A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-27 / 26. szám

Tudomány-technika A KÉPMAGNÓ JÖVŐJE A tévé sajátos arculatának kialakulásában a legnagyobb szerepet a képmagnó játszotta. Évtizedeken keresztül ugyanis csupán élő adás sugárzására volt mód, vagy a mozihoz hasonlóan filmszalagon rögzített műsorok szerepeltek a tévében. Bár a magnetofon feltalálása megadta a képmagnó elkészítésének elvi lehetőségét is, a műszaki akadályok miatt azonban csaknem két évtizedig ez csupán jámbor óhaj maradt. Természetesen régebben is megismételték az egyes adásokat, erre a célra fejlesztették ki a ma már csak múzeumi kuriózumként ismert videorecordert. Ez egy speciális filmkamera volt, amely a monitorral szinkronizálva egyenesen a képernyőről vette fel filmszalagra az adást. A módszer hátrányai nyilvánvalóak: egyrészt nagyfokú minőségromlást von maga után a közvetlenül a képernyőről történő felvétel, másrészt hosszadalmas és költséges laboratóriumi munkák után vált csak „visszajátszásra" alkalmassá. Közben a kutatók igyekeztek rájönni a képmagnó elkészítésének titkára. A fő gondot a televíziós jel magas rezgésszáma (frekvenciája) jelentette. Míg a magnetofon csupán 15 kHz sávszélességet dolgoz fel, addig a képmagnó ennek több mint háromszázszorosát kell hogy rögzítse! (Mintegy 5 MHz-et.) A felvett jel rezgésszámának felső határa elsősorban két tényező, a feljátszófej résszélességének és a szalag haladási sebességének a függvénye. Minél kisebb a rés, annál nagyobb rezgésszámú jel játszható fel. Azonban egy ezredmilliméternél keskenyebb rést nem érdemes készíteni, tekintve, hogy a fej szóró mágneses tere — amely a tulajdonképpeni felvétel — e határ alatt rohamosan csökken, így a probléma egyetlen megoldásának a szalagsebesség növelése látszott. Olyan képmagnót azonban, amely másodpercenként hatvan méteres (!) sebességgel továbbítja a szalagot nem sikerült kikísérletezni. Az ötvenes évek folyamán több nagy gyár konstruktőrei kísérleteztek a probléma megoldásával, míg végül az amerikai Ampex gyár mérnökeinek sikerült megtalálni a megoldást éppen huszonöt évvel ezelőtt; 1956-ban szabadalmaztatták a világ első képmagnóját VR 1000 néven. A betűrövidítés a „Videorecorder" szóból keletkezett, míg a mellette álló számjegy a szalaghosszúságot jelölte méterekben. Mint minden nagy ötlet, az Ampex mérnökeinek találmánya is pofonegyszerű volt: a képmagnó szalagsebességét meghagyták a stúdiómagnók szintjén (38 cm/s), ellenben a berendezésbe egy forgó diszkoszt építettek be, amely négy fel- ill. lejátszófejet tartalmazott. A diszkosz a szalag haladási irányára merőlegesen helyezkedett el. Ennek következtében a szalagsebesség növelése nélkül elérték, hogy a szalag és a feljátszófej közötti relatív sebességkülönbség elérte a negyven métert másodpercenként! A gép olyan megbízhatóan működött, hogy valamennyi későbbi képmagnót ezen az elven állították össze. A konyhaszekrény nagyságú berendezés egyórás fekete-fehér műsor vételére volt alkalmas. Már születésének pillanatában ott lebegett a konstruktőrök szeme előtt az újabb cél: megfelelő minőségű, színes műsorok vételére alkalmas képmagnók kikísérletezése. Közben meg kellett egy lényeges kérdést oldani: a műsorok illesztésének, vágásának problémáját. Kezdetben a filmvágáshoz hasonlóan mechanikusan vágták el a szalagot és ragasztották össze, ami sok hiba forrásának bizonyult. Nehéz volt ugyanis megtalálni a két félkép közötti sötétszint impulzust, ahol vágni lehetett. Ezt vasreszeléket tartalmazó folyadék segítségével tették láthatóvá. A képmagnó fejéhez szorosan illeszkedő szalag (vákuumszívással tapasztották rá) nagyot döccent a ragasztás helyén, ami a szinkronizáció részleges vagy teljes kiesését is maga után vonhatta, így a vágásnál jobb esetben „ugrált", rosszabb esetben „szétesett" a kép. A későbbiek folyamán sikerült a vágást finomabbá tenni a félkép szélét jelző vágóimpulzus segítségével, amit oszcilloszkópon meg lehetett keresni, az olló azonban továbbra is a vágó segédeszköze maradt. A nagy világesemények közül utolsóként az 1972-es müncheni olimpiát közvetítették mechanikusan vágott képmagnószalagok felhasználásával. Közben 1966-ban megszületett az elektronikus vágás, ahol már a szalag megsértése nélkül montírozták össze a műsor egyes részeit. Az Ampex mérnökeinek igyekezetét 1964-ben jelentős siker koronázta: sikerült elkészíteniük a színes műsorok fel- és lejátszására alkalmas VR 2000-es, teljesen tranzisztoros felépítésű képmagnót. A típus rendkívüli erényeit bizonyítja, hogy hihetetlenül nagy szériában gyártották le — 12 000 darab működik belőle a mai napig a világ minden részén. Talán ez az egyetlen képmagnótipus, amely szinte valamennyi tévéállomás eszköztárában megtalálható. Az integrált áramkörgyártás nagyarányú elterjedése természetesen a képmagnótechnikát is forradalmasította. 1970-ben megjelent a harmadik generáció első képviselője, az integrált áramkörös felépítésű, automatikus vágástechnikával dolgozó Ampex képmagnó, az AVR 1. Közben a világ más tájain is történt egy s más. Az első képmagnók ún. kvadruplex rendszerűek voltak, ami azt jelentette, hogy a két hüvelyk (50,8 mm) szélességű szalagra a forgó diszkosz négy magnófeje felváltva játszotta fel a képet (a teljes kép 625 szorát). így a szalagon megközelítőleg a haladási irányra merőleges csíkozás volt a felvétel. Egy csík a képernyő 20 sorát rögzítette, ennek megfelelően az egész képet több mint harminc felvételcsikon rögzítették, így az „felszabdalt", szegmentált volt. Már a képmagnózás kezdeti szakaszában, 1958-ban a japán Toshiba gyár olyan képmagnót szerkesztett, amelyen a felvétel nagyon ferde, ezzel a felvett csík hosszú és egy félképet tartalmazott. Mivel a kvadruplex felvételnél gondot okozott a négy magnófej közötti kapcsolómechanizmus és szinkronizáció kidolgozása, a ferde sáv előnyei nyilvánvalóak, de hosszú ideig nem sikerült meg se közelíteni az Ampex magnók képminőségét. Ezenkívül a „felszabdalt" felvételt csak a felvételi sebességgel lehetett visszajátszani, ellenkező esetben a felvétel „szétesett" (a szinkronizáció megszűnik), így lassításra, gyorsításra, vagy a kép kimerevítésére nem volt lehetőség. Az egész félképet egy csíkra feljátszó képmagnókkal ezt gyerekjáték megoldani. Az Ampex mérnökei kidolgoztak egy berendezést, amely ugyan rendkívül ötletes, de nagyon bonyolult volt és HS 100-as néven került forgalomba. Hanglemezre emlékeztető korongjára négy fel- illetve lejátszófej segítségével koncentrikus körpályákra összesen két perc műsort lehet felvenni. Egy A Videokazetták mellett az utóbbi időben mind inkább teret hódítanak a képlemezek. amelyeket a lejátszás során semmiféle mechanikus igénybevétel nem terhel. Felvételünkön a Philips képlemez lejátszókészüléke látható körre egy félképet vettek fel, ami lehetővé tette a képszinkron fennmaradását tetszés szerinti visszajátszási sebességnél. Hosszú időn keresztül ez a berendezés biztosította a lassított felvételeket, kimerevitéseket a tévében. A nem szegmentált képmagnók ideje a hetvenes évek elején jött el. Az integrált áramkörök berobbanása ezen a téren is gyökeresen új helyzetet teremtett, új konkurrensek jelentek meg a piacon. „Ampexék" a kivívott fölény tudatában lenéző mosollyal figyelték a „kicsik", a nyugatnémet Bosch-Femseh, a japán Hitachi, Nippon Electric Company, Sony igyekezetét. A képminőség azonban napról napra javult, míg sikerült elérni a híres VR 2000-sek színvonalát — és bevonulni a stúdiókba. A Sony a BVH 110-zel és a BVH 500-as családdal kezdett hódítani, a Bosch-Femseh a BCN családot kísérletezte ki, a Hitachi ós a Nippon Electric Company a Sony cég licencével indult a piac meghódítására. A képmagnók méretei hirtelen csökkenni kezdtek. A kéthüvelykes szalagot felváltotta az egyhüvelykes (25,4 mm), egyes típusoknál a 3/4 hüvelykes, ez lehetővé tette a további méretcsökkentést (kisebb motorok, a hajtómechanizmus méreteinek csökkentése, a vákuumszivás helyett egyszerű szalagfeszítés stb.). A képmagnók íróasztalnyivá zsugorodtak, ugyanakkor egyre „okosabbak" lettek: képesek önállóan kikeresni a vágás helyét, startrakész állapotba hozni magukat, bejátszás után a szalagot átcsévélni stb. Sőt számítógépes vezérlőrendszerre kapcsolva automatikusan műsorokat is tudnak montírozni. Az első ilyen automatikus rendszer az EDM 1 -es szintén Ampex gyártmány. Négy képmagnó vezérlésére alkalmas 200 soros belső, valamint 3200 sor kapacitású külső memória segítségével. Hamarosan megszületett a nyolc gép együttes vezérlésére alkalmas rendszer is. Létrejött a számítógépvezérlésű képmagnószinkron is, amely az idegen nyelvű képmagnófelvételek szinkronizálására alkalmas. Az automatika használata ez esetben már oly nagyfokú, hogy a színészek egy tizenhatsávos magnetofonra tetszés szerinti időben felmondják a szövegüket, egymástól akár teljesen függetlenül is, s ezeket a számítógépvezérlésű rendszer ún. idő-kód (time code) segítségével összemontírozza és a sugárzásra kerülő kópiára átmásolja. Ezzel lehetővé válik a színészek tehermentesítése. mivel a szinkronizálás folyamatában már nem vesznek részt, azt a gép a felvett hang alapján maga végzi. A hetvenes években a kazettás magnetofonhoz hasonlóan megszületett a kazettás képmagnó. A zsebszótárnyi kazettába hat perc műsor játszható fel. Az Ampex ACR 25-ös képmagnója 25 kazettát tud tetszés szerinti sorrendben az adásba keverni, a Bosch-Fernseh BCN 100-as gépe harminckét kazettás kapacitású. Eredetileg reklámműsorok sugárzására szánták, de nagy sikerrel alkalmazható a tévé híradó bejátszásainak megoldására is. Napjaink képmagnói kis méreteikkel, nagyfokú automatizáltságukkal és kitűnő képminőségükkel tűnnek ki. A csúcsmodellek közé tartozik az Ampex gyár AVR—2-es és AVR—3-as készüléke, valamint a Bosch-Fernseh gyár egyes termékei. Ezek közül különösen figyelemreméltó a BCN 51-es típus, valamint a BCN 20-as kisméretű riportermagnó egyórás feljátszási idővel és a BCN 5-ös hordozható kis készülék, amely méreteiben egy régebbi típusú amatör magnetofonra emlékeztet. Míg a hetvenes évek elején még teherautókba telepítették a külső felvételezésre használt képmagnókat, addig az újabb típusok már egy közönséges személyautóban is elfértek, míg a legmodernebbek (köztük a BCN 5) a riporter vállán lógnak. A legújabb típusok már digitális korrektorokkal és memóriával is rendelkeznek, melyek nemcsak a kép tetszés szerinti sebességgel történő visszajátszását teszik lehetővé (lassítás, gyorsítás, kimerevítés, animációs filmeknél kockánkénti filmezés), hanem a felvett kép egyidejű ellenőrzését a felvétel ideje alatt (koincidencia); előre-hátra való gyorscsévélésnél a szinkronizáció fennmarad, így gyorsítva látható a felvétel, ami megkönnyíti a vágáshoz, montírozáshoz szükséges részek kikeresését. A különféle trükklehetőségek (tükrözés, képméret-változtatás stb.) egyre gyakoribbak a mai képmagnóknál. A jövő körvonalai már ma világosan kirajzolódtak. Van ugyanis a mai képmagnónak egy áldatlan tulajdonsága: kétszeri másolás után a jel minősége a felére csökken, emellett a lemágnesezódési hatás következtében a felvétel tíz-tizenöt év alatt szinte élvezhetetlenné válik. A trükkeverés, montírozás, vágás csaknem mindig átmásolást is jelent, ezért a legfőbb cél a meglehetősen előnytelen hatások kiküszöbölése. A megoldást a digitális technika előtérbe kerülése kínálja. A közeljövőben aktuálissá válik a televíziós jelfeldolgozás digitalizálása, ami lehetővé teszi a stúdióminőség megőrzését a házi tévékészülékek képernyőjén is. Ami a képmagnót illeti: ma egy műsor tizedik másolata már a felismerhetetlenségig torz képminőséget ad, míg a digitális felvétel százharmincadik másolatát sem lehet szabad szemmel megkülönböztetni az eredeti felvételtől! Ennek fő oka az, hogy a digitális technikában a jel erősítése valójában regenerálás, igy a különféle torzítások nem nyilvánulnak meg, a jel: zörej-arány tetszés szerinti másolás után is azonos szinten marad. A minőség további növelésével egyidejűleg a berendezések méretei is tovább csökkenthetők, valamint lehetővé válik olyan trükkök kivitelezése is, ami ma még az álmok birodalmába tartozik. A digitális képmagnó csakúgy, mint a televíziós lánc teljes digitalizálása a tévé új korszakának kezdetét jelenti. OZOGÁNY ERNŐ 18