A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-17 / 3. szám

lért-hegy mellett a sétányon találkoztam az MKP Központi Bizottságának megbízottjával, nagy meglepetésemre régi jó ismerősömmel, Skolnik Józseffel, aki a harmincas években, a CSKP rozsnyói területi bizottságának volt a titkára. Még mielőtt megszólalhattam volna, azonnal figyelmeztetett, hogy viselkedjek minél természetesebben, tehát feltűnés nélkül, csak egyszerűen kezet szorítottunk, és máris rátértünk találkozónk lényegére. Megállapítottam, hogy megbízatásomról már ők is tudnak valamit, és mint mondta, már történtek is bizonyos intézkedések. Arról viszont, hogy milyenek, nem beszélt, és úgy láttam, nekem sem kell tovább feszegetnem a dolgot. Ő is, akár Kassán Pajor elvtárs, részletesen kikérdezett, kikkel találkoztam eddig, főleg a megszállt területen, Pajor elvtárson kívül, amiről már tudnak. Elmondtam, hogy rajta kívül még néhányan felkerestek Kassáról, mint például Choleva, Vikukel Béla és más kevésbé ismert elvtársak. Rozsnyón Subovics és Németh elvtársakon kívül csak Feri nagybácsimék tudnak itthonlétemröl. Abban egyeztünk meg Skolnik elvtárssal, hogy mindaddig, míg valamilyen értesítést nem kapok, már semmi egyebet nem fogok tenni. Azt is javasolta, hogy a családom tagjain kívül minél kevesebbet találkozzam, főleg az ismertebb elvtársakkal, mert csak fölöslegesen kiteszem őket meg magamat is esetleges kellemetlenségeknek. Ezt megígértem, majd áttértünk személyes dolgaimra. Skolnik József arról érdeklődött, milyen papírjaim vannak, arra az esetre, ha igazoltatnának. Elmondtam, hogy saját nevemre szóló személyazonossági igazolvány, amelyet megérkezésem után István nagybácsim adott ki Krasznahorkaváralján részemre, aki mint pártonkívüli továbbra is megmaradhatott bírónak (egyedüli nagybácsim, aki nem volt kommunista). Skolnik elvtárs még azt tanácsolta, hogy a lehető legkevesebbet mutatkozzam nyilvános helyeken, addig is, míg elküldenek Moszkvába a pártföiskolára, ami még mindig aktuális, hiszen annak idején, Spanyolország helyett, oda kellett volna mennem. De mivel az indulás és az ezzel kapcsolatos dolgok elhúzódhatnak, még két-három hónapig is ügyeljek arra, minél kevesebben tudjanak róla, hogy itthon vagyok, arról pedig, hogy Moszkvába szándékoznak küldeni, rajtam kívül még bátyámnak és családom többi tagjának sem szabad tudnia. Azzal váltunk el, az lesz az utolsó megbízatásom, hogy megüzenem a bratislavai elvtársaknak: küldetésem — a kapcsolatfelvétel — eredményes volt, vagyis a továbbiakban már mások fognak intézkedni. Utoljára tehát a már említett luciabányai és mecenzéfi elvtársak révén eljuttattam Skolnik elvtárs — üzenetét Bratislavába, és a továbbiak folyamán, az utasítás értelmében, minden további kapcsolatot megszakítottam velük. Terveinket, főleg ami az én moszkvai utazásomat illeti, teljesen felborította. hogy a hitleri Németország 1941 őszén álnok módon megtámadta a Szovjetuniót. A pártszervezetek, több esetben saját kezdeményezésre, azonnal akciókba kezdtek. Az ilyen első komolyabb akció, amelyhez a rozsnyói elvtársak javaslatára az én véleményemet is kikérték, Kassa bombázásával volt kapcsolatos. Az a röplap, amelyet szlovák papíron magyar stencillel sokszorosítottak a határ mindkét oldalán, Rozsnyón, illetve Dobsinán készült. Ez a röplap majdnem szóról szóra hozta a moszkvai rádió magyar nyelvű adásában elhangzott hírek szövegét, miszerint Kassát nem szovjet, hanem német repülőgépek bombázták, azzal a céllal, hogy ezzel Magyarországot berántsák a Szovjetunió elleni háborúba. Két évvel később pedig ugyanitt, és tudtommal hasonló módon az így kiadott röplapon terjesztették az új csehszlovák—szovjet barátsági háború utáni együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés szövegét, amelyet Major István olvasott fel a moszkvai rádióban magyarul. A szöveget magam is olvastam mindkét nyelven, a röpcédulát maga Subovics elvtárs hozta el részemre, így tehát közösen örültünk a rozsnyói elvtársak leleményességének. Aktív munkájukkal, amelyet Rozsnyó és környékének kommunistái végeztek, valószínűleg az MKP Központi Bizottságának figyelmét is felhívták magukra. Ezt onnan gondolom, hogy 1943 nyarán, Tercsi húgom révén Kassára hívtak azzal, hogy az MKP megbízottja akar velem találkozni. Azt gondoltam, hogy a már említett Skolnik elvtárs hozott részemre új megbízásokat, moszkvai iskoláztatásom helyett. Nem ez történt, mert egy másik, de szintén jó ismerősöm fogadott, Tonhauzer Pál elvtárs, mint az MKP megbízottja. Azt a feladatot kaptam tőle, tegyem lehetővé, hogy sürgősen találkozhasson azokkal az elvtársakkal, akik Rozsnyón és környékén szervezik, végrehajtják a már említett akciókat. Ez a találkozó Kassán történt meg Tonhauzer és Subovics elvtársak között, tehát ezután már a rozsnyói illegális pártszervezet is központi irányítás alá került. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert egyik napon a bátyám jó ismerőse, K. Sári nagyobb pénzösszeget hozott Budapestről azzal, hogy juttassam el az illető elvtárshoz. A pénzt átadtam a nadabulai Lakos elvtársnak. Töle tudtam meg azt is, hogy a röplapokhoz szükséges papírmennyiség beszerzését Losonc környékén lakó Miién elvtárs irányítja, aki a nagyszlabosi papírgyárba jár át dolgozni. De azt már nem tudhattam meg, hogy a Szabó elvtársék által sürgetett központi kapcsolat létrejött-e, és ha igen, hogyan jött létre és milyen irányban fejlődött a továbbiak folyamán, mivel engem újbóli letartóztatásom és párhetes vizsgálat után mint munkaszolgálatost megbilincselve a keleti hadszintérre kísértek, ahonnan majd csak egy év múlva sikerült végre átjutnom a Vörös Hadsereghez. Hétvégi levél Sokszor elgondolkodtam azon, hogy hol teremnek a karrieristák, a kispolgári mentalitású emberek. Hol van az a bizonyos pont. ahol valakinek a jelleme jó vagy rossz irányban kezd fejlődni. Mert hogy az ember nem született se jónak, se rossznak, az biztos, még akkor sem, ha a tudomány szerint létezik olyasmi, hogy öröklődés, azokon a bizonyos géneken keresztül. Azt azonban tudjuk, hogy az ember jelleme valahol a közösségben, a közösség hatása következtében formálódik, és ez a hatás mindenkor meghatározó. De mégis hol kezdődik? Ezen való töprengésemet, legalábbis számomra megoldotta egy beszélgetés, amit két anyuka folytatott, éspedig hat-hétéves fiacskáik jelenlétében ezek jelleméről. Az egyik fiacskája bozontos fejét simogatva szinte panaszosan mondta: Az én kisfiam jó gyerek, talán túlságosan is jó. Jól tanul, értelmes, eszes, jó felfogású, csak hát féltem, hogy az életben nem viszi valami sokra, mert félénk, gyámoltalan, nem harcias, mindenki félrelöki, megveri az iskolában. Ezért féltem, mert ha valakinek nem elég hegyes a könyöke, ha nem elég törtető, az bizony mindig csak hátul marad. Nem elsősorban a tudás meg a rátermettség számit. A másik anyuka ránéz a fiára, és ő is elmondja, hogy milyen. Nem tanul ugyan valami jól, s minden másban is éppen az ellenkezője a másik gyereknek. Ő bizony kiharcolja amit akar. Nem fél senkitől az iskolában, bizony megállja majd a helyét az életben. A két kisfiú közben hol a beszélgető anyukákra, hol egymásra nézett. Nem tudom, milyen benyomást tett mindez rájuk. Az azonban biztos, hogy nem először hallottak ilyen s hasonló jellemzést odahaza is önmagukról, meg az is, hogy lelkük mélyén, ha még most nem is, de később visszhangra találnak az anyukák „bölcs" szavai. Jómagam igen vegyes érzelmekkel távoztam a beszélgetés színhelyéről és arra gondoltam, ugyan mi is lesz ezekből a gyerekekből, ha már most arra tanítják őket, hogy legyenek törtetők, ne legyenek tekintettel senkire és semmire, mindenben és mindenütt igyekezzenek elsők lenni, mindenkor és mindenkivel szemben, akár megérdemlik, akár nem ezt az elsőbbséget. Mert az egyik anyuka büszke arra, hogy fiacskája az iskolában mindenkit megver, a másik azon siránkozik, hogy az ő fia nem ilyen. Egyszóval már zsenge gyermekkorban arra tanítjuk a gyermeket, hogy senkitől ne féljen, vegye el azt, ami neki nem jár, törtessen, tekintet nélkül arra, hogy ezzel másoknak méltánytalanságot, fájdalmat okoz, az a fontos, hogy mindig a saját személye legyen előtérben. De vajon milyen lesz az ilyen gyerek, ha felnő? Akit már kiskorában így neveltek. Minden bizonnyal felnőtt korában sem az érdekli majd, hogy milyen a képzettsége, milyen a tehetsége, és igyekezni fog széles könyökével mindenkit félretolni, akit útját állja érvényesülésének, karrierjének. Bizonyára nem egész tiszta eszközökkel keresni fogja a kapcsolatokat mindazokkal, akik segítik ebben a törekvésében. Igy alakulnak ki aztán a „biciklista típusok", az olyanok, amelyeknek fő ismertetője —, hogy felfelé hajbókol és lefelé rúg. Nem hinném, hogy minden szülő ilyen jel/eművé akarná nevelni a gyermekeit. De azt sem hiszem, hogy kevesen vannak azok, akik hasonló nézetekkel tömik tele gyermekeik fejét, mindaddig, amíg ezeknek a „bölcs" tanácsoknak a hatására a vérükké nem válik az ilyen szemlélet, magatartás. Ez pedig hiba, mégpedig nagynagy hiba. Rendkívül negatív hatása lehet a helyes emberi viszonyok kialakítására és egyáltalán a társadalomra. Mert ugye a társadalom egyénekből áll. Az egyéni magatartás tehát az a tényező, amely összességében az egész társadalom magatartását is meghatározza, akár etikai, akár politikai vagy gazdasági téren. Nem elhanyagolható ez a kérdés, hiszen a család, az iskola és minden intézmény fontos feladata, hogy az ifjúságot a szocialista társadalomnak megfelelő eNek alapján nevelje; és ezek közé tartozik a szerénység, a szocialista emberi kapcsolatok, a munkához való jó, becsületes viszony, s nem utolsósorban a szocialista állam törvényeinek a betartása stb. Az az érzésem, hogy a két anyuka nem légből kapta az említett nézeteket. Valószínű, sőt biztos, nemegyszer tapasztalniuk kellett, hogy egy-egy ember karrierje elsősorban nem attól függött, hogy milyen a képzettsége, rátermettsége, de attól, hogy milyen törtető volt, milyen kapcsolatokkal és baráti körrel rendelkezett. Nem vonom kétségbe ennek a tapasztalatnak a valós voltát mert tudjuk, van nálunk elég karrierista és törtető. Csak egyet nem szabad megengednünk sem a családban, sem az iskolában és más intézményekben: azt, hogy az ifjúság nevelésében az ilyen emberek szemlélete és gyakorlata legyen meghatározó; nem. ennek pontosan az ellenkezőjére kell törekednünk. Mindig azt mondjuk, nem lehet elég korán elkezdeni az ember nevelését Ez így igaz, ezért fontos, hogy már zsenge korban tudatosan olyan erkölcsi normákat tápláljunk a gyermek gondolkodásába, hogy a felnövendő ifjú generáció tagjai ne a rossz példákat követhessék, hanem ellenkezőleg, váljanak belőlük olyan emberek, akik következetesen harcolni fognak az idősebb nemzedékek tagjainál tapasztalt erkölcsi és szemléleti deformációk, minden olyan megnyilvánulás ellen, amely nem egyeztethető össze a szocialista társadalom erkölcsi normáival. 3