A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-27 / 26. szám

Nehez ujat mondani olyasmirol, amit előttem olyan sokan megírtak. Az elmúlt két hónap alatt szinte hetente találkozhattunk az újságokban Telekes Pista nevével. Hősként, életmentőként emlegették. Az is. Nem lehet elégszer leírni, elmondani újra és újra az esetet ahhoz, hogy alaposan megjegyezzük hogy történt, mi történt. Előttünk a vakáció, a fürdőzési időszak. Sokan és sok felé vízre szállunk majd. Okuljunk Tóth József mulasztásából, merítsünk erőt — ha a szükség úgy hozza — Telekes Pityu lélekjelenlétéből. Tavasszal megáradnak a folyók. A Kis-Duna is arról híres, hogy alaposan megnövekedik a vízszintmagassága. A környéken lakók megszokták a jelenséget s nem csinálnak belőle különösebb problémát. Tapasztalatból tudják, hogy meddig nem veszélyes a helyzet. A folyó változásai hozzátartoznak az életükhöz. Félelem nélkül vízre szállnak. Hát még ha az illető tapasztalt, szakképzett, a víz járását jól ismerő ember, ilyen volt Tóth József is. A komáromi (Komámo) búvárklub vezetője, úszási szakoktató, germekeket szerető, emberségből többször jelesre vizsgázó ember. Telekesék volt szomszédja, Pityu jóbarátja. Szülővárosa, Guta (Kolárovo) határának vizeit jól ismerte, nem akkor először vett védőszárnyai alá gyermekeket. Mégis megtörtént a baj. Mesélje el a történteket a főhős, Telekes István. — Tóth Józsefet nagyon szerettem, gyakran együtt voltam vele. Már régóta terveztünk egy kirándulást a Kis-Duna túlsó partjára Kerékpárral már sokszor átruccantunk, így most a rövidebb vizi utat választottuk. A terv meg penteken megszületett, szombat delelött horgászbottal és szalonnával felszerelkezve indultunk az úttörő otthon felé. Csónakot akartunk kölcsönözni, de valaki már megelőzött minket, így csak a kenu maradt. Bár a felszereléshez az evezölapáton kivül a mentöövek is hozzátartoznak, a készülődés s a várható jó mulatság lázában azt ottfelejtettük. Amikor beszálltunk Э' kenuba, s láttam hogy a megengedettnél mélyebben merül a vízbe, gondoltam, hogy ebből baj lehet. Nem szóltam, hiszen a felnőtt jobban ért mindenhez, nem állhatok le vele vitatkozni! Józsi bácsi is érezhetett valamit, mert a cipőit levetette. Talán azért, hogy ha úszni kell, ügyesebben mozoghasson. Józsi bácsin s rajtam kivül más nem tudott úszni. Vidáman telt az út. Éppen arról beszélgettünk, hogy hol fogunk száraz gallyat gyűjteni a tűzrakáshoz, amikor megbillent a kenu. Pont azon a felén, ahol én ültem. Már egyszer-kétszer, nyári fürdőzések alkalmával, vízbe pottyantam csónakból, így pontosan tudtam, hogy vízbe kerülök. Tudatosan, fejjel buktam alá, elsőnek. Nagyon hideg volt a víz. Mire feljöttem, a többiek is vízben voltak. A kabátom úgy teleszívta magát vízzel, hogy le kellett vetnem, különben nem bírtam volna úszni. Ösztönösen a part felé menekültem volna, de a következő pillanatban belém nyilallt, hogy mi lesz a többiekkel. Józsi bácsit nem láttam. Legközelebb hozzám az öcsém, a 12 éves Ottó kapálódzott. Szegény gyerek, otthon a kádban is olyan meleg vízben fürdik, amilyet én ki sem bírnék, jajgatott, kiabált. Nem is mertem hozzá közel menni, engem is lehúzott volna. Vártam, míg egy kicsit kifárad. A többiek is ott bukdácsoltak karnyújtásnyira. Ahogy sodorta őket az ár, úgy úsztam utánuk. Attól is féltem, hogy túl korán nyúlok értük s lehúznak, de attól még jobban, hogy végleg lebuknak s míg az egyiket keresem, a másik belefullad. Jobb kezembe az öcsémet fogtam, balba Józsi bácsi hatéves Csaba fiát. Egy pillanatig haboztam. mit tegyek? Úgy láttam, nyolcéves Szladky Viktor barátunk nem bírja addig a víz színén tartani magát, mig a kettővel kiúszok s érte visszajövök, így dupla, vagy semmi gondolattal öt meg a hátamra vettem. A víz alatt úsztam, őket igyekeztem fenn tartani, csak levegőt venni emeltem ki a fejemet. Ahogy partot értünk, futottak mint a nyúl, irány hazafelé! Örültem, de aggódtam is. Józsi bácsit még mindig nem láttam s Krisztina lánya, aki kilencéves, a felborult kenuba kapaszkodva kiabált segítségért. Már ötszáz méterrel lejjebb sodorta az ár s éppen pörgetni kezdte. Mire érte mentem már csak a keze volt a viz felett. Felhúztam, ráfektettem a kenura, még egy evezölapátot is elkaptam s ismét a part felé úsztam. Mint most, akkor is állt egy ember a gáton s nevetve nézte mi történt. — Nem ment segíteni? — Nem, csak állt és nevetett rajtunk. — Mi a véleményed róla? — Hibbant! Ha időben segítségünkre siet, vagy segítségért kiabál, talán Józsi bácsi sem halt volna meg . .. Mire én is haza szaladtam, vagyis a nagybácsimékhoz, mert ők közelebb laknak, s az öcsém meg a Tóth gyerekek is ott voltak, már futottak a felnőttek a vízpartra. De a Kis-Duna úgy folyt tova, mintha mi sem történt volna. Összeszedték a parton sebtében ledobált ruháimat, még feljebb húzták a kenut, kimentették a többi evezőt s a kabátomat, de Józsi bácsinak máig nem akadtak a nyomára. Pedig a búvártársai is keresték ... — Megváltozott körülötted azóta valami, hogy négy gyermeket kimentettél a halál torkából ? — Azt hiszem, nem. Én is éppen olyan vagyok, mint azelőtt voltam, s minden éppen olyan. Sőt, majdnem azután történt a nagyobb baj. Ahogy édesanyám kerékpáron rohant hozzánk, hogy valóban életben vagyunk-e, majdnem elgázolta egy teherautó. — Szüleid, testvéreid nem kivételeznek veled, nem lettél a dédelgetett kedvenc? — Nem bizony, s ez így van jól. Nem szeretem, ha kivételeznek velem. Csak a két legjobb barátom kezd a példaképének tekinteni, ami viszont nagyon zavar. Nem vagyok sem jobb, sem különb a többinél. Telekes István decemberben múlt tizenhárom éves. Ottón kívül még egy tizennégy éves lány s egy most érettségiző fiú testvére van. Ha családjukban nem az egymásért önfeláldozásra is képes nevelés lett volna az irányadó, talán csak önmagát mentette volna meg. Szülei gyermeknevelésből jelesre vizsgáztak. Nem különben a Pionír utcai általános iskola pedagógusai, akik vállalva a hatványozott felelősséget, már több éve minden ötödik osztályos tanulót megtanítanak úszni. Pityu is ilymódon szerezte meg úszástudományáhak alapjait. Az életmentés hogyan s mikéntjét maga a vízbefúlt Tóth József magyarázta el. A tizenhároméves fiú fizikai erőnlétét — mert bizony erő kell ahhoz, hogy ruhástól, cipőstől, három gyermeket víz fölött tartva, lábtechnikával úszva körülbelül húsz métert megtegyen valaki — az magyarázza, hogy rendszeresen látogatja a pionirotthon cselgáncs szakkörét. Mindezek a körülmények együttesen magyarázatot adnak arra, miért volt képes Pista az adott helyzetben helyesen cselekedni. Az ilyen tett önmagáért beszél. Dicséri az iskolában, s a családban uralkodó helyes nevelési szellemet. Pityu, bár nem tartozik a jeles tanulók közé, már határozott életcélja van. A természet gyermeke. Szereti a fákat, a virágokat. A Kis-Duna partján járva felhívta figyelmemet a szerény, fehérvirágú tözikére, mivel az védett virág. A kártékony krumpli-bogarat vízbe dobta — hadd lakmározzanak a halak — s felháborodva szidta azt, ki mérget engedett a folyóba, amikor egy hal hulláját vette észre. Legjobban az állatokat szereti. Azok közül is egyenlőre a természet madarait. „Ért a kakukk, rigó, a vadgalamb nyelvén. Hangjukat utánozva magához csalogatja őket. Cinege s vörösbegy fészkel a volt családi ház udvarán. Nemrég új otthonba költöztek, galambokat s nyulakat szándékozik tenyészteni. Sokszor a késő esti órákig böngészi az állatokról szóló szakkönyveket, a családi munkamegosztásban pedig az ő dolga az etetésük, amit nagy kedvvel végez. A komáromi mezőgazdasági szakközépiskolában szeretne érettségizni s ha lehet tovább tanulni, mig zootechnikus nem lesz. Ez év április 11 -én, déli tizenkét órakor, amikor Gúta határában, a Kis-Duna medrében felborult velük a csónak, olyan határozottságról tett tanúbizonyságot, ami arra enged következtetni, hogy céljait ezentúl is megvalósítja. Addig is előtte a nyári szünidő, a gondtalan, gazdag, kalandozások kora. Két hetet — jutalomból — Magyarországon, Zánkán, a nemzetközi úttörőtáborban tölt, a többit testben, lélekben gyarapodva családja körében s a természet ölén. Boldog gyermek. Mi pedig ne feledjük parton a mentöövet, ha vízre szállunk, s a legjobb úszók is okuljanak Tóth József szomorú példájából: őket is érheti végzetes baleset! FISTER MAGDA Fotó: szerző. Kontár Gyula