A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-06 / 23. szám

CSEREPEK PRÓZAÍRÓK A VÁRÓSZOBÁBAN Rossz idők járnak a csehszlovákiai magyar novellára — halljuk és mi magunk is gyakran mondogatjuk mostanában, s azt hiszem nem éppen alaptalanul. Az idősebb nemzedék prózaírói szinte teljesen felhagytak a novellaírással, teremtő erőiket mindenekelőtt a regényekre összpontosítják, s ha rövidebb terjedelmű írásra szánják el magukat, az is rendszerint tanulmánnyá vagy visszaemlékezéssé kerekedik, novella vagy elbeszélés ritkán születik e fáradozás eredményeképpen. A fiatalabb nemzedék képviselői viszont az Ígéretes, biztató kezdet után rendszerint megtorpannak, illetve nem találnak önmagukra. Az első kötet novellái még úgy-ahogy összeállnak a gyermekkori emlékek és élmények ihletésére, azt is mondhatnám: egyfajta ösztönös mozdulat eredményeként, s rendszerint ezek a spontán keletkezett Írások hintik el a kritikusban a remény magvait, s késztetik öt esetleg túlzott bizakodásra is. Persze igazságtalanság volna azt állítani, hogy ebben a kezdeti alkotói periódusban csak az ösztönösség van jelen; a komponálás, a szerkesztés nem nélkülözi a tudatosságot sem, s bizonyos — kinél-kinél tehetsége és vérmérséklete arányában — szakmai ismeretekről is tanúskodik. Mégis, a pályakezdők írásainak üdeségét, természetes hangvételét — paradox módon — éppen a tapasztalat és rutin hiányának tudhatjuk be. Igaz, olykor akadnak olyanok is, akik épp a felkészültségükkel akarnak elkápráztatni bennünket, mint az eminens diák a tanárját, s ez — valljuk be férfiasan — ideig-óráig sikerül is, de jaj nekik, ha mesterkedésükre fény derül, mert az effajta csínyeket ritkán szokták elnézni vagy megbocsájtani. A pályán sikeresen útra kelt fiatal iró a továbbiakban már nem számíthat sem az eleinte kiapadhatatlannak hitt élményforrásra, sem pedig a kritikusok jóindulatára. Ezt rendszerint tudja is, ezért mindent elkövet annak érdekében, hogy írásai eredetiek, ugyanakkor művészileg is elfogadhatóak legyenek. A témaválasztásban a kritikai „elvárások" is befolyásolhatják, a művészi megformálásban a legfrissebb olvasmányélmények. Ettől persze még kísérletezhet is, de a legtöbb esetben csupán a kölcsönvett formákat kombinálgatja, s közben a hangulatteremtés szükségességéről és a jellemábrázolás szerepéről is megfeledkezik, jóllehet ösztöneiben mindez még ott van valahol. Sokan a lelkük mélyén gyanítják ezeket a fogyatékosságokat, s talán ez idéz elö náluk egy sajátos görcsös állapotot, amelyben körülményessé vagy egyenesen lehetetlenné válik számukra az írás. Az egyéniségnek és a képességeknek nem megfelelő forma- és témaválasztás rendszerint torzszüleményeket eredményez. A novella nem bírja el a kétdimenziós papírfigurák nyüzsgését: a túlságosan cselekményes, rövid terjedelmű írásokban a felületes jellemzés és a hevenyészett mondatszerkesztés szokta elriasztani az olvasót. A fiatal prózaíró igen gyakran esik abba a hibába is, hogy túl sokat fecseg a környezetről, leírását mindamellett megtűzdeli rokokósan lírai megállapításokkal — kivált ha „ad" a stílusára. A másik véglet az, amikor az^ iró egy minden izében szürke és monoton fstilussal kíván modemnek látszani, mert azt hallotta valakitől, hogy a XX. század harmadik harmadában már nem divat a jelző meg a metafora, s a lélekábrázolás is a múlt századi prózaírás nyugodtan figyelmen kívül hagyható rekvizítuma csupán. Mi is a baj tehát a fiatal prózaírókkal? Véleményem szerint mindenekelőtt az, hogy nincsenek tisztában a saját tehetségükkel és adottságaikkal. Némelyek túlbecsülik önmagukat — ráadásul az indulásnál nagyobb 14 ösztönzést kaptak a kelleténél —, s most kétségbeesetten vergődnek, minden igyekezetük csak arra irányul, hogy a felszínen maradjanak — s az olvasó hamarjában nem is tudja: sajnálkozzék-e vagy bosszankodjék egy-egy újabb alkotásuk lapozgatása közben. Mások viszont épp ellenkezőleg, túlzottan szigorúak önmagukkal szemben, hónapokig rágódnak egy bekezdésen, a már kész novellát egy gyenge pillanatukban széttépik vagy a jobbik esetben elsüllyesztik egy fiókba; söt az is megesik, hogy a szerkesztő dilettánsnak nézi őket, e szerint mond véleményt írásaikról, s ezzel sikerül is elérnie, hogy jó időre leteszik a tollat, kivéve természetesen a valódi dilettánsokat, mert ezek, ha tehetségük nincs is, annál kitartóbbak, s addig házalnak, amíg valahol valaki meg nem szánja őket. Ha igy nézzük a dolgokat, valóban rossz idők járnak a csehszlovákiai magyar novellára, csak éppenséggel nem az annyit emlegetett objektív körülmények összjátéka, hanem a saját tehetetlenségünk és kényelmességünk ludas benne. Talán jobban oda kellene figyelnünk a várószobában ücsörgő írókra — lapjaink hasábjain itt-ott találkozni nevükkel és műveikkel —, biztatgatnunk kellene őket és dicsérni, ha megérdemlik, akár a nyilvánosság előtt is, de ugyanakkor arra is vigyáznunk kell, nehogy egy elhamarkodott véleményünk vagy netán tanácsunk helytelen irányba terelje őket. Mert nincs sajnálatraméltóbb a tévelygőnél. DICSŐSÉG — MINDENÁRON? A tudósokat — ellentétben a művészekkel — általában fenntartás nélkül tisztelni szoktuk. Kopács Tibor illusztrációja (rézkarc akvatintázva) nem is azért, mert „különbek" és többet tudnak az egyszerű halandóknál (elvégre a művészekre is érvényes ez), hanem elsősorban azért, mert meggyőződésünk, hogy mindannak, amit csinálnak, előbb-utóbb társadalmi haszna lesz. Hogy egy-egy tudós tévedhet, azt még hajlandók vagyunk elismerni, de hogy a siker érdekében olykor csalásra is vetemedjen, azt szinte elképzelhetetlennek tartjuk. Pedig ezt a feltétel nélküli bizalmat könnyen kihasználhatják némelyek, olyanok is, akik komoly tudósok hírében állnak. Talán a legtöbb csaló a történészek és a régészek körében akadt; különösen a múltban fordult elő igen gyakran, hogy szakmabeliek szándékosan hamis adatokat tettek közzé, amelyek nemcsak meghökkentették, hanem félre is vezették a közvéleményt. Ma is felbukkannak szándékos félremagyarázók, számukra azonban már nem sok babér terem, hiszen időközben a történettudomány módszerei is korszerűsödtek, s egyegy csalásról viszonylag hamar lerántják a leplet. Mindenesetre ezek a gyenge jellemű emberek példát vehetnének egy hajdani angol őrnagyról, Henry Creswicke Rawlinsonról, a mezopotámiai ékírásos szövegek egyik kiváló kutatójáról, aki száz méter magas meredek sziklafalakat is hajlandó volt megmászni csak azért, hogy hitelesen lejegyezhesse az ott található írást. Sajnos a csalók és a szélhámosok mind gyakrabban feltűnnek a természettudósok között is. Némelyek, kihasználva a kaotikusan hömpölygő információáradatot, mások eredményein akarnak élősködni. Egy Elias Alszabti nevű jordán fiatalember például rákkutatóként akarta megcsinálni a karrierjét, mégpedig úgy, hogy különböző szaklapokból kiollózott cikkeket, s ezeket a saját neve alatt egy másik lapban tette közzé, míg aztán az egyik meglopott szerző leleplezte öt. Alszabti egész cikkeket „lopott el", s így is több mint három évig észrevétlenül garázdálkodhatott; vajon leleplezhetök-e egyáltalán azok a kalandorok, akik ravaszabbul csinálják, s csak az ötletet és az adatokat csenik el, a körítést viszont maguk tálalják hozzá? Elvileg talán igen, de gyakorlatilag aligha, már csak azért sem, mert egy vérbeli kutatónak nincs ideje szellemi lopások ügyében nyomozni, még abban az esetben sem, ha személyesen érintett benne, hiszen akkor nem tudna lépést tartani szakterülete fejlődésével. Az információk zűrzavarában halászgatok mellett szép számban akadnak olyanok is, akik megunták a névtelenség homályát és valami nevezetes cselekedettel fel akarják hivni magukra a figyelmet. A terv rendszerint meg is valósul, csak éppen a következmények nem olyanok, amilyeneknek eredetileg elképzelték őket. William Summerlin amerikai immunológus több mint öt éven át azzal hitegette a tudományos közvéleményt, hogy a szerv- és a bőrátültetésnél gyakran jelentkező antigénreakciónak megtalálta az ellenszerét; magyarán: meg tudja akadályozni, hogy az anyaszervezet kivesse magából a beültetett idegen testrészt. Ez érthető módon nagy érdeklődést váltott ki az immunológusok körében, hiszen Summertin felfedezése lehetővé tette volna a rák egyszerű gyógyítását, a különböző szervátültetéseket stb. A dolognak azonban volt egy szépséghibája: Summerlin kísérleteit — fehéregerek bőrére ültetett át patkánybőrt — senki nem tudta reprodukálni. A gyanú akkor vált bizonysággá, amikor a Nobel-díjról álmodozó tudóst rajtakapták, ahogy sötét foltokat fest a fehéregerek bőrére ... Az embernek e kiábrándító történet hallatán óhatatlanul eszébe jutnak azok az amerikai orvosok, akik az életüket is hajlandók voltak kockára tenni azért, hogy meggyőződjenek egy feltevés helyességéről. Az eset 1900-ban történt Kuba szigetén, ahol ezerszám szedte áldozatait a sárgaláz. Walter Reed katonaorvos a betegség lefolyását tanulmányozva arra a következtetésre jutott, hogy a sárgalázat egy szúnyog terjeszti. A feltevést azonban bizonyítani is kellett, ezért Reed két beosztottja, dr. James Carrol katonaorvos és Jesse Lazear entomológus önként vállalkozott rá, hogy megcsípeti magát a szúnyoggal. Dr. Carrol, bár súlyosan megbetegedett, végül is felépült, Lazear azonban 12 nappal a szúnyogcsipés után borzasztó kinok közepette meghalt. Egy nemes ügy érdekében vállalt halál mindig méltó a megörökítésre, ezért is lehangoló, hogy Jesse Lazear nevét, s vele együtt a tudomány megannyi mártírjának a nevét oly könnyen elfelejtette az emberiség. Bezzeg nem felejtette el a szélhámosokét, a hírhedt gazemberekét, a rettegett gyilkosokét. Mint ahogy a piltdowni ember állkapocscsontjának „felfedezője", Charles Dawson is örökre beírta nevét a paleontológia történetébe, jóllehet a szenzációs leletről — a piltdowni embert fontos láncszemnek tartották az előember és az ősember között — negyven esztendővel később kiderült, hogy közönséges hamisítvány: egy újkori ember állkapcsába ügyesen bepreparáltak egy orangután alsóállkapcsot, s a derék öslénytanászok ezt hitték több millió éves maradványnak. Mentségükre szóljon, hogy a radiokarbon-analízist 1912-ben még nem ismerték. Mindenesetre az igazságra fény derült, s ha szegényebbek is lettünk egy őslelettel, gyarapodtunk egy fontos tanulsággal : az ember a saját szemének se higygyen addig, amig egyértelműen meg nem győződött az egyedüli lehetséges magyarázat helyességéről. LACZA TIHAMÉR