A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-04-18 / 16. szám

Tudomány-technika PIERRE CURIE (1859-1906) „Amikor beléptem, Pierre Curie az erkély­ajtó mélyedésében állt. Nagyon fiatalnak tűnt fel, bár akkor már harmincöt éves volt. Különösen világos szemének tekinte­te és magas alakjának kissé görnyedt tartása lepett meg. Meglehetősen lassú és meggondolt beszédében, egyszerűsé­gében, komoly s egyúttal fiatalos moso­lyában volt valami bizalomkeltő. Beszél­getés indult meg köztünk, mely hamaro­san barátságos jelleget öltött: tudomá­nyos kérdésekről beszélgettünk s boldog voltam, hogy megkérdezhetem a vélemé­nyét." — így irja le első találkozását egy Párizsban tanuló lengyel diáklány. Maria Sk/odowska azzal a férfival, akit fiatal kora ellenére igen jelentős fizikusnak tartanak szinte mindenütt Európában, elsősorban is kristálytani kutatási és az anyagok mágneses tulajdonságaival kapcsolatos megfigyelései miatt. Sklodovska kisasszony azonban eddig nem sokat hallhatott Pierre Curie-töI. mivel a piezoelektromosság felfedezőjét hazájában jóformán alig ismerték, eredményeiről még a szűkebb szakmai körökben sem sokat tud­tak. Ezen tulajdonképpen nem is csodálkoz­hatunk Elvégre mi a „rendívüli" abban, ha egy másodrangú főiskola — a Fizikai és Kémiai Iskola — tanára kristályokat növeszt, mindenfajta mechanikus hatásnak teszi ki őket. s megállapítja, hogy bizonyos kristályok — mint például a kvarc vagy a turmalín — nyomás hatására elektromosakká válnak? Érdekes megfigyelés, semmi több; a fizika elméleti alapjait aligha ingatja meg, gyakor lati jelentősége meg nemigen lesz. Nos ez az utóbbi kijelentés nagyon rossz próféciának bizonyult; a kristályelektromosság (vagy másképpen; piezoelektromosság) ismerete nélkül ma nem lenne sem lemezjátszónk sem pedig kvarcóránk. Pierre Curie azonban a mágnességtan területén is szaktekintély­nek számított, ö volt az első, aki a mágneses anyagok viselkedését különböző hömérsék leten tanulmányozta és megállapította, hogy a ferromágneses anyagok egy. az anyag minőségétől, szerkezetétől és deformációs állapotától függő hőmérsékleten, az ún. Cu­rie-ponton „elveszítik" mágnességüket és paramágnesesekké válnak. Kowalski professzor, Maria Sklodowska lengyelországi ismerőse tudott Pierre Curie eredményeiről, s amikor a lengyel diáklány 1894 tavaszán egy mágnességtani problé­mával kapcsolatban kérte ki a tanácsát, felajánlotta honfitársnöjének, hogy bemutat­ja öt Pierre Curie-nek. Ez a találkozás sors­döntőnek bizonyult a két ember életében. Pierre Curie megrögzött agglegény hírében állt, minden percét a kutatásnak és a taní­tásnak szentelte, s egyáltalán nem zavarta. hogy szerény anyagi körülmények között kell élnie, jóllehet tudományos eredményei alap­ján jobban jövedelmező tanári állást is kap­hatott volna — ha csak egy kicsit is törődik a saját karrierjével. S most egyszeriben elébe toppan egy lány, aki nemcsak elragadóan szép és kedves, hanem módfelett tájékozott a fizika és a matematika kérdéseiről, s aki ugyanúgy gondolkodik a tudományos mun­káról és az életről mint ö. S ha még azt is tudná, mennyi áldozatot és nélkülözést vál­lalt Maria azért, hogy teljesüljön az álma; oklevelet szerezni a Sorbonne-on. ha mindezt tudná, talán még azon az emlékeze­tes estén, Kowalski professzor lakásán meg­kérné a kezét. Igaz, a szerelmi vallomásra így sem kell sokáig várni, s a házasságkötésre is sor kerül hamarosan — miután Maria Sklo­dowska rádöbben arra, hogy a cári önkény alatt sínylődő Lengyelországot ugyanolyan híven szolgálhatja Párizsban is, Pierre Curie feleségeként, mintha visszatérne hazájába. A Curie-házaspár eleinte nem ugyanazzal a tudományos problémával foglalkozik. Pierre Curie folytatja krisztallográfiai vizsgálatait, Maria pedig tanulmányai sikeres befejezése után doktori disszertációjához keres témát, s hamarosan meg is találja Henri Becquerel (1852—1908) laboratóriumában. Becquerel professzor a fluoreszcencia vizsgálatával foglalkozott, s ezért különösen izgalmasnak találta Conrad Röntgen rejtélyes X-sugara­inak hirét, már csak azért is, mert az X-suga­rak, bár láthatatlanok, képesek fluoreszcen­ciát előidézni a berendezés üvegfalán, sőt könnyedén áthatolnak olyan anyagokon is. amelyek a látható fényt elnyelik vagy vissza­verik. Az idő tájt óriási feltűnést keltettek azok a felvételek, amelyeket Röntgen készí­tett a saját kezéről: a fényképlemezen ott volt a tudós kézcsontjainak a sziluettje, mintha csak lefejtették volna a csontokról a bőrt és a húst. Becquerel elhatározta, hogy kinyomozza: vajon van-e valamilyen köze­lebbi összefüggés a fluoreszcencia és a rönt­gensugárzás között. Amint tudjuk, bizonyos anyagok, ha napfény éri őket, hosszabb-rövi­debb ideig még világítanak a sötétben is, tehát foszforeszkálnak illetve fluoreszkálnak. Lehetséges-e — töprengett Becquerel — hogy a fluoreszkáló anyagok a napfény hatá­sára esetleg láthatatlan sugarakat is kibo­csájtanak, mondjuk X-sugarakat? Csomagol­junk be foszforeszkáló illetve fluoreszkáló anyagokat fekete papirba egy elöhivatlan fényképezölemezzel együtt, tegyük az egé­szet a napra, majd hívjuk elö a filmet. Ha a láthatatlan sugaraknak nyoma marad a le­mezen, akkor nyilvánvaló az összefüggés. Kiderült azonban, hogy a dolog azért még­sem ilyen egyszerű. Egy sereg fluoreszkáló anyag érintetlenül hagyta a fényképezöle­mezt, azok a vegyületek viszont, amelyek uránt is tartalmaztak foltot hagytak a lerne zen. Őszintén szólva. Becquerel nem a meg-ARAM A TAXIBAN. A londoniak örömmel ismerkedtek meg az újfajta villanytaxikkal, amelyek zajtalanul suhannak az utcákon és nem szennyezik a főváros levegőjét A ha­gyományos benzinmotoros taxik ma már csak óránként 15 kilométeres sebességgel cammognak a feltorlódott jármüvek forgal­mában, még több szennyező anyagot bo­csátva a levegőbe, mintha a megengedett legnagyobb sebességgel száguldanának. A villanyautó további előnye, hogy egy méter­rel rövidebb, mint a benzinmotoros taxi, igy a parkolással is kevesebb gond van. fontolt, körültekintő tudós példaképe volt. Amint valamit észlelt, máris közreadta. Egy hónap leforgása alatt hét beszámolót tartott, s minden alkalommal módosítania kellett korábbi álláspontját. Becsületére legyen mondva azonban, hogy addig nem nyugo­dott, mig végére nem járt a dolognak. Egyér­telműen megállapította, hogy az uránvegyü­letek akkor is megfeketitik a fényképezöle­mezt, ha sötétben tartják őket, ugyanakkor ezek a láthatatlan sugarak — amelyeket azonmód Becquerel-sugaraknak nevezett el a tudományos világ — nem azonosak Con­rad Röntgen X-sugaraival. De akkor micso­dák is tulajdonképpen? Valahol ennél a kér­désnél tarthatott Becquerel professzor, ami­kor a harmincesztendős Madame Curie be­kopogtatott dolgozószobájának ajtaján. A derék tudós szívesen átengedte a témát a fiatal kolleginának, mivel öt ekkor már más kérdések is izgatták. Curie-asszony megvizs­gált egy csomó anyagot, férje is egyre na­gyobb érdeklődéssel figyelte munkáját, végül felajánlotta, hogy ö is bekapcsolódik felesé­ge kutatásaiba. Kimutatták, hogy az uránium mellett más anyagok is képesek Becquerel­sugarak kibocsájtására. például a thórium. Feltűnt azonban az is, hogy bizonyos urán­ásványok sokkal intenzívebben sugároznak, mint ahogy az urán-tartalmuk alapján várha­tó lenne. Lennie kell abban az ásványban egy olyan ismeretlen anyagnak — okoskodtak, amely még az uránnál is erösebben sugároz. A megoldás kézenfekvő: ezt az ismeretlen anyagot vegyi úton külön kell választani az urántól. Szerencséjükre nem is sejtették, mi­lyen fáradságos munka vár rájuk. Ha tudják, talán bele sem fognak. Mert az az ismertlen anyag bizony olyan csekély mennyiségben volt jelen az urán-ásványban, hogy csak több tonnányi nyersanyag feldolgozásával sikerült néhány milligrammnyit előállítani belőle. Még szerencse, hogy az ismeretlen anyag radioaktivitásával lépten-nyomon elárulta magát, így Curie-ék mindig tudták, melyik frakcióban található. Pierre Curie most hasz­nát vehette a piezoelektromos jelenségnek is: olyan berendezést szerkesztett, amely a radioaktivitás intenzitását mérte, s ennek a műszernek fontos kelléke volt egy piezo­elektromos kvarckristály is. Még elmondani is nehéz, milyen borzasztó körülmények kö­zött kellett dolgozniuk. Egy raktárhelyiség­ben rendezik be a laboratóriumot. A tágas hodályt nem lehet kifűteni, mert a meleg elszáll a réseken (még szerencse, hogy a meleggel együtt a mérgező gázok és gőzök is távoznak), a tető viszont folyton beázik, s a lé a műszerekre meg a munkaasztalokra csöpög, úgyhogy krétával jelölik meg a ve­szélyeztetett helyeket, s oda nem állítanak semmiféle berendezést és lombikot. Mada­me Curie teljesen ingyen végzi munkáját, s férje fizetése is igen szerény ahhoz, hogy a háromtagú család viszonylag kényelemben éljen. Ök azonban mindezzel vajmi keveset tőrödnek, legfontosabb számukra, hogy mi­hamarabb bebizonyítsák a kételkedő vegyé­szeknek, hogy nemcsak fantazmagória, ha­nem valóság is az új elem léte — pontosab­ban ekkor már űj elemek léte. hiszen kétfélét is találtak: az egyiket — Mária hazájáról — polóniumnak, a másikat rádiumnak nevezték el. Amint kiderült: ezek az elemek kétmilli­ószor intenzivebben sugároztak mint az urán. Megfigyelésüket azonban csak akkor tudták folytatni, amikor szert tettek nagyobb mennyiségű nyersanyagra. A jáchymovi uránbánya igazgatója felajánlotta Curie-ék­nek, hogy a szállítási költségek fejében annyi uránszurokérc-maradékot (amelyből kivonták az uránt,de benne maradt a rádium) kaphat­nak, amennyit csak óhajtanak. A több tonná­nyi nyersanyagot embertelen körülmények között kellett feldolgozniuk, s közben hiába esedeztek megfelelőbb laboratóriumért, csak Ígéreteket kaptak. Végül is sikerült annyi rádiumsót előállítaniuk, amennyiből legalább hozzávetőlegesen megállapíthatták az új elem fontosabb kémiai illetve fizikai tulajdonságait, megközelitö pontossággal az atomsúlyát. Felfigyeltek arra is, hogy maga a radioaktiv sugárzás valójában három kompo­nensből tevődik össze, ezeket, alfa-, béta- és gamma-sugárzásnak nevezték el. A külföld már komolyan felfigyelt a Curie­házaspár munkájára, a londoni Royal Institu­tion a Davy-érmet adományozza nekik, csak éppen odahaza alig érdeklödnek az iránt, amit csinálnak. Néhány barát jóvoltából ré­szesülnek ugyan egy-két kisebb jelentőségű kitüntetésben, de azt még ök sem tudják elérni, hogy a két tudós megfelelő körülmé­nyek között dolgozhassék. Egyszeriben meg­változik azonban a helyzet, amikor 1903. december 10-én a Svéd Tudományos Aka­démia Henri Becquerelt és a Curie-házaspárt tünteti ki a Nobel-dijjal a radioaktivitás felfe­dezéséért. Mindenki róluk beszél, az újságok szivfacsaróan ecsetelik, milyen körülmények között dolgozott a Curie-házaspár négy éven át a fészerben, de az újságírókat nem elégítik ki a külsőségek, ők szeretnék a titkokról is lerántani a leplet, ezért se vége, se hossza a zaklatásnak. Gondolhatni, mennyire kínos le­hetett ez a váratlan népszerűség azoknak, akik a külsőségekre soha semmit nem adtak, végezték szerényen korszakalkotó munkáju­kat, s mindig az emberiség boldogulását tartották szem előtt, nem a saját hasznukat. A Nobel-dij természtesen nemcsak a vi­lághírt hozta meg Pierre és Maria Curie számára, hanem a kedvezőbb életkörülmé­nyeket is. Sajnos Pierre Curie nem sokáig örülhetett ennek. 75 évvel ezelőtt. 1906. április 19-én, egy esős napon tragikusan életét vesztette: egy lovaskocsi halálra gá­zolta. LACZA TIHAMÉR „VAGDALT-FUTÓSZALAG". Ha ezek a vag­dalt szeletek nem is olyan formásak, mint a házi sütésüek, de megvan az az előnyük, hogy futószalagon gyárthatók közétkeztetési célra. A legújabb svéd automatán nemcsak a vagdalt szeletek készülnek önműködően, ha­nem egy légsűrítő berendezés még zsírt is külön-külön adagol a fasírtokhoz. Ezzel a módszerrel a lehető leggazdaságosabban és óriási mennyiségben állíthatók elö az ízletes vagdalt szeletek. 18

Next

/
Thumbnails
Contents