A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-24 (17) / 4. szám

Róka a terítéken Kiértünk a kukoricásból Pa! Géza bácsi KÖRVADÁSZATON Olykor az irodalom is jó valamire, állapítottam meg magamban egy ólomesős éjszakán, amikor Vágfarkasdon az író-olvasó találkozó után elbúcsúztam vendéglátóimtól. Történt pedig, hogy a nevezett találkozón jelen volt Pál Géza bácsi, a helyi vadásztársaság gazdája, s amikor az irodalmon túli érdeklődésről is szót váltottunk, nyomban meghívott egy májusvégi özvadászatra. A meghívást természetesen nagy örömmel fogadtam, de hogyisne örültem volna, hiszen olyan vadászterületen lesz módom cserkészni — az egykori Károly grófok féltve őrzött vadas területén — amelyre a század első felében Európa legfőbb urai ís áhítozva gondoltak, söt, egy indiai maharadzsának az volt az egyetlen kívánsága, hogy ezeken a területeken nyúlászhasson — ismervén Széchényi Zsigmond itteni eredményeit. A meghívás óta kereken három év telt el, s azóta a vágfarkasdi határban lőttem két özbakot. De a Fö-fő vadászatra valahogy ezidáig nem került sor. Vagy a kilövési tilalom állta utamat, vagy betegség. A csábítás azonban annál jobban fokozódott, hiszen a májusvégi hajnalok olyan vadbőséget mutattak, ami szerintem ma már Európa szerte nagyon ritka. Utoljára itt láttam egy csapatban tizenkét túzokkakast, ahogy a felkelő nap fényéban szárogatták a tollúkra szállt hajnali harmatot. S láttam harminc-negyvenes létszámú nyúlcsapatokat a mákföldön, vagy a lándzsáikat éppen kivető kukoricásokon; és fácánt garmadával. Az idén májusban egy esti cserkészés közben — miután már meglőttem a számomra kijelölt bakot — nyolcvanig számoltam a lucernában legelő őzeket... Aztán láttam Pál Géza bácsinál azokat a kimutatásokat, amelyek az élve befogott és értékesített apróvadról szóltak, s mellettük a lőtt vadak értékesítési adatait is. Azok számára, akik ismerik egy kevéssé a jelenlegi befogási és kilövési adatokat, tudják, hogy általában százas nagyságrendről se nagyon beszélhetünk. A farkasdiaknak — leszámítva a „csonka" éveket, amikor csak befogás volt — három-négy ezerre tehető az élő- és lött vad értékesítésének az évi átlaga. A számok helyett azonban úgy vélem, helyesebb lesz, ha a kétnapos vadászat élményeit veszem sorba. Azzal kezdem, hogy ismét csupán hajszálon múlt, hogy a tervezett vadászatból igazán vadászat lett. Ha jól meggondolom, kétszeresen is. Elsősorban, hogy október végén megjelent egy rendelet, miszerint az apróvad vadászata tilos. Szerencsére ezt egy másik helyreigazította, s december első napjától számítva vadászhattak, ahol teljesítették az élövad befogásának a tervét. Hanem ekkor meg úgy elromlott az idő, hogy nemigen volt tanácsos nekivágni a többszáz kilométeres utazásnak. Csakhogy az a valami, amit vadászszenvedélynek neveznek, azzal szemben az észérvek nem értek egy fületlen gombot sem. Mert hisz lehunyt szemem mögött már nyulak szaladgáltak, fácánkakasok röpködtek — mit szaporítsam a szót: hószakadás ide, jeges utak oda — elindultam. És szerencsésen meg is érkeztem Vágfarkasdra. Hanem az idő csak nem akart jobbra fordulni. — A Vágón túli területeket terveztem szombatra — mondta Géza bácsi, amikor megérkeztem — de nem lehet átmenni a Vágón. Nem forog a komp. Bizony a komp nem „forgott", mert nem foroghatott. Zajlott a Vág, szobányi jégtáblákat sodort a víz. Ennek ellenére szombaton mégis vadásztunk a Vágón túli területeken. Nagyot kerülve, át a sellyei hídon érkeztünk meg, s indult a „kör." Csakhogy a friss szántásokból, amelyeket a hó belepett, s a szél asztalsimára gyalult, elmenekült a vad. Szerencsére, mert ha ebben az első körben valaki lö két-három tapsifülest, százéves korában is megemlegeti ezt a napot. Ugyanis minden lépés azzal a veszéllyel járt, hogy az ember — ha nem is a nyakát — de a lábát törheti. Nagy megkönnyebbülés volt számomra, amikor kiértem a járható világba. Vége az egyik hajtásnak Ahogy társaimat néztem, láttam, hogy valahányan annak örülnek, hogy azt a kört lábtörés nélkül úsztuk meg. így persze a puska se szólt valami gyakran. A következő kör a Vág felé indult. Ismerős táj számomra; májusban itt lőttem az egyik fasorban szíven a selejtnek-vélt bakot. Most hát e fasorral párhuzamosan, egy hóval befútt árok mellett taposom a havat, amely bizony csizmaszáron felüli; következésképpen nemcsak a csizmán kívül, de a csizmaszáron belül is bőven akad, s hidegít kegyetlenül. Ezzel szemben van azonban ami felhevíti a vadászember szívét; a gyakori puskaszó. Felbukfencezik itt-ott egy nyúl, levitorlázik egy-egy fácánkakas, s szétveti a friss porhavat. Az én Bajkálom is melegedni kezd, s ha nem is túl gyakran, de adódik lövésre alkalom ... A mély hóban nehéz a járás, csak lassan haladunk előre, s mielőtt a kör bezárulna, a nálunk mégis csak fürgébb nyulak sorra kiporoszkálnak a körön túlra. És mintha tudnák, hogy senki se megy utánuk, megülnek a havon ötösével, hatosával, s kipihenik az iménti versenyfutás fáradalmait. A Vág töltésén átvergődve még elém ugrik egy nyúl; lövésem nyomán nagy bukfencet vet. Ezt követően még tanúja lehettem egy szokatlan eseménynek. Egy „körbe-szorult" nyúl a víz felé vette az útját. Két vadász is várta, hogy visszaváltson, de a nyúl tétovázás nélkül nekiment a Vág jeges vizének. Nem sokkal később a szerencsétlen menekülőt elsodorták a havas jégtáblák. A szombati vadászat ezzel véget is ért. Még számbavesszük a zsákmányt, a teríték előtt rövid tiszteletadás, s utána az egyre sűrűbb hóesésben elindulunk vissza Farkasdra. , Vasárnap reggel, ahogy kinézek az ablakon, azt látom, hogy a szél derekasan rőpteti a havat. Na, gondolom magamban, ma sem lesz valami kellemes az egésznapos kintlét. De aztán gyorsan összeszedem a szükséges holmit, ülök az autóba, s irány Farkasd. Nyolc órakor már együtt is vannak a társulat tagjai, s a meghívott vendégek. A nagy hóban lassan haladunk. Jó órás traktorozás után érkezünk meg a tetthelyre. Mi leszünk a „hajtók" ebben a körben. A másik csoport jó kilométerre egy fasor mentén várakozik. A kukoricásban — bár magas a hó — könnyebben esik a járás. S ez már igazi vadászat — farkasdi. Egymás után röppennek föl a kakasok, szól a puska, s van dolguk a hajtóknak bőven. Mivel az eligazítás szerint az első körben mindenki lőhet egy nyulat, ahogy kiérünk az első kukoricásból, ezt a gondomat „letudom". Ezután már csak a kakasokra ügyelek. A baloldali szomszédomnak szerencséje van — ráment a kukoricában egy rókára, s nem hibázott... A kör végén a hajtók lerakják a zsákmányt. Ez már sokkal bőségesebb, mint a tegnapi — arányos az itteni vadböséggel, bár a hazaiak kissé elégedetlenek, mondván, hogy sok kakas elmaradt a kukoricásban. Ez igaz lehet, hiszen viszonylag kevesen voltunk, távol mentünk egymástól. S az is tény, hogy a kukoricából felröppenő, alacsonyan húzó kakasok meglövése nem is olyan könnyű. Rövidnek tűnt a nap, észrevétlenül múltak az órák, s bizony szürkülni kezdett mire hazafelé indultunk. A nagy hó, a kellemetlen északi szél, a hideg ellenére emlékezetes vadászélményekkel gazdagodtunk valahányan. S a vadászat végeztével a falu felé vivő út mentén húzódó vetésen ígéretes ráadásként egyetlen csapatban harmincöt özet számoltam meg, ahogy a védelmet nyújtó erdősáv felé ballagtak. GÁL SÁNDOR (A szerző felvételei) 4