A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-02 / 18. szám

Innen-onnan Hallottukolvastukláttuk KIÁLLÍTÁS Jozef Jahák képei Jozef Janák, a vitathatatlan tehetségű fiatal festőművész ez év márciusában, a bratislavai Cyprián Majernik Kiállítóteremben rendezett első önálló tárlatával mutatkozott be a nagy nyilvánosságnak. Ha nem másként, hanem csakugyan bemutatkozásként, vagyis egy korábban szinte ismeretlen művész közönség elé toppanásaként értékeljük ezt a tárlatot, el kell ismernünk, hogy Jozef Janák bemutatkozása meglehetősen sikeres volt, hiszen a kiállított képek segítségével kétségtelenül eredeti, egyéni „hangú" és mondanivalójú, fölényes technikai tudással bíró és senki mással össze nem téveszthető alkotó egyéniséget ismerhettünk meg. S ha most, a kiállítás megtekintése után, mégis hiányérzetre panaszkodunk, ez talán nem is annyira a festőművész hibája, hanem egy képzőművészeti irányzat fogyatékossága: azé a képzőművészeti irányzaté, amelyet Janák (de nemzedéktársai közül nemcsak ö) — úgy látszik — a magáénak vall. De tulajdonképpen miben, hogyan fogalmazhatjuk meg ezt a hiányérzetet? Hiszen nagyszerűen komponált (talán túlságosan is „megkomponált"?), imponáló technikai tudással készített, kifejező, mondanivalójukban időszerű, mához — tehát hozzánk — szóló festményeket láttunk a kiállításon. Igen, ez tagadhatatlan. Csakhogy a kompozíció véleményem szerint túlságosan is háttérbe szorította, sőt nemegyszer szinte teljesen beárnyékolta, eltakarta minden művészet értelmét és lényegét, az Embert, a kifejezőeszközök (a valóban impozáns „technika") pedig nem egy esetben leszorították a vászonról az emberi érzést; vagyis Janák — legalábbis a most kiállított képek tanúsága szerint — oly módon „egyéni", hogy szinte személytelen. Magyarán szólva; leginkább azt hiányolom a festményeiből, ami tulajdonképpen művészetté teszi a művészetet: az alkotó személyiség kompozíción, technikai tökélyen és minden máson áttörő szenvedélyét. Mert Jozef Janák képeit nézve gyakran az az érzés kerített hatalmába, hogy valamiféle automata müveivel állok szemben. Hát körülbelül így fogalmaznám meg ama bizonyos hiányérzetet. És nagyon-nagyon szeretném azt hinni, hogy a kiállításon elnéztem vagy rosszul láttam valamit, s hogy tévedek. Varga Erzsébet Két idősebb asszony szakit eddigi életével, elhatározzák, hogy otthagyják családjukat és lakást bérelnek valahol kinn az erdő szélén és együtt élik le hátralevő napjaikat, szabadon, ott, ahol nem avatkoznak be életükbe a fiatalok. Egyikük Katarina még egy szerelmi kalanddal is megpróbálkozik, de így is kudarcba fullad a kísérlet. Napról napra jobban hiányzik nekik a megszokott környezet, az otthon, vágynak haza, bár egymás előtt még a telefonkagylót sem veszik fel, ha hazulról hívnak. Katarina és Anna két eltérő alkatú asszony, napról napra egyre jobban kiéleződnek közöttük a konfliktusok, míg csak rá nem jönnek, hogy minden embernek szüksége van környezetére, a szivük melegségére. Otto Ktusa a bratislavai Új Színpad rendezője jó karakterfigurákat állított a színpadra Hilda Augustovicová illetve a második szereposztásban Zofia Martisová (Katarina) és Bozena Slabejová (Anna) személyében, akik mélyen átélt alakítást nyújtottak. A jól sikerült díszlet Milan Fencik alkotása. Nagy elismerést aratott Nyitrán a bolgár darab, amelynek ez volt a csehszlovákiai ősbemutatója. KÖNYV SZÍNHÁZ Csehsz/o vákiai ősbemutató A nyitrai Andrej Bagar Színház a napokban mutatta be Mihail Velicskov bolgár író: Menekülés című darabját. Mi is lehetünk boldogok címen. Az író nevét ma már Bulgária határain túl is ismeri a színházlátogató közönség. A kamaradarab fö erőssége a jellemrajz. És a könyvet olvasva, meg saját hasonló külföldi tapasztalataimra emlékezve egy régi, lehet banális, de nagyon is igaz táncdalszöveg jut az eszembe: „szívet cseréljen, aki hazát cserél". Azt pedig, még ha létezik is már szívátültetés, ilyen viszonylatban nem lehet. Jó könyvet viszont — Végh Antal rá a példa — „négy hét" élményeiből is lehet írni. —zolczer— Mártonvölgyi László Végh Antal: Nyugati utakon Valahogy így járja a mondás: tartózkodj egy idegen országban négy hétig és írj róla riportkönyvet; légy ott néhány hónapig és írj róla riportsorozatot; légy ott négy évig és írj róla néhányszor tízoldalas tanulmányt! Végh Antal „négy hétig" volt Észak-Amerikában és riportkönyvet irt. Persze, nem útikalauzt, turista-útbaigazítót, hanem az Északi utakonhoz hasonló, igazi Végh Antal-féle élménybeszámoló-ismertetőt. Bár szó sincs arról, hogy felfedezte volt Amerikát, az USA-t vagy Kanadát, a csillogó és nyomorgó, a korlátlan lehetőségek, a „kitántorgók" millióinak új hazáját; hanem felfedezte az embert, a „kitántorgót", aki bármennyire tagadja, szidja, ócsárolja és megveti is az óhazát, mégis ... Mégis többedmagával összerakja egy „odavissza" repülőjegy árát, hogy az általuk ott már-már ellenzékinek tartott írót kiröpítse, beszélgethessen vele, szülőföldjéről hallgasson napok hosszat egy igazi mesélöt. Végh Antal azonban ott sem válik köpönyegforgatóvá, nem adja fel nézeteit, világnézetét, meggyőződését, még akkor sem, ha az éjszaka kellős közepén kidobják öt Buffalo város vadregényes világába. Végh — Mikes Kelemen módjára — fura nevü hölgyeknek címezve írja „leveleit", élményeit, miközben nemcsak azon töpreng el, amit kint lát, hanem azt is számba veszi, amit „bent", vagyis szűkebb hazájában, Szatmárban megélt, tapasztalt. Mondom, aki társasutazás kapcsán kézikönyvnek szánná a Nyugati utakon-t, csalódni fog, bár egy-két részletében még annak is megfelel, kitűnő. Ez a könyv elsősorban híradás a hazájuktól akarva vagy akaratlanul elszakadt emberekről, vagy csak úgy általában az emberről. Az emberről, aki bármenynyire is akar, szeretne, nem tud kibújni saját bőréből; az óhazát (őshazát) elhagyta, újat meg nem sikerült helyébe találnia: legyen bár milliomos, kacsalábon forgó kastéllyal. Szentkirályi Zoltán: Az építészet világtörténete A Képzőművészeti Zsebkönyvtár sorozatáról, azt hiszem minden túlzás nélkül elmondható, hogy elkényezteti olvasóit. A sorozat eddig megjelent köteteivel — hogy csak néhányat említsünk meg itt: Mario de Micheli: Az avantgardizmus, Jacob Burkhardt: A reneszánsz Itáliában vagy Lyka Károly: A művészetek története — az olvasó nemcsak igazi csemegéket, de olyan szintéziseket kapott a kezébe, amelyeket a szerzők neve fémjelez. E szintézis-jellegü könyvek a kiemelt témákat áttekintve átfogó képet adnak az egyes képzőművészeti ágak fejlődéséről, számba véve nemcsak a legjellemzőbb alkotásokat, de elemezve a meghatározó irányzatok, törekvések eredményeit. Mindez egyértelműséggel elmondható a sorozat legutóbb megjelent kétkötetes vállalkozásáról is, amelyben Szentkirályi Zoltán mintegy 680 oldalon ad számot a világ építészetének eddigi fejlődéséről. A könyv tartalmilag, tematikailag egyaránt több szempontot elégít ki. Az építészet történetét témákra bontva időrendi sorrendben ill. az egyes területek, kultúrkörök figyelembevételével tekinti át, hatalmas, színes tablóját festve meg az egyes kultúrkörök és stilusirányok építészeti hagyományainak, jellegzetességeinek. Egy-egy mértéktartó fejezet erejéig kitekintést kapunk régebbi korok ázsiai és amerikai építészeti kultúráira, igy India, Japán, Kína és az ősi Amerika maya, azték, inka kultúrájának emlékeire. Az ókori Elő-Ázsia és a mediterrán körzet ókori építészetét taglaló fejezetek okos válogatásról tesznek tanúságot, amely szemléletében is vigyáz az arányokra. A második kötet szinte kizárólag az európai építészetre összpontosít, de okosan építi be e fejezetek közé az iszlám építészetéről szóló tanulmányt, ezzel mintegy érzékeltetve az eltérő kultúrák kölcsönhatásának fontosságát is. A kora keresztény építészettől Le Corbusier-ig terjedő korok tárgyalása igen érzékletes és lényegretörö. A már eddig is viszonylag jól ismert témák Szentkirályi könyvében sem vesztenek varázsukból. A két kötet az információk gazdagságát, sokrétűségét felmutató munka, ugyanakkor szakmai szempontból is kifogástalanul szól a laikus olvasóhoz. A sok színes fotó és rajz célszerűen szolgálja a tetszetős kiállítású köteteket. Himmler György Az Észt SZSZK neves motorkerékpár-gyára időnként különleges sport-modellekkel is jelentkezik. Legújabb versenytípusa a 350 köbcentiméteres VIHUR (VIHAR) „L", amelynek 250 km/ó a csúcssebessége. Úton, kiránduláson sem okoz gondot, ha felfeslik a varrás, elszakad az ing: segít a kézi erővel működő zsebvarrógép, amelyet a közelmúltban a nürnbergi nemzetközi találmányi kiállításon mutattak be. Ezt a szokatlan alakú órát a különcségeiröl hírhedt spanyol festő, Salvador Dali tervezte. 8