A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)
1981-06-27 / 26. szám
2Valóban világos volt, nem is tudom, • hogy nem jöttem rá azonnal. Egyszerre mély sajnálatot éreztem Miklós bátyám iránt, aki évekig hiába vágyódott anyám után, most pedig, hogy ott fekszik a még el sem hervadt virágok alatt a Csalogányvölgyben, az ő lakásában, illetve volt lakásában teázgatás közben értesülök róla, hogy anyám, az érdekemben prolongált özvegysége után a boldogságra készülődik. Jaj, dehogyis sajnáltam anyámtól a boldogságot, de ugyanakkor fájt a szivem férfias szeméremmel tartózkodó, de kitartóan és viszonzás nélkül szerelmes Miklós bátyámért. Tudat alatti ártatlan bosszúvágy vezetett talán, mikor odavetettem: — De hiszen keresztapámnak volt valami ismeretsége. Csak az imént mutatta azt a két fényképet, tudja, egyiket a tárcájában találta. — Persze hogy nem élt mint egy szerzetes. Anyám ezt magától értetődőnek tartotta, s cseppet sem találta érzékeny ponton. Boldogsága biztonságos vérttel övezte, s ennek behódoltam én is. Örültem, hogy boldognak látom. Akkor gondoltam először arra, ami addig eszembe sem jutott, hogy a hozzám legközelebb álló lény lehet boldog vagy éppen boldogtalan. Ennyire érzéketlen lennék? — ijedtem meg egy pillanatra, de aztán megnyugtattam magam. Az ember olyan könnyen talál fogyatékosságaira megnyugtató magyarázatot. Hibáinkon átsiklani felületesség. Azóta volt időm, hogy az önmegismerés igényével behatóbban foglalkozzam jellememmel. — Nagyon szeretném, igazán fontos lenne a számomra — hangsúlyozta anyám —, hogy jól meglegyetek Tónival. Arra gondoltam, milyen kevés időt tölthetek ezután otthon. A sarokablakos szobám, a könyvespolcom, kamaszálmaim és bűneim tanúja, az anyám szőtte takaróval díszes heverő, ezután csak rövid időre mint vendéget lát már engem. — Hogyne, bizonyára jól megleszünk — vágtam rá buzgón. Aztán eszembe jutott, hogy régi otthonom esetleg végképp eltűnik életemből, s csak emlékként él tovább, hiszen ha anya és Kara összeházasodnak . .. — Hol élnek majd az esküvő után? — tudakoltam. — Erről még nem beszéltünk, — vont vállat anyám. — Olyan váratlanul jött szegény Miklós halála. De ... — tette hozzá rövid tűnődés után — az ő lakása, tágasabb, komfortos, a rendelő is ott van ... Tulajdonképpen nem is jöhet számításba más. — És a bútoraink? — No bizony! Amin lehet, túladok, a többit meg csak felhasogatni. Nagyon kevés olyan dolog akad nálunk, Vilkóm, amit érdemes lesz átvinnem Tónihoz. Mit is mondhattam volna erre. Ha ö nem érez nosztalgiát a környezete iránt, ahol fél életét élte le, én sóvárogjak a régi otthon után? Akinek ilyen pompás, tágas garzon csöppent az ölébe? Azért valami elégedetlenség bújkált bennem anyámmal szemben, mert gyorsan és nem minden keménység nélkül azt mondtam: — Azért apámnak a kis ezüstkeretes képét tegye félre a számomra. Nem szeretném, ha elkallódna. Anya figyelmesen rám nézett, majd a megbántottság legkisebb jele nélkül csöndesen felelte: — Ahogy akarod. Vilkó. Ugyan azt a magam számára szerettem volna megtartani, de hát van másik képem is apádról. Annyit tehát már tudtam, hogy gyerekkorom otthonát nem találom többé, csak utoljára most, a téli szünetben. Hány otthon pusztult már el, és pusztul most is szerte a világon. Tragédiát nem csinálok belőle, különösen hogy máris kaptam helyette egy újat. Ami csak az enyém. Azon kell igyekeznem, hogy minél előbb valóban a magaménak érezzem ezt a kellemes lakást, amin még a sárgaréz névjegytáblát sem kell kicserélnem, legfeljebb a doktori címet ragaszthatnám le egy időre, míg engem is megillet majd. Anyám mintha elébe ment volna gondolataimnak. — Biztosan otthon érzed magad majd Tóni házában is. Régóta ismered őt is, meg a lakást is. Nem lesz olyan nagy a változás. — Persze hogy nem, anyu. Különben úgyis vendégnek megyek én már csak magukhoz. De annak nagyon szívesen és amilyen gyakran csak lehet. Anyám hálás kis mosollyal nyugtázta szavaimat, de a mosolyt hirtelen aggodalom felhőzte be. — Szeretném, ha a hivatalos formaságokon túl lennénk már. Keresztapád ügyvéd volt, biztosan a legjobban rendezett el mindent, és nem lesz huzavona, nem merülnek fel nehézségek az örökséged körül. Másnap néztük át az íróasztal tartalmát. Anyám olyan gyorsan és ügyesen végezte ezt, mintha nagy gyakorlata lenne benne. Gondot csak a jobb oldali felső fiók kinyitása okozott, mert egyedül ez volt kulcsra zárva, s a kulcsot anyám nem találta. De a keresés sem tartott nála sokáig. A szoba közepén állva, fogta az állát, és azon gondolkodott, miközben körbe fordulva alaposan szemügyre vette a helyiséget, hogy ő hová rejtette ORDÓDY KATALIN volna el a kulcsot. Néhány próbálkozás a fehérnemű között, a virágvázákban, a szivarosdoboz alján, aztán szinte biztos mozdulattal nyúlt az egyetlen, falon függő — apámat, öt és anyám ölében engem ábrázoló — fénykép felé, amelynek tartószögén nemcsak a kép függött, hanem a vastag rámától eltakart kulcs is. A fiókban néhány nyugta volt, számlák, az ügyvédi diplomája, útlevele, különféle tagsági igazolványok és két betétkönyv. Az egyiken az én nevem szerepelt, ötvenezer korona volt rajta, a másikon tizezer néhány száz korona, „Navigare necesse est" felirattal. Törtem a fejem, mit is akart ezzel mondani. Hetekkel később úgy gondoltam, sikerült megfejtenem. — Tessék — nyújtotta felém anyám a könyveket. — A tied, fiam. Hanem tudod, én mitévő lennék? Ebből a kisebbik összegből rendes sírkövet állíttatnék keresztapádnak. Megérdemli. — Anyu nagyon kérem, ne ellenkezzen, ha ez a pénz valóban az enyém, fogadja el tőlem, nem kell címet keresnünk rá, miért. No, kérem, fogadja el. A másik összegből még bőven fogja futni a sírkőre. Elegendő marad belőle nekem is. Anyám néhány másodpercig habozva tartotta kezében a betétkönyvet, majd letette a mellette álló kis asztalkára. ' — Köszönöm — mondta. Egyszerre jókedv fogott el, hogy megajándékozhattam anyámat. Mintha ezáltal az iránta érzett lanyha szeretet hirtelen erőre kapott volna. Tudatosítottam, hogy van még anyám, a hozzám legközelebb álló két lényből az egyik még él, itt van, s milyen jó ez. Éreztetni kell vele, hogy szeretném a tudomására adni, amit eddig elmulasztottam, hogy én is életem egyik fő értékének tartom az ő szeretetét. De valami belső hang megzavarta tisztának érzett szép örömömet. Ironikus fölénnyel hívta fel figyelmemet, hogy lám, anyagi helyzetem máról holnapra való javulása milyen meglepő emocionális kitöréseket okoz, következésképpen nem valami kiegyensúlyozott egyéniség, s jó, ha ezt tisztázzuk. Nem voltam hajlandó erre a hangra hallgatni, nem engedtem magam megfosztani az örömtől, habár a háttérben meghúzódott ez a kevéssé hízelgő gondolat, mint valami nemkívánatos lom egy különben ragyogó, kiszellőztetett szoba sarkában. Még négy szép napot töltöttem anyámmal a legnagyobb egyetértésben. Néhány apróságot vásárolt magának, ami jókedvre hangolta, s mikor azt ajánlottam, hogy nézzünk meg együtt egy jó filmet — még sosem voltunk együtt moziban —, némi vonakodás után, hogy most a gyász idején ez mégsem illendő, ráállt, s elmentünk egy délutáni előadásra. Miután hazautazott, igyekeztem visszatalálni a régi kerékvágásba, túl sok minden történt most, ami kicsit kiforgatott megszokott életrendemből. Vizsgáztattam magam, hogy mindennek megtalálom-e a helyét, ahogy anyám elmagyarázta. Még eltartott egy kis ideig, hogy Miklós bátyám lakását véglegesen otthonomnak érezzem. Most vetődött föl bennem, hogy mekkora probléma nyert megoldást az életemben. Amint túlesem a promóción, kezdhettem volna albérleti szoba után loholni. Az Akadémián várt egy csaknem biztos állás — keresztapám utolsó közbenjárásának eredménye —, mindenképpen lakásra lett volna szükségem. Magamban arról álmodoztam, hogy módomban lesz nemcsak hazai régészeti kutatásokban részt venni, hanem az ókori nagy kultúrák helyszíni feltárásaival is megismerkedni. Kedvvel tanultam ezért az angolt, mert úgy hittem, ennek a nyelvnek veszem leginkább hasznát, ha utazásra kerül sor. Egy decemberi napon — a karácsonyi ünnepekre hazakészülödtem — jártam a várost, hogy anyámnak és Kara doktornak, illetve Tóni bácsinak valami ügyes ajándékot nézzek ki, mikor a Cedok előtt elhaladva, megakadt a szemem egy hatalmas színes képen, mely az egész kirakatot uralta. A hullámzó sötétkék tengert szelte rajta egy fehér hajó. Megálltam, megfogott a kép. Cipőm talpa a latyakos hóba süppedt, a piszkos köd a házak tetejét nyomta, a járókelők kedvetlenül loholtak, valami ismeretlen cél irányába, éppen kezdett pislákolni az utcai lámpákban a fény, de a kirakat meleg sárga ragyogásban úszott, s a nagy fehér hajó mintha csupa boldog embert ringatott volna, hogy majd kikössön az örök nyár mesebeli szigetén. Megbűvölten bámultam, s egyszerre felvillant agyamban: „Navigare necesse est". Kicsit mulatságosan hatott rám ez a mondat a betétkönyvön, mert hát miért szükséges egy ügyvédnek hajózni? Hacsak nem azt akarta kifejezni a megboldogult, hogy az összeget egy hajóútra tette félre. Rögvest úgy éreztem, hogy igaza van. Navigare necesse est. Az ö tervét én fogom megvalósítani. Egészen átmelegedtem ettől a nagyszerű ötlettől. Avatás után egy szép, messzi úttal ajándékozom meg magam. Olyan úttal, amiből szakmailag is profitálhatok. Olaszország? Nem, inkább Egyiptom. S útba ejteni Görögországot. Este otthon ledobtam zsákmányaimat az asztalra. Az egyik csomagban narancssárga moher (azt hiszem, így mondta az eladónö) bolyhos sapka és hosszú sál lapult. Egész 10