A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-30 / 22. szám

Az elveket ösztönösen hittük és vallottuk. Talán velünk is születtek vagy hozzánk nőt­tek, mint őseinkhez a kapanyél. A könyvek szövegét elfogadtuk, bár néha egyik-másik tanár mondókáján elálmosodtunk, azok ilyenkor összedugták a fejüket s megálla­podtak abban, hogy gyenge a koszt. Tenni kell értünk valamit. Gyűléseket hívtak össze, s mi nem értettük mi a fenét akarnak tőlünk. Minek ez a nagy felhajtás. Legjobban élveztük Valter tata zeneóráit. Üvöltve énekeltünk, és ha lehetett magyar nótát. Az öreg Schubertet zongorázott önfe­ledt élvezettel. Hegedülni is jól tudott. Elhit­tük neki, csak éppen nem értettük. Szá­munkra alig volt több a művészete, mint a búcsúi banda hegedüstimmelgetése. Mikor abbahagyta, csalódást éreztünk. Úgy véltük az igazi muzsika, a mi fülünknek kedves, elmaradt. Valter bácsi kínlódott velünk. Azt remélte, a hézagot majd képes lesz áthidalni népda­lokkal. Eleinte úgy is látszott, ám az iskola­bálon, mint kutya a vizet, mindent leráztunk magunkról, s "teli torokból ordítottuk a Piros pünkösd napjánt. Az öregúr két deci vörös­bor után ránk villantotta arany fogsorát, ami csak akkor látszott, ha igen szélesre húzta a száját, és nagy hajlongás közepette, csokor­nyakkendősen elvonult. Nem bírta tovább a füle. A fiatal professzoroktól féltünk. Katonás rendet és fegyelmet tartottak. A Valter fajtá­kat viszont, ha tehettük, bosszantottuk. — Ki volt a nagyobb művész: Mozart, Schubert vagy Beethoven? — kérdezgettük mindunta­lan, s a válasz is mindig ugyanaz volt. — Na, de ilyet! A művészeket nem mérik centiméterrel. — közben az asztalt csapkod­ta tenyérrel, majd kissé higgadtabban hozzá­tette: — Maguknak már ezt régen tudniuk kellene. A tudásunkat mindenáron gyarapítani kí­vánta. Kirándulásokat szervezett a környék­beli falvakba, hegyekbe, várromokhoz, ide­oda. A búcsújáró helyen gyorsan keresztülte­relt bennünket. Azt szerette volna, ha nem háztetők alá. Akár egy kihalt város. Tájkép madártávlatból, neutronbomba-támadás után. Hallom, hogy nyílik az ajtó. Megfordulok. Az ajtóban ott áll a takarítónő. — Azt hittem, hogy már elment, elnézést. — Nem történt semmi — felelem. Az öreg­asszony zavartan visszahúzódik. Most me­séljem el? — Menj el — üvöltötte a nö, és kitárta a lakás ajtaját. A szomszédok is meghallhat­ták. A lakótelepi lakások falai nagyon véko­nyak. Éjszakánként én is hallom a szomszéd­ban lakó férfi horkolását. A férfi első döbbenetében elindult az ajtó felé. A szobaajtóban megállt, egy másodper­cig még tétovázott, majd kilépett a szűk kis előszobába. Leakasztotta a kabátját, majd visszatette és lehajolt, hogy felhúzza a cipő­jét. Megborzongott, arcába csapott a nyitott ajtón keresztül betóduló január végi csípős hideg. Előtte a lépcsőház fekete gödre. A nö hátrahúzódott a szoba mélyére. Beleku­porodott a sarokban lévő fotelba, és össze­szorított foggal sziszegte utána: — Menj el, menj el, soha többé nem akarlak látni. A férfi ujjai görcsösen összerándultak, kör­mei belevésődtek a tenyerébe. Menj el — kúsztak felé a hangok a szoba mélyéről. Betöltötték a szobát, a szűk kis előszobát, kicsordultak a sötét lépcsőházba. A férfi felegyenesedett, lerúgta a cipőjét és belé­pett a szobába. Elindult a nö felé. Útját állta az asztal. Félrelökte. Az asztalról legurult a két pezsgőspohár. A polcon észrevette a teáspoharat. — Elmegyek, de hagyok itt nézünk se jobbra se balra. Lemaradt sereg­hajtónak. s a dombtetőre érve ö lett közü­lünk elsőnek Lótné. Bár igyekezett eleget tenni a követelményeknek, az ideológiát a saját elképzelése szerint próbálta belénk sulykolni. A muhargyüjtésre is úgy jött. mint aki ezzel demonstrál. Itt viszont mi kerekedtünk fölül. Kezdtük még bent a városban. Valter nem ült be a teherautó vezetőfülkéjébe, hanem közénk állt a rakfelületre, mert ő nem kiváltságos, és a kanyarokban együtt dülön­géltünk jobbra-balra. Azt szerette volna, ha az úton népdalokat kántálunk, bárgyú ki gyerekdalokat. Például azt, hogy „Mikor ma­sírozunk kapitány elvtárs". Az átköltés saját szerzeménye volt s ragaszkodott hozzá fog­gal-körömmel. Kezdetben csak egy-kettö nyomta meg keményen: „kapitány uram", és sunyin meglapult a többi közt. Az öreg közbekiabált: „elvtárs!" Kuncogtunk. Egyre jobban élveztük a heccet. A drótok között sorbaállított bennünket, villával a váltunkon katonásan meneteltünk. Csendben, mint, aki lopni készül. A tanár mellettünk gyalogolt a rendekig, mint valami kikopott cserkészparancsnok, kihajtott gallé­rú ingbei^ térd alatt megkötött plumnadrág­ban és bakancsban. — Nézd, az öreg meg felcsapott miskáro­lónak — súgta Csete Sanyi. Röhögtünk. Ez a nap is úgy telt el mint a többi. Ám visszafelé, amikor Valter tata megint nótát vezényelt, mindenki azt kezdte gajdolni „Mi­kor masírozunk kapitány uram". Az öreg tanár hiába tiltakozott „elvtárs, kapitány elv­társ!", annál inkább is megnyomtuk az ura­mat. Pulykavörösen a kabin tetejét paskolta. A sofőr fékezett. — Mi van? — kérdezte az ablakon kihajol­va. — Semmi, semmi, csak hajtson tovább! — válaszolt a tanár. Hazáig hallgattunk. Keményen, dacosan szorítottuk össze a fogunkat, pedig éreztük, szeretjük öt. magam után egy kis emléket — és célzott. Az igazságok útvesztőjében bolyongva jó volna megtalálni azt az egyetlenegy, az idő­ben és a térben egyaránt érvényes igazságot. Azonban az események kiváltotta érzések pontos rögzítése, az egyetlenegy igazság kimondása számos, állandóan változásban lévő tényezőnek a függvénye. Kamilla és Lala, a két bohóc egy másodpercig döbben­ten állt szemtől szemben. Véget ért az elő­adás. Felzúghatna a taps. Lala elindul a nyitott ajtó felé. Az előszobában felhúzza a cipőjét, a fogasról leakasztja a kabátját. Kamilla leveszi piros pingponglabda-orrát. Arcán, a szemek zugából kiindulva egy-egy fekete csík rajzolódik ki a fehér és piros körök fölött. A körök éles vonalai lassan fellazulnak. Egybeolvad a fehér, a piros és a fekete. A bő bohócnadrág zsebéből előkotor egy zsebkendőt, megtörli az arcát, kifújja az orrát, feláll, és odamegy az ajtóhoz. — Majd elmész reggel, ilyenkor már nem járnak a villamosok — mondja, és becsukja az ajtót. — Engem nem lehet megalázni! — Gyere, feküdj le — válaszolja Kamilla, és bemegy, hogy megvesse a másik ágyat. Lala kis ideig még az előszobában álldogál. Hallja, amint Kamilla tesz-vesz a szobában. Felnyitja az ágyneműtartó tetejét, rádobja a paplant az ágyra. Felsöpri az üvegszilánko­kat. Kinyitja, majd becsukja a fehérnemű­szekrény ajtaját. Lala lehajol, kibogozza a cipője csatját, felegyenesedik, kilép a cipőjé­ből, felakasztja a kabátját a fogasra és be­megy a szobába. HAJÓS LÁSZLÓ: Életképek egy udvar közepéről Ne zavarjátok a jászol csöndjét messze kerüljétek e szent fészket hisz látjátok a mennyei mosolyt álmodik a gyermek a bárányok közt kinyújtott karja összeszorult ökle langy állati gőzbe van még kötve Mire hazaértek otthon találjátok jó emberek csak most ne zavarjátok 2. Nézzétek csak jobban e vágott fa rakást izzó parázs-hegy ezernyi zúgó darázs csapdába esett fény-vijjogás fejsze-villanás hatalmas marok szorítása lecsapó villámok görcsbe-rándulása 3. A szárítóra felakasztva lóg a görbe hátú kasza hallgatja a határ dalát rozsdás repedt mégsem tudja pihenni őt miért hagyták 4. Táncol a tetőn az antenna az új idők kavargó szelében a két jó öreg nem látja ráncos tenyerük mozdul a képen 5. Az arany hold szépen csüng az égen ránéz és felsóhajt öreganyó hogy szállhatott le ott az űrhajó ? Sándor Károly két verse: Fekete Tavaszi madár kedvvel Álmaink Vérünkbe bujj kigyótojásain kedvünket ostorozzad fekete tollú szívünk baját madár ül vessed a kárhozatnak az éj lehelj Reggelre elszáll a fűre fára ki tudja kiálts milyen törvény szerint a kismadárra hagyja ránk kacagj szemünkbe a csalogány dalát s a meglepetések jöjj ördögfiókáit mert a vérünk a vérünk kihűlne ha tavaszi kedvvel sosem hevülne 11

Next

/
Thumbnails
Contents