A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-20 / 25. szám

Hallottukolvastukláttuk KÖNYV Karinthy Ferenc: Mi van a Dunában ? A Karinthy Ferenc életmüvét bemutató sorozat legújabb darabja ez a csupa én-novellákat tartalmazó kötet. A tizenhat novella, írás főhőse maga a szerző, aki gyermek-, ifjú-, és felnőttkori élményeit meséli el — valami hallatlan közvetlen, meleg hangnemben. A gyermekkori élményeket megörökítő írásokban minduntalan fel-felbukkan az apa, a nagy Karinthy, a híres író bohém családja, akiknek bizony elég gyakran alig-alig akad tejbe aprítanivaló. Különösen megkapó, őszinte írása a kötetnek a Hiénák című novella, amely — mint általában a Karinthy müvek — nemcsak az emberről mesél-regél, hanem különös kordokumentum rangra is emelkedik. Hogy aztán a Papageno és Monostatos cimű írás már egy közelebbi, sok tekintetben még mindig feltáratlan, viharos időszak kulisszatitkaiba kalauzolja az olvasót. Évekkel ezelőtt már az ÉS-ben is közreadott „visszaemlékezés" egyetlen délutáneste megtörtént eseményeinek felelevenítésével ábrázol egy letűnt, nehéz kort: a Rákosi-időszakot. Az irások egy részét már olvashattuk máshol is, láthattuk tévéfilm változatban, most mégis örömmel, élvezettel olvasom ezeket újra meg újra. Egyrészt, mert érdekes a sztorijuk, másrészt, mert minduntalan azt szeretném megfejteni, hogy ezek a látszatra egyszerű, könnyed, csevegő hangú elbeszélések („elmondások") mitől emelkednek irodalmi rangra, mitől és hogyan kapnak fontos emberi mondanivalót hordozó töltetet...? És hiába az igyekezet, nem megy: nagy fába akarom vágni kicsi fejszémet Úgyhogy, a morfondirozás helyett „csak" olvasok. Újra meg újra. -zolczer-Ján Johanides: A betétkönyv balladája Tulajdonképpen nincs sok értelme, talán nem is lehet receptet adni arra, hogyan kell egy irodalmi művet olvasni. Johanideshez — aki a kortárs szlovák próza egyik legsajátosabb egyénisége, végletek búvárja és szélsőséges vélemények kiváltója — azonban mégiscsak szívesen adnék az olvasónak, ha nem is receptet, némi útravaló tanácsot mindenesetre. Legelőször azt ajánlanám, hogy ne a szines történetet, a mesét keresse írásaiban. Nem mintha hiába keresné, hisz éppen különös történetekkel és drámai, sokkoló fordulatokkal találkozhat az ember sorra a karcsú Johanides-kötetek mindegyikében. De nem úgy történetek ezek — kiterjedésükben sem és funkciójukban sem —, mint a cselekményes realista próza történetei. Nem olyan folyamatos növekedéssel fejlödnek, teljesednek ki, nem lehet bennük úgy elmerülni, átadva magunkat a jól gördülő elbeszélés élvezésének. Már azért sem, mert Johanides történetei éppen nem gördülékenyek. Alighogy megered, már el is akad a száluk, hogy átadja a helyet annak, ami az ő írásaiban fontosabb, elsődlegesebb: a figyelésnek. Az a mohó figyelő és elemző indulat, amellyel Johanides kutatja és láttatja regényalakjai belső világát, s méginkább a gondolkodását jellemző egyöntetűség nem-8 igen hagy kétséget afelől, hogy itt nem modernkedésröl, hanem látás és megnyilatkozás azonosságáról van szó. Ennek érzékeléséhez, ha tehetem, azt ajánlanám még Johanides olvasójának, hogy ne érzelmi, hanem inkább értelmi élmény befogadására — és megemésztésére — készüljön fel, amikor az ö írását veszi kézbe. Helyezkedjék maga is egyfajta figyelő állásba, egy olyasfélébe, amilyennel valamilyen értelmi műveletet, mondjuk egy sakkjátszma vagy egy logikai feladvány levezetését követi az ember. Akkor nem fog elveszni az író pszichikai ütköztetésekkel és asszociációkkal telített mondataiban, s akkor esetleg meglátja azt is, amit maga az írói müvelet, azaz a mű stílusa és szerkezete közöl: a kört, amely teljesség, de zártság is, a valamiképp meghasonlott személyiség belső tere, önnön-börtöne. A betétkönyv balladája — egy pazar villa lakóinak, szülőknek és felnőtt gyermekeiknek a mikrovilágával — nem a csúcsa annak, amit az iró »eddig publikált. A Johanidesre jellemző látás- és írásmód azonban megismerhető belőle. Könnyebben, — de némileg olcsóbban is: csökkentebb minőségben —, mint a valamivel korábban megjelent Nepriznané vrany (Letagadott varjak) című műből, amely, igaz, a maga tágabb horizontú világával már eleve újszerűen hat a Johanides-írások között, de formai szempontból, impozáns szerkezetével is figyelemre méltó, az iró munkásságának élére kívánkozó alkotás. Egyébként ennek is készül magyar forditása (Fukári) TELEVÍZIÓ B ovary né „A Bovaryné sokkal több annál, mint aminek első olvasásra látszik; nem pusztán egy vidéki kékharisnya-széplélek szerelmi kalandjainak a története, nemcsak a vidéki élet reménytelen unalmának a rajza. Flaubert szemében Tostes és Yonville, a két kisváros, maga az elvidékiesedett Franciaország jelképe. Homais, a materialista patikus és Bournisien, a pap szócséplő vitáiban a nyárspolgárok mérhetetlen ostobaságának bizonyítékát tárja elénk az író. Bovaryné, Emma életének csalódásaiban pedig a romantikus illúziók kudarcáról fest ironikus-tragikus képet" — írja Mihályi Gábor a „100 híres regény"-ben. „Bovaryné én vagyok" — mondotta volt állítólag Flaubert, a világirodalom egyik legnagyobb regényírója, de a „Bovaryné"-ból készült négyrészes B.B.C-produkció láttán bizony már-már sírva fakad az ember: ilyen felszínes, sekély lelkületű ember lett volna ez a híres Flaubert-Bovaryné? Jelen sorok Írója, épp e hasábokon, többször is síkra szállt már az irodalmi remekművek rádió-, tévé-, film-adaptációja védelmében, vélvén, hogy a sokszáz oldalas regények adaptációja, esetenként pótolhatja, ha nem is az eredeti remekek olvasását, de legalábbis azoknak újraolvasását, olvasmány-élményünk fölfrissítését tíz-húsz-harminc-negyven év elteltével. A „Bovaryné" jelen adaptációja, sajnos, nem igazolt bennünket. így nem; — volt az első reakciónk, már az első rész levetitése után s a további folytatások csak megerősítették eme érzésünket. Miért? Elöször is maga a szűkmarkúság. Csekély négy folytatásban, elmondani egy olyan (pszichológiailag) bonyolult regény történetét, mint amilyen a Bovaryné? Ez már önmagában csakis sematizációhoz vezethet. Mintahogy vezetett is! „govaryné én vagyok" — igaz, de nem a testem, hanem a lelkem — kockáztathatjuk meg az állítást, az iró szellemében. Mi viszont, a négy rövid folytatásban Bovarynénak csakis a testi (szerelmi) problémáit láttuk (ha láttuk), a lelkéből bizony egy darabkát se tudott megmutatni e tévé-sorozat. Hisztérikus, ide-oda kapkodó, csapongó pillangócskának vélheti e vetités-sorozat után a többmillió néző, aki nem olvasta a regényt, Emma Bovaryt, s aligha bírja fölfogni, hogy miért a világirodalom egyik legnagyobb regénye ez a Flaubert-mü? KIÁLLÍTÁS Három képzőművész tárlata A komáromi Dunamenti Múzeum az idei képzőművészeti tárlatainak sorát három — Bratislavában élő — képzőművész, Emil Venkov, Zlatica Venková és Peter Günther együttes kiállításával kezdte meg. A hármas kiállítás központi alakja azonban mindenképpen Emil Venkov bolgár származású szobrászművész volt, akinek az elmúlt évben felavatott Lehár emlékműve már ismertté tette nevét a komáromiak előtt. Venkov 1937-ben született Szófiában, ahol elvégezte a Képzőművészeti Akadémiát. 1966-ban Rudolf Pribis professzor monumentális szobrászat és relief osztályán tanult a bratislavai Képzőművészeti Főiskolán, s jelenleg is Bratislavában él. Mint az a Komáromban kiállított müvein is megfigyelhető, egyformán vonzódik mind a történelem, művészet és kultúra jelentős személyiségeinek mind az újabb, forradalmi események megörökítéséhez. Müveszetére a filozófiai értékek, szociális és szociológiai öszszefüggések, a mély emberi feszültségek és harmóniák őszinte, izgató, robosztus megfogalmazása a jellemző. Felesége, Zlatica Venková-Dulovicová szintén szobrász, férjével együtt végzett Pribis osztályán. A kiállításon azonban mint grafikus szerepelt. A szobrászat mellett ugyanis a hetvenes évektől kezdődően egyre erősebben vonzódik a rajzhoz és a grafikához is. A tárlaton látható rajzainak és grafikáinak nagy része egy téma — a háború borzalmai, az azoktól való rettegés — köré csoportosítható. Peter Günther — aki a Bratislavai Képzőművészeti Főiskola festészet és gobelin szakán végzett 1971-ben, — már szintén ismerősként jött Komáromba, hisz neki éppen a Dunamenti Múzeumban volt első önálló kiállítása 1971-ben. Művészi munkásságban az artoprotis, a faliszönyeg dominál, de néhány monumentális üveg-, illetve kömozaik realizálásával részt vett egy-egy középület belső terének művészeti kialakításában is. A kiállításon szereplő — színekben, formákban és gondolatokban gazdag — faliszönyegein költőien bontakozik ki a természet szépsége és örök kötforgása. Szerintem jó gondolat volt Peter Günther s a Venkov házaspár műveinek együttes kiállítása, mert Venkov szobrainak robosztusságát, Venkova rajzainak és grafikáinak komorságát és tragikumát szinte feloldják Günther faliszönyegeinek színes, formákban és mondanivalóban gazdag kompozíciói, s szinte kiemelik mindhármuk művészetének legdominánsabb vonását, a mély és őszinte humánumot. Németh Gyula A bolgár tengerparton Balcsik üdülőközpont érdekessége az a kötrónus, amelyből a román Mária királynő figyelte a Feketetenger játékos hullámait. (P. Mariot felvétele) A legfrissebb hírek szerint ismét .Tarzanfilmeket forgatnak. A férfi főszereplőt még nem találták meg, de Tarzan partnere már ismert: Bo Derek, az új sexideál. A képet nézve mit mondjunk? Amit Tarzan is mondana: Auuuuuauau! Túl a mindennapok szürkeségén ...