A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-24 (17) / 4. szám

A közelmúltban jelent meg szlovák nyelven dr. Frantisek Prikryl docens könyve Národnostná otázka v nasich dejinách (A nemzetiségi kérdés történelmünkben) címmel. A hat fejezetből álló tanulmány részletes áttekintést nyújt a nemzetiségi kérdés megoldására irányuló törekvésekről, a CSKP-nak a nemzetiségi kérdés marxista—leninista megoldásáért folyó harcáról, a cseh és a szlovák nemzet államjogi viszonyának fejlődési irányzatairól és ezek összefüggéseiről. Az első fejezetben a szerző a nemzet és a nemzetiség marxista—leninista elméletével ismerteti meg az olvasót. Aláhúzza, hogy a nemzet történelmi kategória, amely a kapitalizmus kialakulásának viszonyai között keletkezett, jóllehet egyes ismérvei — mint például a nyelvi közösség — már a kapitalizmus kialakulása előtt létrejöttek. A kapitalizmus keletkezése idején kialakult nemzetek ellentétes érdekű osztályokból álltak s ezeknek a nemzeti burzsoázia állt az élükön. Ez ugyan a nemzeti ipar kialakulásáért, érdekei szembeállítják a külföldi imperialista monopóliumokkal és hazai szövetségeseivel, a feudális rétegekkel, ugyanakkor azonban tart a munkásosztály, a szocializmus erőinek megnövekedésétől. E kettős jellege határozza meg, hogy a polgári osztály mennyire vesz részt az osztályerök viszonyának változásától, az imperializmus, a feudalizmus és a nemzeti burzsoázia közötti ellentétek élességétől függően. Nálunk a nemzetiségi kérdés a soknemzetiségű Osztrák—Magyar Monarchiában először a XIX. század első felében jelentkezett éles formában. A Habsburg birodalomban függő helyzetben tartott Magyarország uralkodó nemzetének vezető rétegei, saját nemzeti jogaikért küzdve, más népek nemzeti követeléseit elutasították. Az 1848—49-es forradalom és szabadságharc vezetői is csak elkésve, 1849 júliusában jutottak el a nemzetiségek jogainak elismeréséig. A későn meghozott s már végre nem hajtható nemzetiségi törvény az első olyan jogszabály volt Magyarországon, amely biztosítani kívánta a nemzetiségek szabad fejlődését. A szabadságharc leverése után Kossuth és az emigráció több kiemelkedő egyénisége felismerte, hogy csak a nemzetiségek jogainak biztosításával lehet kivívni a Habsburgház által elnyomott népek, köztük a magyar nép szabadságát. A szerző a továbbiakban megállapítja, hogy a monarchiában rendkívül nehéz a szlovákság helyzete. A szlovákok mozgalmában a fő irányzat az önálló szlovák nemzet elismertetéséért küzdött, habár olyan tényezők is hatottak, amelyek amellett szálltak síkra, hogy a cseh és a szlovák nép egy nemzetet alkot. A jelentősebb szlovák nemzeti mozgalom nem itthon a szlovák nyelvterületen, hanem — igen, ezzel szoros kapcsolatban — az Egyesült Államokban bontakozott ki, ahol a kivándorlás következtében tömegesen éltek szlovákok, szabadabb körülmények között mint a monarchiában. Igy a csehek és a szlovákok első megállapodása is az amerikai Clevelandben született meg. 1915-ben az Egyesült Államokban tevékenykedő emigráns cseh nemzeti szervezet és a Szlovák Liga képviselői megállapodtak, hogy „a cseh és a szlovák nemzet egyesülésére föderatív államszervezetben kerül sor, Szlovákia teljes nemzeti autonómiájának biztosítása mellett, külön országgyűléssel, külön államigazgatással, teljes kulturális szabadsággal, tehát a szlovák nyelv teljes jogú használatával, saját pénzüggyel és politikával, valamint a szlovák nyelvnek államnyelvként való elismerésével". A cseh és szlovák emigrációban azonban, amelynek az élén T. G. Masaryk állott, a csehszlovákizmus eszméje győzedelmeskedett, s az 1918. május A nemzetiségi kérdés csehszlovákiai vonatkozásai 31-én megkötött pittsburghi egyezményben a cseh és a szlovák nemzet fogalma mellett a csehszlovák nemzet fogalma is szerepelt, ami kifejezte a cseh burzsoázia várható uralmát a megalakítandó köztársaságban. 1918 októberében megalakult a Csehszlovák Köztársaság, ami egyben a csehszlovák polgári forradalom győzelmét is jelentette, meghozva a cseh és a szlovák nép felszabadulását a nemzeti elnyomás alól. Az új állam megalakításában a szerző fontos szerepet tulajdonít a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak, illetve az ennek hatására megindult, a belső válságból fakadó népmozgalmaknak. A forradalom által megmozgatott munkástömegek szocialista Csehszlovákiát akartak. Az új állam megalakulásakor nagy méreteket öltöttek a forradalmi megmozdulások a szocialista átalakulásért. A szlovák munkásosztály legjobbjai a Magyar Tanácsköztársaságot a forradalmi mozgalom bázisának tartották, amely hazájukban is segíti a szocialista átalakulást. A Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltását bejelentő kiáltvány a proletár köztársaság megalakulását a világforradalom előrehaladásának példájaként értékelte, legfőbb szövetségesének Szovjetoroszországot és a Magyar Tanácsköztársaságot tekintette, és első üdvözletét a baráti cseh proletariátusnak küldte abban a reményben, hogy a proletárforradalom az egész ország területén győzelmet arat. A tanácsköztársaság az internacionalizmus, a proletárforradalom perspektívája alapján alakította ki felfogását a nemzetiségi kérdés tekintetében is. Elutasította a nacionalizmust, amely mindig a más népek hátrányos megkülönböztetését eredményezte, és a nemzetiségi kérdés igazi megoldását a világforradalom megvalósításától várta. A továbbiakban a szerző a burzsoá köztársaság nemzetiségi politikáját taglalja, s ennek keretében a kisebbségek helyzetének, a csehszlovákizmus káros következményeinek, a CSKP nemzetiségi politikájának és a köztársaság védelméért folytatott harcának kérdéseivel foglalkozik. Az uralkodó cseh burzsoá álláspont a csehszlovákizmus érvényesítése következtében nem ismerte el az önálló szlovák nemzetet, s ennek a felfogásnak megfelelően az 1921. évi statisztikában is „egységes csehszlovák nemzet" szerepel. A más országokban élő nemzeti kisebbségek jogait az ún. kisebbségi szerződések, nemzetközi megállapodások voltak hivatottak biztositani. Nevezetesen az 1919. szeptember 10-én Csehszlovákia és az antant hatalmak között Saint-Germain-en-Laye-ben aláírt szerződés szabályozta a csehszlovákiai nemzeti kisebbségek jogait. A kisebbségvédelmi rendszer azonban a burzsoá viszonyok között nem teljesítette küldetését. Mint ahogy azt a szerző megállapítja, a burzsoá államok egyrészt nem voltak hajlandók teljesíteni a nemzeti kisebbségek iránti szerződéses kötelezettségeiket és az állam alkotmányában és törvényeiben biztosított jogokat, ugyanakkor a kisebbségi burzsoá politikusok gyakran irredenta törekvésekkel léptek fel. A panaszok tömegével árasztották el a Népszövetséget, amely pedig tehetetlen volt, érdemi döntést soha nem hozott. A kisebbségi ellenzéki pártok állandó támadása és a kormány elutasító magatartása csak élezte az ellentéteket. A kisebbségvédelmi politika válsága még inkább elmélyült a fasizmus előretörésének idején, s ekkor még inkább világossá vált a kisebbségvédelmi rendszer csődje. Csehszlovákia 1920. február 29-én elfogadott első alkotmánya sem jelentett lényegében mást, mint a polgári rendszer stabilizálódásának, vagyis annak a tükröződését, hogy a cseh burzsoáziának sikerült megakadályoznia a polgári forradalomnak szocialista forradalomba való átnövését. A csehek és a szlovákok viszonyát különösképpen rontotta annak a már említett ideológiának a hangoztatása, hogy e két rokonnép egy nemzetet alkot, és ennek a csehszlovákizmusnak az alapján szorították háttérbe a szlovákokat. A gazdasági elnyomáson kívül különösen sújtotta a szlovákságot és akadályozta a szlovák értelmiség kialakulását az, hogy a szlovákiai államapparátusban az élet szinte valamennyi területén nagy számú cseh tisztségviselő és más értelmiségi tevékenykedett. A CSKP a többnemzetiségű államban a munkásosztály egységes internacionalista pártjaként és a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom elválaszthatatlan részeként formálódott. Azonban a helyes nemzetiségi politika felismeréséhez és az ennek megfelelő tennivalók kidolgozásához csak fokozatosan jutott el. A helyes álláspont kialakítása után a párt síkraszállt Szlovákia iparosítása, mezőgazdaságának fejlesztése mellett, követelte az egyenjogúságot a közoktatásban és a kultúra területén, a közélet demokratizálását, valamint a nemzetiségek érdekeinek fokozottabb figyelembe vételét. A nemzetiségi kérdés demokratikus megoldását összekapcsolta a köztársaságnak a fasiszta veszéllyel szembeni megvédésével. A szerző történelmi határkőnek tekinti Szlovákia Kommunista Pártja illegális V. Központi Bizottságának és a Szlovák Nemzeti Tanácsnak 1943 augusztusában történt megalakulását, amivel megkezdődött az antifasiszta fegyveres felkelés megszervezése. A szlovák kommunisták szembefordultak a szlovák kérdés fasiszta „megoldásával", a Tiso vezette ún. Szlovák Állammal, ugyanakkor elutasították a csehszlovákizmust is és felvetették az államszövetség gondolatát, amely bonyolult viták és tárgyalások után végül is nem került elfogadásra. így a felszabadulás után a cseh-szlovák viszonyban az ún. aszimmetrikus modell érvényesült, ami a későbbiekben további ellentétek forrásává vált, táplálva a nacionalizmust s gyengítve a köztársaság erejét és egységét, vagyis végeredményben hátráltatta a két nemzet viszonyának igazságos rendezését. Ilyen körülmények között értetődött meg a szövetségi államjogi elrendezés szükségessége. Mint ahogy azt az eddigi tapasztalatok is bizonyítják, a köztársaság szövetségi alapokra való helyezése lehetővé tette mindkét társköztársaság számára, hogy fejlessze gazdaságát, sajátos kultúráját, elősegítette a Szlovákia és a cseh országrészek között fennállt gazdasági és társadalmi különbségek kiegyenlítését. Nem jelent elkülönülést, hanem az együttélés egy magasabb formáját, amelyben nemcsak a szlovák és a cseh nemzetnek, de a nemzetiségeknek az érdekei is érvényesülnek. A szerző külön fejezetben foglalkozik a csehszlovákiai nemzetiségek fejlődésének bonyolult kérdésével. Megállapítja, hogy az eltérő viszonyok következtében az 1945 után alkalmazott nemzetiségi politika lényegesen eltért a nemzetiségi kérdés bolsevik megoldásától, szerinte antidemokratikus és sok vonatkozásban soviniszta jellegű volt. Az 1948-as februári események után azonban fokozatosan sor került — a szocialista átalakulás új körülményeinek megfelelően — a jogfosztottság politikájának revideálására és a nemzetiségek egyenjogúsága feltételeinek kialakítására, egyenjogú politikai, gazdasági és kulturális fejlődésükre. Leszögezi, hogy e téren ma is egyidejűleg kell harcolni a nemzetiségek elszigeteltsége, a nacionalizmus, valamint a múlt csökevényei ellen. A kiadvány utolsó fejezetében — ahol a szerző egyebek között a csehszlovákiai nemzetek és nemzetiségek együttműködésének és közeledésének kérdésével foglalkozik, — hangsúlyozza, hogy a szocialista nemzetek a tőkés elnyomás maradványaival együtt a nemzeti és nemzetiségi elnyomás és egyenlőtlenség maradványait is megszüntetik és a népek közötti tartós barátságra és együttműködésre törekszenek... DR. GYÖRGY ISTVÁN 14