A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-13 / 24. szám

POOR JÓZSEF Esős napok vázlata Napok és napok, eső és eső, lucsok és sár. Az aszfalt már olyan, mint a szakadozott, ragacsos tészta. Az utcák, az utcák néptelenek nappal is éjszaka is, csak azok tapossák, akiknek muszáj. S a megszállottak. Mint két hajó, ha összetalálkozik a magányos vizeken, úgy üdvözlik egymást a megszállottak. — Az én birodalmam — szólt az egyik — utcákkal átszőtt mesevár. A varázslatos csöndben csak az esőt hallom, egy lélek sem zavar. Az utca, az utca, az utca... mind az enyém. A tereken pihenek meg a körséták után. A másik ember irigyen hallgatta. — Nekem a liget a mindenem — bátorította és vigasztalta magát. — Örülök a sárnak. Verset is írtam. Sorstársa meghökkent. A ligetről?! Mi lenne, ha én is írnék — gondolta — de nem verset, hanem zenét. A sikátorokhoz. A hatodik számú utcához. — A ligetről írtál verset ? — kérdezte gúnyosan. — Nem, a sárról! — A sárról? — szólt ijedten a sokutca-birtokos. — A sárról?! — Nem — aggodalmaskodott önmagában — nem tudnék zenét szerezni a hatos számú utcához. — Sár, sár, elűzöd az embert... Mig a ligetes szavalt a sok-utca-birtokos összezsugorodott, hangjegyek közt kutatott, dallamokat ígért a sikátornak. Valahonnét cipőkopogás hallatszott. Fémes hangú csipökopogás. A ligetes észlelte elsőnek. Meglökte az utcabirtokos vállát. — Valaki jön! Ez meg hogy lehet? A cipökopogás egyre erősödött. A mellékutcából kilépett egy fiatalember. Két kezét zsebébe süllyesztette. — Nézd azt a mellkast — súgta a ligetes. A fiatalember közeledett. — Megszólítom — nyavalygott a ligetes, bár maga is tudta, hogy nem gondolja komolyan. — Hiszen ez a te utcád. Nézz csak rá, alacsony, csak a mellkasa nagy. Az utcabirtokos levegő után kapkodott. Egy idegen az ö utcáin. Ráadásul sétál, mert ha legalább siető késönjáró lenne ... Odasúgta a ligetesnek. — Ez egy huligán! A fiú rájuk sem nézett. Énekelt. Egy kanyarban eltűnt, mintha itt sem lett volna. — Azt énekelte, hogy ő sose fél — magyarázta a ligetes. — Különben én Nándor vagyok. A másik ember kihúzta magát és kezet nyújtott. — Örvendek — szólt — Utca Ferenc vagyok! A ligetesnek kinyílt a szája. — Ah — mondta bámulattal — Holnap újra eljövök. Ha jön egy idegen, majd megmondom neki... Meghökkent. Utca Ferenc váratlanul eltűnt. Megindult a liget felé. Sár, sár, sár... A hatodik utca házablakai kitárultak. Egy hálósipkás lekiáltott: Részeg disznó! — Utca Ferenc semmivel nem törődve tovább komponált. — Maga utca-szemét — csapott le a hálósipkás feleségének hangja. Ferenc felhördült. Már éppen születőben volt a dal. — Én Utca Ferenc vagyok, és ez az utca... A többi ablakból is megindult a szóáradat. Mire megjelent a rendőrjárat. Utca Ferenc elmenekült, s elnyelte az éjszaka. Nándornak fölcsillant a szeme. A liget fái lágyan hajlongtak a reggeli szellőben. — Hajnalodik — állapította meg —, ideje aludni térnem. Napok és napok, eső és eső, lucsok meg sár. Az aszfalt mint a szakadozott, A KOSÚTI ESEMÉNYEK KRÓNIKÁJA Új munkásmozgalom-történeti kiadvánnyal gazdagodtunk. A bratislavai Pravda Könyvkiadó a kosúti események ötvenedik évfordulója alkalmából Kosúton már helyreállt a rend és a nyugalom címmel dokumentumkötetet jelentetett meg. A gyűjtemény az 1931. május 25-én a dél-szlovákiai Kosúton lejátszódott véres tragédiáról ad plasztikus képet. Ötven éve Csehszlovákia déli járásaiban, a magyarok lakta falvakban és városokban is egyre nagyobb méreteket öltött a burzsoázia ellen, a dolgozó nép jogaiért vivott küzdelem, az éles osztályharc. A harmincas évek elején kibontakozott sztrájkok nemcsak menynyiségileg, hanem minőségileg is új formát öltöttek. Az előzőek — a húszas évek nagy általános sztrájkjától eltekintve — többnyire elszórtan jelentkeztek. A harmincas évek sztrájkjai azonban — főleg Szlovákiában — már öszszefüggő láncolatot képeztek, általánosak és offenzív jellegűek voltak. Azért emeltek szót, hogy a munkaadók emeljék a béreket, vegyék vissza a munkából elbocsátott dolgozókat, kössenek a munkásokkal kedvezőbb kollektív szerződéseket. A galántai járás mintegy kétezer mezőgazdasági munkásának és idénymunkásának 1931. május 18-a és 22-e között lezajlott sztrájkja teljes győzelemmel zárult. Eredményeképpen a nagybirtokosok új kollektív szerződést kötöttek és a béreket mintegy 30 százalékkal emelték. A galántai járás dolgozóinak a példáját 1931 májusának második felében és 1931 júniusában a sellyei, az érsekújvári, a zselízi, a komáromi, a verebélyi és több más járás dolgozói követték. A sztrájk — mivel a nagybirtokosok több helyen elutasították a dolgozók bérköveteléseit — nem hozta meg mindig a kívánt és remélt sikert. Csehszlovákia Kommunista Pártja 1931. május 25-ére azért hívott össze Kosúton nagygyűlést, hogy Major István, a járás sztrájkküzdelmének szervezője értékelje a sztrájkharc eredményét, a dolgozók megvitassák és meghatározzák az agrárproletariátus forradalmi mozgalmának időszerű és legfontosabb feladatait. Az összejövetelt azonban a járási hivatal az utolsó pillanatban betiltotta. A gyűlésre érkező dolgozókat és Major Istvánt csendőrsortűz fogadta. A csendörsortűz következtében hárman meghaltak, többen súlyosan megsebesültek. Az első Csehszlovák Köztársaság burzsoá államhatalma képviselőinek a Kosúton megnyilvánult brutális fellépése a haladó gondolkozású közvélemény körében országszerte, söt külföldön is nagyméretű tiltakozást váltott ki. A tiltakozók élén a szlovák értelmiség legjobbjai, a DAV-isták álltak. A Rudé právoba, a Pravdába és más kommunista szellemű hazai és külföldi újságokba, folyóiratokba, cikkeket, kiemelkedő kulturális személyiségeknek (többek között Romain Rollandnak és Makszim Gorkijnak) levelet írtak, és részletesen beszámoltak a Kosúton történtekről. Kezdeményezésükre született meg az a harmincnégy cseh, szlovák és csehszlovákiai magyar író aláírta nyilatkozat is, amely szót emelt a szlovákiai csendőrönkény ellen. Röviddel a kosúti események után a Vörös Segély a Kosúton történtekről brosúrát jelentetett meg. A brosúra a kosúti tragédia dokumentumait és a Major István ellen indított per jegyzeteit tartalmazta. A DAV-isták, a brosúra írói és összeállítói munkájuk címeként az akkori belügyminiszternek a kosúti csendörsortüzet követően a parlamentben tett kijelentését — „Kosúton már helyreállt a rend és a nyugalom" — használták fel, alcímként pedig azt írták, hogy „Az események dokumentuma és krónikája, amely Szlovákiát bemutatta Európának." 10