A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-20 / 25. szám

tóan egységes szemléletet sikerült kialakítania színészeivel; de Kopócs Tibor díszletének s jelmezeinek is nagy érdemük van abban, hogy a társulat az „alaptónus" leütése után egyre szilajabb, egyre határozottabb kontürú és nyelvnyújtogató (hogy azt ne mondjam; nyelvöltögető) játékot produkál, amelyben lassan ugyan, de kitisztulnak az alakok, egységessé válik a játékstílus, miközben a kacaj és a muzsika nyelvén valóban különös színpadi izeket kóstoltat meg velünk a Magyar Területi Színház komáromi együttese. A jó hatást, az előadás sikerét — az egységes s következetes rendezői koncepción túl —, a színészek játéka is erősíti. Végre nemcsak játszhatnak, de énekelhetnek is, és ezt a többletet látható élvezettel vállalják. A népes szereplőgárdának tulajdonképpen Szemérmetes Erzsók (Varsányi Marika) és a Kántor (Boráros Imre) jelenete nincs is gyönge pontja, de igy is külön kell szólni Boráros Imréről, akinek játéka különös erővel hat ebben a produkcióban. Könnyedén, a komédiázás halhatatlan nagymestereire emlékeztető stílusban van jelen a színpadon, s nem riad vissza a közlés, a jellemzés és a szinpadi mulattatás legnehezebb eszközeitói sem. A címszerepben Holocsy István hoz a színpadra ízes komédiái hangulatot, de a többi szereplő (Varsányi Marika, Simon Kázmér, Fazekas Imre, Molnár László. Szentpétery Aranka, Bugár Gáspár, Rozsár József, Ropog József, Ferenczy Anna és Pőthe István) is kedvvel nevettet meg bennünket egy-egy pompás karakteralakításban. A MATESZ évadzáró bemutatója olyan előadás, amely joggal jut el az ország tájaira, hogy ez a höskölteményből népivé lett játék a mai nézőnek friss felismeréseket, aktuális szellemi örömöt szerezzen. MIKLÓSI PÉTER Zenés komédiával zárta az évadot a Magyar Területi Színház komáromi (Komámo) együttese • Szélestenyerű Fejenagy és a többi tisztességesek • Petőfi hőskölteménye, korszerű átigazításban • Rendezői művészet és színészi remeklés KACAJ ÉS MUZSIKA Aki a Szélestenyerű Fejenagy mulatságos történetének színre vitelében pusztán azt az igyekezetet látja, hogy a színház telt házat és elégedetten tapsoló közönséget kiván magának, súlyosan téved. Kétségtelen, színházat játszani valóban akkor a legjobb, ha a nézőtéren egy gombostűt sem lehet leejteni, de A helység kalapácsának Simon István-i színpadi átírását mégsem csak ez a praktikus fontolgatás juttatta színpadra Komáromban. Sokkal inkább a lelkesedés és Konrád József rendezői célzatossága, hiszen évek óta módszeresen válogatja a maga számára azokat a müveket, amelyekben legenda és valóság. Idill és groteszk illúziótlanság. álom és kijózanodás sajátos ízzé keveredik. Igaz, az utóbbi négy-öt évad során a konrádi elképzelések értelmében is eléggé különnemű müvek kerültek bemutatásra a MATESZ-ban. Söt, e darabok színpadra vitelének módjai látszólag inkább elfedték, mint látványosan felmutatták Konrád József fokozatosan körvonalazódó rendezői törekvéseit; de azért mégiscsak megtalálható valami közös a két éve látott Beszélő köntös sikerében és a valamivel korábban rendezett Revizor bukásában. Pedig ezt a két művet korszakváltó évtizedek választják el egymástól. Éppen úgy, ahogy Petőfi Sándor eredeti hőskölteménye és Simon István minden álságot kifigurázó s meggyötrő színpadi újraértelmezése között sem a keletkezési dátum jelzi a különbséget, vagy éppen ellenkezőleg — a törekvésbelí azonosságot. S egy futólagos visszapillantás is elegendő ahhoz, hogy az ember megállapíthassa: Konrád József szinte programszerűen találta meg az utóbbi évek során általa rendezett müvek többségében a számára legfontosabbnak tünö közösét. Annak a folyamatnak szinpadi megfogalmazását. amely a népi színjátszás hagyományainak legelemibb, legjellemzőbb eszközeivel tud izgalomban tartani színészt, rendezőt és nézőt: a reális és a képzeletbeli világ állandó kölcsönhatását, egymásba játszását, illetve mindennek hétköznapjaink valóságára gyakorolt hatását. Korábban A cigány, tavalyelőtt A beszélő köntös, legújabban pedig a Szélestenyerű Fejenagy és a többi tisztességesek sikere bizonyítja színházunkban, hogy az erőteljes vonalakkal rajzolt, ízes komikumra épülő népi színjátszás elemeivel vegyülő korszerű játékszini törekvések mind arra irányulnak, hogy a néző kiérezze: a jobbára harsány előadásban a látványnak, a különböző akusztikai hatások együttesének és a teljes odaadást, fokozott fizikai igénybevételt szükségeltető színészi csapatmunkának az írói szöveggel egyenrangú, sőt — komikumról lévén szó —, esetenként annál is fontosabb szerepe van. Persze, ennek a fokozatosan színházi valósággá érő rendezői „látomásnak" is megvannak a sajátos játékszabályai. Alapvető követelmény például, hogy a látvány és az akusztikai hatások nem léphetnek a dráma helyébe, s nem érvényesülhetnek a színész ellenében sem — ahogy ez évekkel ezelőtt például a Revizor esetében történt. A népi ízekre épülő és a rendező által kívánt színpadi többszólamúság csupán akkor jöhet létre, ha a rendezői szándék megfogalmazásában a színésznek jut a prímszerep. Színházunk Szélestenyerű Fejenagy és Márta „kettőse" (Flolocsy István és Szentpétery Aranka) (Nagy László felvételei) gyakorlata is bizonyítja, hogy ez kettős „következménnyel" jár; a rendezőnek egyrészt teljes mértékben számolnia kell színészeinek képességeivel, teherbírásával, ötletességével; másrészt a színésznek el kell fogadnia a rendezői elképzelést. Ez pedig egyik fél számára sem könnyű feladat. Van, amikor egyegy társulat kedvezőtlen összetétele vagy egyéb objektív tényezők miatt az önmagában kitűnő rendezői elképzelés eleve kudarcra van ítélve. Máskor viszont a rendező nem tekinti alkotótársainak a színészeket, pusztán mozgó-beszélő látványelemként használja őket, s emiatt elsikkad a legzseniálisabbnak tűnő rendezői elképzelés is. A népi színházi stílus elemeire épülő MATESZ-elöadások, de Konrád Józ6ef művészi pályafutása is azt bizonyítják, hogy sok tényező szerencsés egybeesése, de még inkább e tényezők harmóniájának szívós, kitartó, évadokon át tartó kialakítása eredményezhet csak valóban kitűnő előadást. Mert a Szélestenyerű Fejenagy ha nem is hibátlan, de mindenképpen nagyon jó előadás. Része van ebben a múlt század első felében fogant hőskölteményt aktualizáló Simon István fanyar iróniájának, ami a hagyományos macskakörmök alkalmazása nélkül is sejteti, hogy a történet lényegében idézőjelben értendő. A pattogó ritmus mellett gunyoros felhangokat is tartalmazó zene (Matus János m. v. és Tarics János), a képtelen és olykor pikáns szituációk nemcsak a többrétegűén szurkapiszkáió rendezésre adnak lehetőséget, de önmagukban is kedvvel fricskázzák meg a lelkiismeretünket. Szóval a Petőfi Sándor eszméi nyomán született zenés komédia „lábra adja a labdát", nem kell rákényszeríteni megközelítési koncepciókat. Pusztán élni kell a lehetőségekkel. Konrád Józsefnek ez sikerült is, az előadás első tíz percének unalmasabb tempóját leszámítva élt az alkalommal. Először is látha-15