A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-20 / 25. szám

Egy történetnek nincs se kezdete, se vége; az ember önkényesen választja ki azt a megélt mozzanatot, ahonnan vagy visszatekint, vagy előrenéz. graham greene 1Kilöktem a lengőajtót, leszaladtam a •pár lépcsőfokon, a járdán megálltam, s megkönnyebbülten mély lélegzetet vettem. Tudtam, hogy jelentkezésem az itteni rendőrségen minden valószínűség szerint már csak formalitás — mégis! Jó tudat volt magam mögött hagyni a hercehurcákat, végérvényesen lezárni az egész ügyet. Mármint a hivatalos részét. Én magam semmiképpen nem tudtam olyanformán visszagondolni az eseményekre, mint, mondjuk, egy kalandfilmre, amelynek a forgatásán részt vettem. Az élmények tovább zengenek bennem, mint a megpendített gordonkahúr. De nem is jó ez a hasonlat, mert a hang lassan elhalkul, nyomtalanul elhal, de bennem — ezt biztosan tudom — nyomot hagytak az események. Az idegeimben, a gondolkodásomban ... Persze nem mérhetem még fel, melyik cselekedetemnél, milyen döntésemnél, az életem melyik pillanatában lesz meghatározó a nyári kaland, de viselnem kell, mint az anyajegyet. Csütörtök van, az egész hetem szabad. Senkivel sem akarok még találkozni, senkinek sem akarok „mesélni". Nem is lehet. Túl sok volt az élmény, s fajsúlyosabb annál, mint hogy könnyed és lebilincselő csevegéssé oldhatnám. Otthon majd rendbe hozom a holmimat, előkészülök, hogy a jövő héten mindent ott folytathassak, ahol utazásom előtt abbahagytam. Délutánonként pedig előszedem az útinaplómat, amelyről nem sejtettem, hogy ennyire megviselten s merőben más tartalmú feljegyzésekkel hozom vissza, mint amilyenekre számítottam. Szinte átmenet nélkül érkeztem a nyárból az őszbe. Október végi hűvös szél fújja a hajamat, s behúzott nyakamon felhajtom a kabátgallért. De nem panaszkodhatom, elég hosszú volt a nyár. Hosszú és különös, szép és ijesztő. Végigvert rajtam, mint a trópusi eső, elöntött, miként az áradás, üledéket hagyva maga után. Termékeny lesz-e a hordalék, vagy haszontalan, s majd takaritgathatom, örülve, ha közbén találok egy színes kavicsot, fénylő kagylóhéjat — ki tudja. Most, hogy a szénám hivatalos részről rendben van, heves türelmetlenség hajszol, zárjam magamra garzonlakásom ajtaját, s vegyem számba a nyári napokat, amelyek a kaland fűszeres ízével ajándékoztak meg. Nemcsak a köznapi értelemben vett, hanem izgalmas, intellektuális kalanddal is. Hazaérve útlevelemet rögtön beraktam íróasztalomnak abba az egyetlen fiókjába, amelyet kulcsra lehet zárni. Csak személyi okmányaimat tartom benne. Amióta visszajöttem, odatettem az útinaplómat, azonkívül ott volt a betétkönyvem, amit alig egy éve a lakással együtt keresztapám hagyott rám. A könyvön az ö neve van: Ormán Miklós. Engem qz apám után Vilmosnak hívnak. Ormán Vilmosnak. Keresztapa váratlanul halt meg. Anyám Gútán előbb kapta meg a hírt, mint én itt, az internátusban. Emlékszem, tele volt nyugtalansággal, mikor egy novemberi napon berobbant. — Este kaptam a táviratot keresztapád felöl. Te semmit sem hallottál? Hát meghalt. S nézett rám nagy dióbarna szemével. Kiolvastam belőlük az aggodalmat: mi lesz, ha megfeledkezett rólad? Miklós bátyám apa halála után ritkán járt csak hozzánk. Nyilván sem sógorasszonyával, sem velem nem akadt sok beszélnivalója. Rendszerint délfelé érkezett a busszal, anyám mindig ünnepi ebéddel fogadta. Ültünk az asztal körül hárman, elfoglalva magunkat az étkezéssel, mely közben kevés szó esett. Utána kisétált a temetőbe, mindig egyedül, még az én kíséretemet sem fogadta el. Onnét visszatérve leült — anyám akkor hozta a feketét —, és tanulmányi eredményem után érdeklődött, meg olyanokat kérdezett, hogy játszom-e futballt, anyámtól, hogy milyen az egészsége, nincsenek-e anyagi gondjai, s ha ezeket a témákat kime-ORDÓDY KATALIN ritettük, elnyomta szivarját az ólomkristály hamutartóban — amelybe, amióta emlékszem, egyedül neki volt szabad hamuznia —. és felállt. — Na lassan indul az autóbuszom. Többnyire kikísértem, s visszajövet találgattuk anyámmal, hogy legközelebb mindenszentek táján látogat-e meg, vagy pedig még előbb is közbeiktat hozzánk egy utat. Látogatásainak megszokott rituáléja csak két alkalommal változott. Egy ízben azzal lepett meg — abban az évben készültem érettségizni a komáromi gimnáziumban —, hogy támogatni fog, ha felkerülök Pozsonyba az egyetemre. Az teljesen homályban maradt, hogy miből áll majd a támogatás, de tudtuk, hogy számíthatunk rá. Valahogy úgy képzeltük, nála lakom majd, de mikor sor került volna rá, meglepődött feltevésünkön. Megmagyarázta, hogy garzonlakását nem osztja meg senkivel, nem hajlandó feladni teljes függetlenségét, ellenben fedezi majd a tanulmányaim közben adódó kiadásokat és ezenfelül ellát havi háromszáz korona zsebpénzzel. Felvidámított a gondolat, hogy nem kell vele laknom. Nem mintha szememben kissé mindig titokzatos lénye nem lett volna rokonszenves, sőt tiszteletet ébresztő, abban az életkorban, amelyben a tisztelet avult fogalomnak tűnt a szemünkben, és még szüléinkről is hányaveti hangon beszéltünk egymás között mi, diákok, mert ezt követelte meg a közszellem, még akkor is, ha ez valójában nem volt ínyünkre. Micsoda elismerő röhej kísérte Gombás Pista előadását, amelyben apját csak mint vén szatírt emlegette. Valóban, komáltam Miklós bátyámat. (Anyám állandóan unszolt, hogy szólítsam keresztapának. Utólag tudatosítottam, hogy biztosan így akarta sógorában ébren tartani velem szembeni kötelességérzetét.) A gondolatot, hogy évekig az ő tágas és szép, de mégiscsak egyszobás lakását kettesben lakjuk, nem találtam túl kívánatosnak. Egy másik alkalommal pedig, nem sokkal váratlan halála előtt azzal a kijelentéssel lepett meg bennünket, hogy „Amim van, az egyszer úgyis a tiéd lesz". Szavait mély csönd fogadta. Én eléggé közönyös voltam akkor azok iránt a földi javak iránt, melyekkel ő rendelkezett, és nem is tudtam pontosan, mik azok, meg zavarban is voltam: hogy illik az ilyesmire reagálni. Anyám is hallgatott, de lelki füleimmel hallottam szent önzéséből fakadó hálaénekét, hogy egyetlen fiacskája örökségnek néz elébe. Elkerülve hazulról, élveztem a pozsonyi diákotthon viszonylagos szabadságát a sok házi szabály ellenére is. Rossz lelkiismerettel bár, de hónapokig feléje sem néztem Miklós bátyámnak. Anyám kérdéseit azzal ütöttem el többnyire, hogy hiába csöngettem, senki sem nyitott ajtót, meg sok a tanulnivalóm, s hasonló kifogásokkal éltem. Azt hiszem, tisztában volt szavaim hihetöségével. Most ott állt az intemátusi szobában, a kora reggeli vonattal jött fel, én még fel sem öltöztem tisztességesen, úgy lepett meg a hírrel: Keresztapád meghalt. Fekete ruhájában lányosan karcsúnak és fiatalnak hatott. Ki tudja, miért, most néztem rá életemben először úgy mint nőre. Addig csak az anyámat láttam benne, most megláttam azt is, hogy szép nö. Negyvenhat évével harmincötnek néztem volna. Keskeny arcát finom metszésű orra és nagy dióbarna szeme uralta. Néhány nappal később, a temetés után, mikor már nyugodt lehetett afelől, hogy a lakás és Miklós bátyám minden ingósága az enyém, az volt az érzésem, most váltam szemében férfivá, mert keresztapám kényelmes foteljeiben ülve, esti teázás közben olyan bizalmas részleteibe avatott egyszerű és átlátszó életének, amelyet nem közölt volna, ha nem tart immár vele egyenrangú felnőtt embernek. — Itt maradok — mondta —, amíg a lakást a te számodra rendbe nem hozom. Ennek örültem, mert mikor a lehető legrövidebb időn belül, még a temetés előtt beköltöztem, kellemetlen feszengés kerített hatalmába, mintha orvul és tisztességtelen módon, Miklós bátyámat kitúrva, bitoroltam volna otthonát. így kettesben elviselhetőbb volt a hirtelen változás. — Az nagyon jó lesz, anyuka — helyeseltem —, mert nekem időm sincs, és nem is tudnék megbirkózni valamennyi papír kiválogatásával meg a szekrények, fiókok tartalmának átvizsgálásával. Az utolsó szemeszter elébe nézek ... Szabadságot vett ki ? — Igen. Tóni bácsi azt mondta, hogy amíg szükségesnek tartom, maradjak. m