A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-23 / 21. szám

Tárgyak és történelem A parasztság igényeinek megfelelő festett bútorok, elsősorban a ládák egyik legkorábbi és legjelentősebb készítő központja nálunk Komárom (Komárno) volt. A kibontakozást elősegítette a város kedvező fekvése a víziutak találkozásánál. A Vágón szállították ide a tutajok a nagy mennyiségű fenyőfát, s a komáromi asztalosok festett ládáikkal nem csupán a környéket látták el, hanem hajószámra szállították lefelé a Dunán a part menti vásárhelyekre, sok esetben még a Balkánra is. A komáromi láda hatása rányomta bélyegét a 19. század folyamán a Duna mentén alakult további műhelyek stílusára is. A komáromi láda legrégibb emlékei a 18. századból maradtak fenn. Eleinte az ide-oda vándorló itteni templomfestő asztalosok készítették virágos mintás menyasszonyi kelengyeládákat, de ezzel egyidőben megkezdődött a ládakészítésre specializálódott asztalosság kialakulása. A festett ládák egyre népszerűbbé váltak, erre mutat az asztalosok számának fokozatos növekedése. A népi asztalosság virágkora a 19. század első felére esett és körülbelül a század végéig tartott. A különböző múzeumokban és a falusi házakban őrzött korabeli pontosan keletkezett komáromi ládák alapján szinte évtizedről évtizedre nyomon követhetjük a formákban és díszítményekben felismerhető alakulásokat, újításokat. A tulipános ládák anyaga többnyire fenyőfa volt, ritkábban készítettek ládát dió- vagy tölgyfából. A tömör deszkaoldalakat általában fecskefark-fogzással illesztették össze. Lehajtható fedelük elöl kulccsal zárult. A szállítás megkönnyítésére a két oldallapra egy-egy vasfogantyút erősítettek. A ládák négy alacsony lábbal vagy láb nélküli változatban készültek, ezeket különálló talapzaton tartották. A ládáknak jellemzője a többnyire baloldalt elhelyezett kis fedeles rekesz volt, a ^TS l ládafia, amely alatt nem ritka a titkos fedeles rekesz sem. A múlt század derekán a sublót hatására a ládafiókot imitáló rátétet vagy aljára egy fiókot is kaphatott. A ládák a megrendelő kívánsága szerint különböző méretűek voltak. A kelengyét befogadó nagy ládákon kívül készültek hasonló szerkezetű kis ládikák is apróságok vagy iratok tartására. A Dunamenti Múzeumban őrzött legrégibb ládák a múlt század elejéről valók. A korábbi időszak többféle változattal jelentkező stilustörekvései után erre az időre az ékrovásos faragás jut uralomra. A fába vésett, élben találkozó metszésfelületeivel fény—árnyék ellentétekre, tehát plasztikus hatásra törekszik ez a díszítésmód. Különösen jellemzők a lendületes keskeny levelek és a sajátos tulipánok, melyek betöltik a láda egy vagy két, véséssel vagy léckeretezéssel körülhatárolt mezőjét. A központi motívum mellett apróbb festett virágok is helyet kaptak. A ládák alapszíne általában sötétkék volt. A század második felére azután a plasztikus dísz egyre inkább háttérbe szorult a festett díszítéssel szemben. Ehhez a változáshoz hozzájárult az is, hogy Komáromban a múlt század második felében a ládák festését asszonyok végezték, elsősorban azért, mert a női munkaerő olcsóbb volt. így a múlt század második felére a festés szinte kiszorította a ládákról a faragást. A mezőket csak vékony bevésett vonalakkal megrajzolt keret vette körül, amely mind alárendeltebb szerepű lett. A festett virágminták idővel nem, vagy alig igazodtak a vésett díszítményhez. A sötétkék alap helyett a barna, majd a századfordulón a világosabb alapszíneket kezdték alkalmazni. A virágozás egyre elaprózottabb. Jellemző a pöttyökből összetett virág, illetve az ilyen virágokból álló tömött koszorú. A 20. század elején a kelengyésládák iránti kereslet évről évre csökkent. Helyüket a parasztszobákban felváltotta a fiókos sublót és a szekrény. Végül is a húszas évek végén a komáromi asztalosoknak kereslet hiányában be kellett szüntetniük a tulipántos ládák gyártását. SÍASTNÁ IDA