A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-17 / 3. szám

a társadalom kegyelemkenyerén, hogy ne kelljen megalázkodniuk testileg és lelkileg. Érezzék azt, hogy emberek, mint bárki más. ® A szakiparitanuló-részleg egyik helyiségében varrógépek kattognak. Többnyire villanymeghajtásúak, hogy azok is dolgozhassanak. akiknek a lábuk beteg ... A lányok szabnak, varrnak, egyesek vasalnak. Kötények, blúzok, szoknyák kerülnek ki a kezük alól. Oktatójuk néhány éve maga is itt véglett, és sikerült itt maradnia. Ö ismertet meg a lanyokkal, a munkájukkal. — Jó pár évvel ezelőtt a nyomorék lány, ha szakmát akart tanulni, csak varrónő lehetett. Akár tetszett neki, akár nem. És örülhetett, ha legalább ezt kitanulta — mondja. — Az intézet azóta megkereste a módját, hogy aki másra vagy többre képes, az más és több lehessen. A fiúk-lányok ma már egyaránt lehetnek órások, aranyművesek, könyvkötők, elektronikus berendezések és számítógépek szerelői. A fiúk a felsoroltakon kívül még géplakatosok, asztalosok és hegésztők is lehetnek, ha a tanulmányi idő befejeztével leteszik a szakmunkásvizsgát. — Tudtommal nem mindenki tanul tovább ... — Sajnos tényleg nem. Az intézetnek ugyan az volna a célja, hogy szakmát vagy érettségi vizsgát adjon növendékeinek, de nem mindenki képes arra, hogy tanuljon. Egyesek túl későn kerülnek hozzánk, másoknak viszont nincs meg a fizikai erejük, ügyességük, kitartásuk. — Az ilyen gyerekekkel mi lesz? — Növendékeinknek mindössze hétnyolc százaléka tartozik ebbe a csoportba. Akiknek egészségi állapota lehetővé teszi, azt munkaterápiára fogjuk, hogy legalább a rendszeres munkát megszokják. Mert a mozgássérülteknek is a munka adja meg az élet értelmét. Sőt, talán egyedül a munka, mert a magánéletükben, szórakozásban, szerelemben sok tekintetben korlátozva vannak ... W Az intézet gimnáziumának végzős növendékeit általában egyetemi vagy főiskolai továbbtanulásra ösztönzik, de gyakorta fordul elő az is, hogy adminisztrátorokként helyezkednek el különböző vállalatoknál. Az érettségi vizsga vagy a szakképzés eredményes lezárását igazoló bizonyítvány kiadása után az intézet befejezte közreműködését. Mielőtt azonban kikerülnek az életbe, az intézet vezetői arra törekednek, hogy lehetőleg mindenki álláshoz jusson, sőt, ha lehetséges, akkor közel a lakhelyéhez. Miroslav Frehár kissé letörten mondja: akinél mindezt sikerül megvalósítani, az — szerencsésnek számít, mert a vállalatok sokhelyütt alaptalanul idegenkednek a mozgássérültek alkalmazásától. Pedig a munkaerőhiány miatt hány pénztárosra lenne szükség a boltokban, mennyi szakmunkásra különféle üzemekben ... És ha ehhez még a lakásszerzés vagy a mozgássérültek közlekedésének gondjait is hozzászámítjuk, akkor látnunk kell, hogy a gyógypedagógiai iskolák növendékeinek bizony komoly problémát jelent a társadalomba való beilleszkedés gondja. Pedig az értelmi, hallási, látási fogyatékosok, a beszédhibások és mozgássérültek intézetei egyben az emberség iskolái is. Alap- és középfokon. Felsőfokon az élettől, a környezetüktől várnak megértést és támogatást a gyógypedagógiai iskolák egykori növendékei. FOTÓ: GYÖKERES GYÖRGY mattan a továbbtanulásra, mert akkor egy erre a célra létesített gyógyintézetbe kell átirányítanunk. Az iskolaérettségi vizsgálat hangulatát talán egy fölvételi vizsga légköréhez tudnám hasonlítani a legtalálóbban. A gyerekek arcán feszültség, izgalom; a jelenlévő szülők zsebkendőikbe törölgetik izzadt tenyerüket. Itt, a folyosón ismerkedem meg H. Z.-vel. — Háromnapos volt a kislány, amikor a szülészeten azzal fogadott a főorvos, hogy egy kis baj van — emlékszik vissza még most, másfél évtized távlatából is enyhe fájdalommal a hangjában. A feleségemnek sem mutatták meg rögtön Editkét, hanem csak a szülés utáni harmadik napon. így aztán ahelyett, hogy arról beszélgethettünk volna, milyen kelengyét vagy babakocsit veszünk neki, olyan fogalmakkal kellett megismerkednünk, mint a mozgásszervi fogyatékosság, magatartás-zavar. Aztán? Azt hiszem, törvényszerűen zajlott minden. Az eleje vad hitetlenség, makacs vándorlás orvostól orvosig, specialistákhoz, professzorokhoz. Közben szakkönyvek, lexikonok, képtelen remény. Közben már-már egymást is gyanakvással méregettük. Én azért, mert — szerintem — állandóan idegesnek tűnt; б meg azt kérdezte tőlem, mitől is bicegett az apám? ... Végül belefásultunk, fegyelmezetten viseltük a terhet. Egyikünknek mindig otthon kellett lenni a gyerekkel. A legrosszabb a gyerekdugdosás volt, mert az ismerőseink természetellenes, zavart arccal jöttek hozzánk. Már ameddig jöttek, mert aztán valahogy elszoktak tőlünk. Amikor aztán Editke hatéves lett, ide, a mozgássérültek intézetének korrekciós iskolájába írattuk első osztályba. Azóta kilenc év telt el, és most fog eldőlni, hogy milyen szakmát tanul majd szeptembertől. Varrónő szeretne lenni, de a tanárai inkább azt javasolják, hogy aranyműves legyen ... Kíváncsian várom, hogy mit javasol majd a bizottság? H. Z. a szemembe néz: — Amióta Editke megszületett, rengeteget kellett szomorkodnom is, bosszankodnom is ... Különböző felelőtlen emberek nemegyszer a fejemhez vágták például, hogy a testileg fogyatékos, mozgássérült gyerek egyszerűen elviselhetetlen az ép gyerekek közössége számára. Itt az intézetben viszont éppen a fordítottját tapasztaltam. Mindenki arra törekszik, hogy ezek a gyerekek se bukdácsoljanak