A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-16 / 20. szám

Hallottukolvastukláttuk Innen-onnan SZÍNHÁZ Holuby és Su/ek Értem én, hogyne érteném a szlovák Nemzeti Színház drámaegyüttese egyik legutóbbi bemutatójának, a Holuby és Sulek cimü szomorújáték műsorra tűzésének receptjét. Van ebben az előadásban egy „csipetnyi" útkereső szándék: a színház dramaturgiája egy eleddig (s mint kiderült, jobbára joggal) ismeretlen múlt századbeli írót: Jozef Podhradskyt színpadhoz juttatott; van benne egy „késhegynyi" az irodalomtörténeti adósságtörlesztés igényéből és jócskán fellelhető benne az a szépszándékú elképzelés, amelylyel a dramaturgia, a rendező és a színészek a szó legszorosabb értelmében közös, együttes munkával akartak létrehozni egy előadást. E háromirányú szándék megvalósítását azonban eléggé ellentmondásosnak érzem. Az alkotóknak J. Podhradsky több kötetes, porosodó könyvdrámáját olvasva ugyanis el kellett volna dönteniük, hogy miről és hogyan szóljon az előadás. A dramaturgia nyilvánvalóan a szlovák drámairodalom szerzői tábora bővítésének eltökélt szándékával, a rendező (Pavol Haspra) a nemzeti hagyományébresztés igényével, a színészek pedig azzal az elhatározással nyúltak a darabhoz, hogy szórakoztatni fognak. A végeredmény így aligha lehet egyéb, mint egy felemás produkció. Kevert és kiegyenlítetlen így az előadás — rendezés és játékstílus tekintetében egyaránt. Egyesek egy shakespeare-i királydráma komolyságával formálják meg figurájukat, mások viszont már-már commedia dell'arte-szerü játékossággal, sőt, néhány szereplő pusztán a rutinszerű és jellegtelen figuraépítés eszköztárából merít. Ehhez a kiegyenlítetlenséghez nagymértékben hozzájárul a zene, hiszen a dalbetétek funkcióján újból s újból el kell tűnődnünk. A rendezői és színészi ötletek így szinte válogatás nélkül hullanak ránk, a nézőtéren próbálunk is eligazodni ebben a kavalkádban, de aztán némi rezignációval inkább két tanulságot vonhatunk le. Az egyik: a legbátrabb alkotói invenciókkal teli szándékot sem követi mindig siker; a másik: mint az életben annyiszor, ezúttal is a kevesebb több lett volna!... És a harmadik tanulság: misem történt volna, ha a mindeddig ismeretlen Jozef Podhradsky darabja továbbra is csak porosodó könyvdráma marad. Miklósi Péter KIÁLLÍTÁS Roskoványi István képei Szinte feloldhatatlan feszültségekkel terhes, rendkívül drámai, szenvedélyes, csupa tűzlobogás művészet a Roskoványi István festészete. Nem pusztán realista indíttatású, hanem vitathatatlanul realista művészet ez, létrehozója, teremtője azonban nem elégszik meg a realizmus eddigi vívmányaival; ö nem ismétel, nem másol, hanem továbblép: új utakat keres és — talál. S ezeken az új — sajátos, egyéni — utakon eljut egészen a realizmus legvégső határkövéig; igen, még egy lépés, és Roskoványi István azon a területen találja magát, amelyet általában „absztraktnak" nevezünk. De Roskoványi István — legnagyobb örömünkre — nem teszi meg ezt a lépést: megmarad annál a bizonyos legvégső „határkőnél", s talán éppen ebből fakad festményeinek magával ragadó drámaisága, feloldhatatlannak tűnő feszültsége: ebből a „határon-egyensúlyozásból", melynek során Roskoványi egyensúlyérzéke valóban kitűnőnek bizonyul. A mostani bratislavai kiállítás (amelyet április végéig a Fiatalok Galériájában tekinthettek meg az érdeklődők) egyébként korántsem bemutatkozó kiállítása volt Roskoványi Istvánnak, hiszen 1978-ban már bemutatkozott fővárosunk képzőművészetkedvelő közönségének. Aki akkori kiállítását látta, bizonyára egyetért velem abban, hogy Roskoványi az azóta eltelt rövid három esztendő alatt is nagyot lépett előre a maga külön, senkiével nem kereszteződő útján, s már most elmondhatjuk róla, hogy korunk legmarkánsabb, legtehetségesebb szlovákiai festőművészei közé tartozik: hogy olyan művészegyéniség, aki a saját — és csakis a saját — nyelvén korunkról beszél korunk emberének, művészetté magasztosítva még a legföldhözragadtabb valóságot, akár egy tányér bablevest is. Reméljük, Roskoványi István a jövőben sem tér le megkezdett útjáról, amelyen már eddig is kétségbevonhatatlan eredményekhez érkezett. Varga Erzsébet KÖNYV Kelemen János: Benedetto Croce Ritka izgalmas sorozat indult az elmúlt évben a budapesti Kossuth Könyvkiadó gondozásában „A polgári filozófia a XX. században" címmel. A Hermann István főszerkesztésében megjelent sorozat harmadik kötete Benedetto Croce-ról szól, századunk első felének nagyhatású, ám az utóbbi évtizedekben már-már feledésbe merült olasz filozófusáról. Ki volt Benedetto Croce? Aktuális-e Croce? Érdemes-e Crocét ma olvasni? Ezekre a kérdésekre igyekszik válaszolni tömör kötetében a kitűnő fiatal filozófus, Kelemen János. Könyvének fejezetcímei és alcímei máris sokat elárulnak gondolatmenetéről: „Croce, Labriola és marxizmus" (Croce a marxista Labriola tanítványa volt, köztudottan). — „A szellem filozófiájának kiindulópontja: az Esztétika, Az intuíció problémája". (Az intuíció értelmezésében Croce tagadja, hogy az érzéki-szemléleti ismeret alá lenne rendelve a logikainak, hogy tehát »az intuíció vak s az értelem kölcsönöz neki szemet« — írja Kelemen. Épp ellenkezőleg, az intuitív ismeretet kitüntetett hely illeti meg, hiszen a világ — a fizikai, a szellemi és az emberi világ — individualitásokból áll: „ez az egész intuíció" s „az intuíció adja nekünk a világot, a fenomenont, a fogalom a noume — nont, a szellemet"). A IV. fejezet címe: „Croce és a klasszikus filozófiai hagyomány (Kant, Hegel, Vico)". „Croce kantianizmusa Kant hegeli szemüveggel történő olvasásán alapszik — Írja Kelemen s hozzáteszi: — Crocénél létezik egy Marx-Hegel-Kant irányú fejlődési vonal", de „míg Croce útja röviden úgy jellemezhető, hogy „el Marxtól", addig a vele párhuzamba hozható Lukács útja „Utam Marxhoz". A következő témakör: „A szellem filozófiájának rendszere". Ebből megtudhatjuk többek között, hogy „amennyiben a logika tulajdonképpen a filozófia (ahogy Croce állítja), akkor a filozófia úgy jelenik meg, mint a szellem egyik foka, mégpedig a második fok, a művészet, a gazdaság és az erkölcs mellett". A VI. fejezet: „A történelem" („A történelem élő történet, a krónika holt történet; a történelem egyidejű történelem, a krónika múlt történelem; a történelem elsősorban gondolati aktus, a krónika akarati aktus" — idézi Kelemen Crocét. S végül az utolsó rész: „Croce és a modern filozófia." Ennek három alfejezetéből pontosan behatárolható Croce helye századunk filozófiatörténetében. Az első párhuzam: Croce és Lukács („Tertullian hívta föl a figyelmet arra — informál Kelemen — hogy a crocei és a lukácsi esztétikának — a „Heidelbergi esztétikáról" van szó — közös vonásai vannak. A második párhuzam: Croce és Collingwood. S a harmadik: Croce és Gramsci. S itt érkezünk vissza kiindulási pontunkhoz. Említettük, hogy Croce- a marxista Labriola tanítványa volt, s amint Kelemen írja: „Gramsci kétségtelenül egyik legnagyobb marxista vitapartnere volt Crocénak. Sajnos, csak egyoldalú dialógus folyhatott közöttük." —esi— Dr. Kós Károly: Eszköz, munka, néphagyomány A bukaresti Kriterion kiadó gondozásában megjelent harmadik Kós Károly kötet az előző kettőtől eltérően, melyekben a néprajzi témakörökkel, illetve táji változatokkal foglalkozott a szerző, a fentiben, amint azt a cím is mutatja, a hagyományos paraszti munka és munkaeszközök világába vezeti az olvasót. A munka az az emberi tevékenység, amely ott van mindennapjainkban. Ha nem másképp, gondolatban csaknem mindig, hisz minden cselekedetünk, tevékenységünk jelentős részét kitölti. Az eszközök ugyanígy, melyek szoros velejárói a munkának. A munka tehát ott rejtőzik minden szellemi és testi mozdulatunkban, amire a fülszöveg így utal: „S ha ez így van modern életvitelünkben, mennyivel inkább így volt a kevésbé differenciált hagyományos népi életben, melyben az anyagi, társadalmi és szellemi tevékenység a munkával és éppen a munka révén egymással oly szétválaszthatatlan egységet alkotnak, hogy önmagukban való tanulmányozásuk és megértésük nem is lehetséges". A kötetben felsorolt és számba vett munkán, eszközön és hagyományon belüli témakörök részletezése nemcsak szakmai szempontból szükséges, hanem általuk az „egyszerű olvasó" is jobban megértheti, maga elé képzelheti azt a népi munkakultúrát, amelyet ezideáig csak hallomásból ismert. Érthetőbbé válik és többet mond az olvasott szöveg, ha közben odafigyelünk a gazdag illusztrációs anyagra is, amely elválaszthatatlan velejárója az egyes témaköröknek, fejezeteknek. S ami különösen becsülendő, az illusztrációk elhelyezésüknél fogva — szorosan kapcsolódnak a szövegrészhez. így amikor az ember olvas, nem kell maga elé képzelnie a szóbanforgó magyarázott tárgyat, hisz előtte van. És mivel az ötszázhúsz oldalas kötet századik oldaláig több mint háromszáz illusztrációt: rajzot, térképet, grafikont számoltam össze, gondolom, jogos a kívánság, bár csak ilyen szemléletes és gazdag lenne minden néprajzi kiadvány. D. Varga László A képen látható különös figurák nem egy távoli bolygó lakói, hanem Heinrich Kirchner nyugatnémet szobrász alkotásai. A három vidám fickó a turistákat üdvözli a Felső-Bajorország-i Pavolding falu határában A Szovjetunióban ma 130 000 bölcsődében és óvodában több mint 3 millió gyermekre felügyelnek az óvónénik. A közelmúltban adták át a volgodonszki „Kazacsok" bölcsödét, amelynek fedett uszodája is van Magyarországon a közlekedési rendőrök munkáját nem kis mértékben megkönnyíti az a radarpisztoly, amely segítségével egyszerűen, ugyanakkor pontosan megállapítható a gépjármüvek haladási sebessége 8