A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-16 / 20. szám

FÁBIÁN ZOLTÁN: A menet megállt a barakk előtt. Voltak, akik rögtön földre engedték a csomagjukat, mások meg tovább szorongatták a hónuk alatt, vagy igazgatták a hátukon. — Levetkőzni! — kiáltotta a tolmács. Mocorgás, sustorgás támadt. Legtöbben asszonyok, lányok voltak, de akadt közöttük férfi is, gyerek is. Toporogtak riadtan, és sugdosódtak, de nem vetkőztek. — Schnell! — mondta az őrmester a tolmácsnak. Az rögtön, szolgálatkészen fordította : — Gyorsan! Gyorsan! — ismételgette vég nélkül, türelmetlenül. Akik elöl álltak, s jobban szem előtt voltak, tétován vetkőzni kezdtek. A többiek nem, csak mímelték, megjátszották, miközben rá-rálestek a géppisztolyos őrökre. Dél körül járt az idő. A forróságnak súlya volt, és vastagon csurgott, akár az olvadt vasérc. Árnyék sehol. Magános vörösfenyö állt a barakk végénél, de verdett, ritkás lombján áttűzött a perzselő napfény. A cipőjét nem merte levetni senki, mert az átforrósodott homok mart, égetett. — Dolmetscher! — szólt az őrmester, s a szamukláió foglyok felé biccentett. A tolmács összerezzent, üvölteni kezdett: — Gyerünk, gyerünk! Nem érünk rá. Az asszonyok rámeredtek; ki gyűlölködő váddal, ki meg csak szomorúan. — Hitvány szolga — mondta valaki hátul. A tolmács meghallotta. Kövér, tespedt arca elvörösödött: — Csend! Csak járjon a pofátok! — És tömzsi öklével megfenyegette őket. Az őrmester bosszúsan rántotta össze bozontos, vörös szemöldökét. — Halts Maul! — sziszegte oda a tolmácsnak, s ingerülten magyarázott neki valamit. Az behúzta rövid nyakát, meghunyászkodva elhallgatott, majd hadarva fordítani kezdte: — Az őrmester úr azt mondja, ne idegeskedjék senki. Vetkőzzenek le, hogy minél hamarabb túllegyenek a fürdésen meg a fertőtlenítésen. A férfiak közömbösen hallgatták, de az asszonyok, lányok hálásan mosolyogtak az őrmesterre, s kárörvendve néztek farkasszemet a tolmáccsal; némelyik még halkan fel is kaccantott és mutogatott rá. Ö úgy tett, mintha nem venné észre; zsebkendőjével legyezgette magát. Most már hamar levetkőztek. Az asszonyok kis csoportokba bújtak össze, egymás felé fordultak, vagy magukon hagytak egy-egy ruhadarabot, hogy rejtsék szemérmüket. Mielőtt az őrmester szólt, intett volna, a tolmács rájuk kiáltott: — Pucérra! A moraj újból felzúdult, de az örök lejjebb billentették a géppisztolyt, s pár pillanat múlva ott ácsorogtak mindnyájan mezítelenül a tűző napon, fel-felkapva talpukat a parázsló homokról. Az őrmester a tenyerét derékszíja mögé dugta, s hüvelykujjával intett. — Futás! — kiáltotta a tolmács rögtön, és sunyin elvigyorodott. A tömeg meglódult, de néhány bátortalan lépés után alaktalan masszává csomósodott. Nem akart első lenni senki. — Mi lesz? Ne lazsáljunk! — ordított a tolmács, s meglökte a melléje sodródott, szikkadt öregembert. Az elvágódott, de a kővetkező pillanatban már emelkedett is fel, s riadt, kapkodó szuszogással futni kezdett. A többiek utána. A hadnagy ott állt a barakk alig lépésnyi árnyékában. Félvállal nekidűlt az ajtófélfának. Vastag szemüvege mögül úgy figyelte a mezítelenül futó foglyokat, mintha valahonnan a holdból, távcsövön át látná. Sovány, keskeny arca meg sem rezdült, csak savókék szeme vibrált, lüktetett. Szőke lány haladt el előtte. Üde, töretlen teste volt. Nem kapkodta ide-oda a tekintetét, mint a többiek; nézett maga elé a szikrázó homokra, s szaladt kecses, szökkenő léptekkel, akár egy őzgida. Az őrmester odabólintott a tolmácsnak; az leállította a futást, s arccal a barakknak sorba állította őket. A hadnagy elöjött az árnyékból. Kimért, nyugodt léptekkel. Szeme a szőke lányon volt, fehér testéből kisötétlö ölén. A vastag szemüveglencsék mögül nem látszott szeme állása, s mindenki azt hitte: öt nézi. Moccant volna kezük, hogy mellük, combjuk elé kapják, de a szemüveg villogott a ráverő fénytől — mozdulatuk elakadt, s álltak bénán, tehetetlenül. A hadnagy végigment a sor előtt, s egyiknek-másiknak intett, hogy lépjen hátra. Amikor a szőke lány elé ért, megállt. Alulról felfelé végignézett rajta, azután a szemébe. A lány elpirult, meglátta mezítelenségét a hadnagy szemüvegében. Halántéka kagylójából kélt a biborlás, s végigfutott arcán, nyakán. — Beszél németül? — kérdezte a hadnagy. — Igen — rebbent a lány. — Neve? — Elsa Pranowsky. — Danke — mondta a hadnagy, s továbblépett. Nem állította hátra, a sorban hagyta. Amikor végzett a szemlével, visszament a barakk árnyékába; valamit jegyezgetett. Közben az őrmester megszámolta az elöl, a sorban maradt foglyokat. Jelentette a hadnagynak; az bólintott, villogó szemüvege végigfutott a foglyokon: — Jobbról a negyediket — mondta, s irt tovább. Az őrmester hátraléptette jobbszélen a negyedik foglyot. Erős csipejü, nagy darab asszony volt; elfogta a sírás, térdre vetette magát az őrmester előtt, átkulcsolta csizmáját, úgy könyörgött neki. — Mit akar?'— kérdezte az a tolmácsot. — A sorban szeretne maradni a családjával. — Ostoba! — legyintett az őrmester, s kilépett az asszony öleléséből. Visszament előző helyére, onnan adta ki a parancsot. A tolmács mondatról mondatra fordította: — Akik hátul állnak, öltözzenek fel!... Munkaosztagba kerülnek ... ott kapnak majd fürdőt s fertőtlenítést. A kiállítottak először nem értették a parancsot, bámultak egymásra meg a tolmácsra. De a nagy darab asszony hirtelen felugrott, a ruhacsomóhoz futott, s kezdte magára kapkodni öltözékét. Most már nem jajongott, hideglelősen mosolygott az őrmesterre. Felocsúdtak a többiek is, néhány pillanat múlva ott tolongtak körülötte. Túrták, hányták a ruhaneműt, rángatózó kézzel öltözködtek. Azután két géppisztolyos elvezette őket. Egyikmásik hátrafordult, visszaintegetett, de a sorból senki sem nézett feléjük, mindenki a sötéten tátongó barakkajtót leste. Az őrmester köhintett, s a tolmács a sor elejére állt: — Irány utánam! — mondta, azzal elindult befelé. A foglyok sorjáztak utána. A szőke lány a menet közepe táján haladt. Amikor az ajtó elé ért, a hadnagy odaszólt az őrmesternek, aki nem sokkal rá hangosan kiáltotta: — Elsa Pranowsky. austreten! A lány összerezzent, s ijedten félreállt. Kérdőn nézett az őrmesterre, de az nem törődött tovább vele, terelte befelé a foglyokat. A hadnagy szemüvege hidegen villogott oda. Az utolsó asszony is belépett a barakkba. A lány utána akart menni, de az őrmester visszahessentette. Állt hát riadt tanácstalanul, váltogatta mezítelen lábát a forró homokon, s nézett be a foglyokra. Szappant, törülközőt osztottak széjjel közöttük. Azután a tolmács és az örök kijöttek; a tolmács lottyadt, kövér arca sárga volt, s futott az ajtóig, az őrök nyugodtak voltak és közömbösek. Bezárták az ajtót, az ablaktáblákat. Szorosan, csavarral, ahogy az óvóhelyeket szokták. Két őr a barakk háta mögé ment. Nem sokkal rá olyasmi hallatszott, mintha valahonnan mélyről rengene a föld, vagy odafent a végtelen űrben összefutott volna két galaxis. 10