha nem tud tartalomban vagy stílusban újat hozni — előbbutóbb önmaga ismétlőjévé válik, amit egyébként az utóbbi időben jónéhány festőművészünknél megfigyelhettünk. Ha azonban Ivan Rumansky a jövőben is olyan bátran fog kísérletezni, új utakat keresni, mint eddig, s művészetét továbbra is a változó és mindig megújuló természeti és társadalmi valóság ábrázolására alapozza, az említett „veszély" az ö esetében nem lehet reális. Varga Erzsébet HANGLEMEZ Régi bécsi dallamok Az 1962-ben elhunyt Fritz Kreisler, a világhírű osztrák hegedűművész és zeneszerző szerzeményeiből és átirataiból nyújt át egy csokorravalót a hegedümuzsika'iránt érdeklődőknek a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat új lemeze, amely a fenti címmel került kiadásra. Az előadóművészként is híres zeneszerző számos szerzeménye kedvelt repertoár-darabja mai hegedűművésznek is, hiszen ezek a szerzemények magukon viselik szerzőjük előadóművészi kézjegyét is, alkalmat adnak a virtuóz interpretálásra, szép hangzásukkal, a karakterek mesterei megformálásával és hangulatteremtő képességükkel tűnnek ki. Ugyanez jellemzi azokat a Kreisler-átiratokat is, melyeket klas^jikus, romantikus és modern szerzők műveiből készített. A művészi pályafutását csodagyerekként kezdő Kreisler szerzeményeire a nagyfokú dallamosság, az ezzel együttjáró jellegzetes ritmika, a megjelenítő dinamika, a zenei mondanivaló könnyed megformálása is jellemző. Ezért kedveltek Kreisler szerzeményei és átiratai ma is a világ valamennyi számottevő hangversenydobogóján, ezért készülnek müveiből máig is hangszeres-átiratok. A Kreisler-müvek interpretálása az előadóművész részéről kitűnő hangszertudást, virtuóz technikát, az előadott müvek szépségét feltáró frazirozási készséget követel meg. Mindezeknek a követelményeknek megfelelnek a lemez számait előadó, kitűnő hegedűművészként ismert Szenthelyi testvérek: Judit és Miklós, mindketten a magyar zenei élet és a hangversenypódiumok kiválóságai. A Szenthelyi testvérek brilliáns előadásukkal, kifogástalan technikájukkal, az előadott mondanivaló könnyed és elegáns, pontos és lenyűgöző tolmácsolásával gyönyörködteti a hallgatót. Sági Tóth Tibor RÁDIÓ Sőtér István: Budapesti látomás A harmincadik születésnapját ünneplő magyar Rádiószínház Sőtér István: Budapesti látomás cimü hangjátékával indította a 35 legsikeresebbnek vélt — s a harminc esztendő munkájának keresztmetszetét tükröző — hangjátékokból összeállított „születésnapi" sorozatát. Akik hallották a sorozatot bevezető műsort — Benedikty Béla: A Rádiószínház krónikáját — azok tudják, hogy a Budapesti látomás tulajdonképpen idősebb a harmincéves Rádiószínháznál, ugyanis a hangjáték első felvétele 1948-ban készült (a most hallott felvétel 1960-bol való), a Rádiószínház azonban sajátjaként vállalja a darabot, mert ez a hangjáték már egyike azon keveseknek (abból az időből), amelyeknél már megtalálhatók a rádiószerű emberábrázolás, a „rádiószerű rádiójáték" jegyei. A darab ket — egy valóságos és egy gondolati — síkon játszódik. A valóságos történés (kerekjáték) egy öngyilkos lány műtéte, eközben áll össze — a gondolati sikon — a narkózisban levő páciens tudatában szavak, hangok vegyülékéböl a dráma. Első benyomásra úgy tűnik, egy szerelmi öngyilkosságot megkísérelt lány műtétének vagyunk tanúi, hisz „a szerelmi öngyilkosságok időszaka van", halljuk a műtétet végző orvos szavait. Később azonban az öntudatlan állapotban levő páciens „hallható gondolatai" jóvoltából egy sokkal mélyebb emberi drámának lehetünk részesei; a fiatal, tehetséges müvészpár — kezdő színésznő és kezdő hegedűművész — idillnek is mondható kapcsolatát könyörtelenül rombolja szét a korszak, a háborút megelőző —, és a háborús évek. A két főszereplő — Mária (Ruttkay Éva) és Péter (Bitskei Tibor) — élete egy szakaszának végigkisérésével elgondolkodtató megvilágításba kerül az ember-müvészet kapcsolata. Míg Péter úgy érzi, hogy a rombadölt hazából menekülve, más országban válhat igazi, nagy művésszé, Mária tudja, hogy a haza, a rombadőlt Budapest nélkül szerelmük is elképzelhetetlen. Pétert Párizsban hagyva visszatér Budapestre, a mindent újrakezdéshez azonban már nem érez elég erőt önmagában. A műtétet végző sebész-Egy kevés időre Lvov Párizzsá változott, 16—17. századi műemlékkel teli piactere pedig korzóvá. Itt forgatja legújabb filmjét (Tiflisz — Párizs retúr) Leila Abasidze a Grúz Köztársaság népművésze, aki ezúttal nem csupán mint színész, hanem mint rendező is bemutatkozik. KÖNYV Lőrincz L. László: .. . jurták között járok A múltunk (őstörténetünk és ösköltészetünk) iránti érdeklődés rohamosan fejlődik s a könyvkiadás szapora egymásutánban jelenteti meg az ilyen jellegű könyveket. Az elméleti munkákat és az eredeti szövegek magyarításait tekintve Lőrincz egyike a legszaporább s ugyanakkor legszínvonalasabb orientalistáknak. E mostani kiadványát olyan kitűnő munkák előzték már meg, mint a „Mongólia története" vagy „A mongol mitológia" s olyan jeles műfordítás, mint az „Irenszejeposz" magyarítása. E tanulmány következtetéseit is elsősorban az Irenszejből vonja le, noha köztudott, hogy Belső-Ázsia népei százával-ezrével teremtették a hősénekeket, s a kirgizek „Manasz"-eposza például magyarul is olvasható már, hasonlóképpen egy tucatnyi hoszszabb-rövidebb ének különféle antológiákban. Nem lehet szándékunk részletesen ismertetni e nemcsak magyarul, de talán világviszonylatban is úttörő munkát, csak jelezni tudjuk témaköreit. „A hősének keletkezése" cimü fejezetben például ezt olvashatjuk: „A pusztai eposzok, hősénekek esetében, úgy tűnik, a mitológia szolgáltatja azt az alapot, amelyből a műfaj kivirágzott. Ez pedig felvet egy másik igen fontos kérdést, hogy létezik-e egyáltalán pusztai mitológia". A válasz: „Létezik, de sem terjedelmében, sem sokszínűségében nem hasonlítható a letelepült, nagy mítoszteremtö földművelő népek mitológiájához." Ellenben „Valószínűnek látszik, hogy a hősénekek megjelenése előtt volt egy nomád verses mitológia, amelynek nyomai ma is kimutathatók". Egy további fontos gondolatkör: „Mivel a lovasnomád birodalmak szellemi kultúrája, folklórja is azonos volt Belső-Ázsia lovasnomádjainak folklórjával". Ebből következik, hogy „sokkal alaposabban kellene tanulmányoznunk annak a területnek a folklórját, amerre őseink a honfoglalást megelőzően elhaladtak, mint ahogy azt eddig tettük". Ezt cselekszi Lőrincz. S az eddig elmondottakat kiegészíti egy nagyon fontos gondolattal: „Hol kell hát keresnünk a magyar ösköltészetet?" — kérdezi. A válasz: „ott, ahol a magyarokat. Csak attól az időtől kezdve beszélhetünk magyar költészetről (ősköltészetről), amikortól magyarokról. Ez pedig, mai ismereteink szerint aligha haladja meg a honfoglalást megelőző néhány évszázadot". (cselényi) I A Capriba utazók közül senki sem mulasztja el felkeresni a híres Kék barlangot. A barlang bejárata a tengerszint felett 1 m magasan van, ezért a látogatóknak a csónakban le kell hajolniok. Jodie Foster, a kiskorú amerikai fiimszinésznő az „oka" annak, hogy a 25 éves John Hinckley meg akarta ölni Reagan amerikai elnököt. A neki írt levelében elmondta ugyanis, hogy igy kívánja magára fölhívni a figyelmét, így akarja elnyerni szerelmét. nek azonban sikerült megfordítani a végzetet. Kicsit paradox helyzet, de a darab végkicsengését éppen az öngyilkosságot megkísérelt Mária — a háborús romok láttán elmondott — szavaival lehetne kifejezni; bármennyit romboltak is, élni még mindig érdemes. A Gál Péter rendezte hangjátékot értékelve állíthatom — és nem az értékelt hangjáték rovására — hogy voltak a Rádiószínháznak a Budapesti látomásnál jobb hangjátékai is. Ugyanakkor azonban nyugodt lelkiisme rettel állítom azt is, hogy a Budapesti lato másnak méltó és kiérdemelt helye van az ünnepi sorozatban, mert egyike azon hangjátékoknak, amelyek a mai magyar hangjá tékműfajt megalapozták. Németh Gyula