A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-09 / 19. szám

Csak egy percre.. Erős, izmos, húszon hat éves fiatalember GÁBRIS GÉZA, a po zsonypüspöki (Podunajské Biskupice) Ba rátság Efsz traktoro sa. Eredetileg, még a hetvenes évek elején, gyalogmunkásként szegődött a szövet kezetbe; de jópár éve már, hogy a gép a mindene. — Most, hogy beszélgetünk, április közepét mutatja a naptár. Mondjuk az utóbbi héten történt-e valami rendkívüli az életedben ? — Tulajdonképpen nem. Hacsak azt nem számítom eseménynek, hogy a hosszúra nyúlt tél után sikerült időben befejeznünk az árpa vetését. — Öröm az ilyesmi egy traktoros számára? — Minden elvégzett munka öröm! De az idén különösen sietni kellett a vetéssel, mert a tavasz kezdete száraz, napos időjárást hozott. Régi igazság, hogy a huzamosabb ideig tartó jó idő egyben hirtelen idöjárásváltozással és hosszabb esőzés veszélyével is fenyeget, amikor viszont szüneteltetni kell a vetést. — Csupán a vetés számít ennyire sürgős teendőnek? — Ó, dehogy! Épp ilyen fontos az aratás és a betakarítás is. Ha kell, ilyenkor szombat-vasárnaponként is dolgozunk. — Miként telik el egy munkanapod ? — Reggel hat óra körül csörög a vekker. Hét óra előtt már hozzá is látok a Skoda 180-as vontatótraktor vagy az S 420-as kaszálógép karbantartásához. Alaposan átvizsgálom a gépet, ellenőrzőm az olajat, a hűtővizet, aztán feltankolok és indulok ki a határba. Ma már természetes dolog a mi szövetkezetünkben is, hogy a szántás, vetés, vegyszeres gyomirtás, műtrágyázás, fogasolás, simítás minden munkáját a traktorosok végzik. — Délben sem tartasz pihenőt? — De igen. Az üzemi konyháról kihozzák utánunk az ebédet, úgyhogy a földeken sem vagyunk száraz kosztra szorulva. Aztán megyünk megint megállás nélkül, úgyhogy estére huszonöt-harminc hektáron is elvégezzük a munkát. íratlan szabály, hogy a parcellát nem szabad félbehagyni. — Miért? — Jöhet ugyanis egy eső, napokra félbeszakadhat a munka, és ha a parcellán félbehagynánk mondjuk a vetést, úgy egyenlőtlenül fejlődne a növény. Ezért csak munka végeztével, úgy öt-hat óra körül állunk be a traktorokkal a gépudvarba. Szükség esetén azonban később is. — Jó érzés traktorosnak lenni? — Szeretni kell a gépet, mert nemigen válogathatunk a munkában. És nemcsak a traktorhoz kell érteni, hanem a növénytermesztéshez is. — Mikor megy legjobban a munka? — Amit reggel elmulaszt az ember, azt délután már nemigen tudja behozni. Ezért egész nap egyformán kell igyekezni. — Pihenésre, szórakozásra futja-e az idődből? — Nemigen ... Ha mégis, akkor azt az időt a családom, főképpen a gyermekeim kötik le. (mik) Archív felv. Egy háromemeletes panelház második emeletén lakunk. Nemrég új szomszédokat kaptunk. Nem mindenki választhatja meg a szomszédját. A jó szomszéd a sors ajándéka, a rossz szomszéd Isten csapása, szokták mondani. S ez igaz. Négy közvetlen szomszédunk van: két család mellettünk, egy-egy pedig alattunk és fölöttünk. A harmadik emeleten fölöttünk lakókról lesz szó, meg a bal oldali szomszédunkról. Fiatal házasok mindketten, két-két kisgyerekkel. Az egyik kicsi, a másik pici. Az anyukák átmenetileg nem járnak munkába, otthon vannak, gyesen. A konyhában vagyunk, amikor fejünk felett valami zaj támad. Találgatjuk, mivel zöröghet Rozika, a kétéves kis csodabogár. Széket húz-tol vagy a hintakakasát „működteti"? Próbáljon a kedves olvasó széket húzogatni a konyha kövén vagy a parketten. Ugye borzasztó, idegtépő hangja van? Hát még ha az ember feje felett húzzák! Rettentően idegesítő. — Legalább tudnánk, mivel zörög — mondom. Igen, jó lenne tudni. De nem tudjuk. Még az a szerencsénk, hogy nem tart soká. Egykét percig. Mikor meddig. De az is untig elég. Mert nem egyszer csinálja. Gyakran. Rengetegszer. Napszámba. Aztán csönd van, nyugalom és béke. De csak egy ideig. — No a Dromedár már megint megy — állapítom meg. — Törne el a lábaszára! — szól közbe a feleségem. — Hogy tud egy nö igy járkálni? Mintha hegynek trappolna felfelé. — Igen, úgy megy, mint egy ló. Egy muraközi ló! Miért szaladgál ez a lakásban, a harmadik emeleten? Mert csak az ö lépteit halljuk, a férjéét nem. A Dromedár nevet mi adtuk neki. A járása miatt. A hangja miatt. így hívjuk őt egymás közt meg ha mások előtt emlegetjük. — Miért nem szólnak? — kérdezte egyik ismerősünk, akinek panaszkodtunk. — Na és ha szólunk? Még jobban fognak zörögni. Hallaná, ha az ajtót „beteszi". Olyat dördül, mint amikor a közeli kőbányában robbantanak... Sokszor elhatároztuk, felzörgetünk neki. Vagy felmegyünk és szólunk. De eddig még nem tettük Azért nem, mert félünk, hogy akkor még rosszabb lesz. Mi örömét lelheti mindebben? így szokta meg? Öt nem zavarja? Hogy tudja a szomszéd is: ez az ő lakása, akkor és úgy járkál, ahogy akar. Mert hát ilyen a-járása! Csak igy tudja az ajtót becsukni. Ajánlottam már a feleségnek, felviszek a Dromedárnak egy doboz bonbont és megkérem járkáljon csendesebben, ne vágja be mindig úgy az ajtót. De az asszony leintett. Nem találta jó megoldásnak. Pedig hátha?... A bal szomszédunk, alacsony, szőke fiatalasszony. Egyszer becsöngetett hozzánk. Megkérte a feleségemet, nézzen be a gyerekeire. Csak leszalad az élelmiszerboltba, rögtön jön. A feleségem átment, hogy addig vigyázzon a kicsikre. Egy tányér jó, édes szilvával jött vissza. Rögtön jóízűen elfogyasztottuk. — Nem akarom, hogy sirjon a pici (még pólyás), mert mit szólnának a szomszédok — mondta a szomszédasszony, amikor visszajött a boltból. — Látod — szólt a feleségem —, ez ad arra, hogy szomszédjai is vannak. Pedig ilyen picinek igazán nehéz parancsolni. Ezek jöhettek volna fölénk lakni. Nekik is van egy kétéves kisfiúk, de ilyen jó kisgyereket még nem láttam. Ül a kiságyban és játszik. Hogy tud ott megmaradni? Ilyen nagy gyerek, már régen jár meg beszél is. A szomszédasszony, amikor legközelebb kabátot mentek venni a férjének, egy doboz bonbont hozott, amiért a feleségem vigyázott a gyerekre. Pedig nem voltak el sokáig. Igaz, ö is szokta csapkodni a lakása ajtaját. Egyszer szóvá tettük. Azt mondta, hogy rossz a zár, nem lehet másképpen becsukni. De amikor alszanak a gyerekei s ö elmegy hazulról, halkan teszi be az ajtót. Azért ezt még csak elnézzük neki. Nem azért, mert a bonbont hozta, hanem azért mert figyelmes. Ha az ajtaja előtt fölmossa a folyosót a mi lábtörlőnket is megtisztítja a sártól, portól. Ezt természetesen mi is viszonozzuk. Akik előttük laktak ott, mindig a mi sártöriönkbe törölték a sáros lábukat. Kulturálatlan emberek voltak. Bugrisok. De Rozika, a kis csodabogár, szaladgál fölöttünk. Most nem húzgál valamit, most szalad. Hogy tudja a kis lábát úgy csapkodni, hogy így döngjön a mennyezet? Hogy tud úgy ugrálni? Egy gyereket, ha még csak kétéves, nem lehet odaszögezni a székhez, azt kívánni tőle, hogy meg se mozduljon. Ezt belátjuk. De hogy mindig zörög, folyton húzogat valamit, ugrándozik, az mégiscsak sok. Miért van akkor mellette az anyja, ha nem tanítja, nem neveli, nem figyelmezteti? Hát így vagyunk mi a szomszédainkkal. És most várjuk, hogy elköltözzenek a Dromedárék. Mert négyen vannak. És ma már igényesek az emberek. Az elődeik is nagyobb lakásba költöztek, háromszobásba. Örültünk akkor nagyon. Mert azok is zörögtek. A hatéves kisfiúk szaladgált néha, no meg az ember barkácsolt, reszelt. Igaz, sem az aszszony, sem a férje járkálását soha nem hallottuk. Amikor megtudtuk, hogy elmennek, fellélegeztünk; no végre! A feleségem akkor lemondóan mondta: Várj csak, még roszszabbak is jöhetnek ... És jöttek! Most megint várunk és remélünk. Mert szép, modern az a lakás. Két nagy, világos szoba, konyha, fürdőszoba, központi fűtés, hideg-meleg víz. A modern környezet kell, hogy átalakítólag hasson az új lakókra. Hozzáidomulnak, nevelödnek majd a lakáshoz, a környezethez. És addig? Addig örülünk majd annak a néhány percnek, órának, amikor csendben vannak és nem zörögnek, vagy nincsenek otthon. HOMOKY ERNŐ MIHAIL KAZOVSZKIJ: Eszményképem Tavasz van. Ragyogó napsütés. Az erdei pintyek dalolnak. Kényelmesen elterpeszkedem az erkélyen. Behunyom a szemem és élvezem az ózondús levegőt. És álmodozom. Lelki szemem előtt egy hosszú hajú. kék szemű démon jelenik meg. Szempillája úgy rebben, akár a madár szárnya. Huszonkét évesnek nézem. Nem. legfeljebb húsz. Inkább tizenkilenc. Bármelyik szépségkirálynővel felveheti a versenyt. A hangja tisztán cseng. Megköszörüli a torkát, dalra zendít, és önmagát kiséri hárfán. Látnivaló, hogy ez a gyönyörű teremtés halálosan szerelmes belém. Felnyitom a szemem — és ő ott ragyog előttem, teljes szépségében. Hosszú formás láb. kék szem. Pillái szaporán verdesnek akár a szárnyak. — Szervusz, drágám — csicsergi. — Isten hozott! — pattanok fel, majd a nyakamat töröm. — Hát te ki vagy? — Az eszményképed — válaszol. — Kívánságodra jelentem meg. Remélem, elégedett vagy velem ? — Ó, ha tudnád, mennyire boldoggá tettél! Engem Vászjának hívnak. Hát téged? — Izabellának. — Álmodni sem tudnék szebb nevet! Ekkor ott terem a kedves nejem. — Vendégünk jött? — mered rám csodálkozva. — l-igen — habogok. — Ez itt Izabella. Ismerkedjetek össze. — Nagyon örvendek — mondta a feleségem, de hangja baljósan cseng. — Maga tehát Vászja kolléganője. — Szó sincs róla — tiltakozik Izabella. — Én a kedves férje eszményképe vagyok. — Hogyan értsem ezt? — álmélkodik a feleségem. — Izabella csak tréfált — avatkozom bele a társalgásba. — Bellácska a vállalatunknál dolgozik, a könyvelésen. Éppen a házunk előtt ment el. én pedig észrevettem az erkélyről, és meghívtam egy csésze teára. Nyugodt tehetsz: csak megissza a teáját — és máris elmegy. — Mit bolondítod ezt a szerencsétlen asszonyt, drágám? — kardoskodik Izabella. — Jobban tennéd, ha megmondanád az igazat. — De miféle igazat? — Valamiféle jelt próbálok adni. hogy az isten szerelmére, hagyja már abba. — Fogalmam sincs, miféle igazságról zagyválsz. — Én sem a falvédőről jöttem le. hogy ne vegyem észre, mi történik a szemem előtt! — ugrik talpra a feleségem. — Hiszen ez a nő „drágám"-nak nevezett. Ez mindennél többet mond. — Félreértés az egész — igyekszem kimagyarázkodni. — Nem ismerem ezt a hölgyet, és tudni sem akarok róla. Hidd el, tévedés az egész. Csak nem képzeled, hogy már nem imádlak, vagy hogy elhidegültem irántad?! — Akkor én megyek — búcsúzik el tőlem Izabella, és nyomban leugrik az erkélyről. Hosszú szempillája repdes, ahogyan tovatűnik az utca forgatagában. Csak azt látom, hogy a férfiak mind utánanéznek. Én meg arra gondolok, hogy valamiképp meg kell nyugtatnom az édes kis feleségemet. Ford.: GELLÉRT GYÖRGY KELLEMETLENKEDŐK 22