A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-04-18 / 16. szám

Anyám nem látott semmi érdekeset a szíjgyártómesterségben. Nem volt jó véleménnyel a parasztok munkájáról sem. Piszokban, porban járnak. Nincs ünnepnapjuk. Lótnakfutnak örökké. Csépléstől cséplésig mégis eladósodnak. Tartoznak papnak, tanítónak, csordásnak, kondásnak és boltosnak. Csak a földjük sok, a pénzük kevés. Szívesen hallgattam anyámat. Míg beszélt, nem a parasztot láttam, hanem a lovait, amelyek prüszkölve, táncolva járnak ki az udvarából, s a szügyükön, hátukon és hasuk alatt feszül a Salamon szíjgyártómester varrta hám. Nem adtam volna semmiért, ha ráülhetek a varrószékére, ha a parasztok nekem hozzák a meghibásodott lószerszámot. Másra nem is igen játszottam, csak szíjgyártóra. A játék persze nem csupán annyiból állt, hogy a gyerekek a trágyadombon vagy az udvar füves, csanalas részében talált bőrdarabokat halomba hordják nekem. Szögeket vertem a padlásfeljáró oldalába, azokra akasztottam a hasznavehetetlen és rothadásnak indult bőrdarabokat. Szüleim mindjárt észrevették a műhelyem, de csak akkor tették szóvá, amikor már jó nagy halom elhasznált bőrdarabot, bakancsot, csizmaszárat gyűjtöttem össze. — Mi az a sok limlom a padlásfeljárónk mögött, kisfiam?— kezdte egyik este anyám. — Kell a szíjgyártómesterséghez. — Mit beszélsz? — nézett rám apám is. — Salamon Gézának gyűjtőd a bőrt? — Nem neki gyűjtöm, magamnak. Hasznát veszem, ha szíjgyártómester leszek! — Nem jó mesterség az — húzta félre a száját apám. — De ha az akarsz lenni, mi rád hagyjuk. — Nem jó mesterség, szent igaz — bizonyozott anyám. — A paraszt csak akkor nyitná rád az ajtót, amikor már nem tudna mit kezdeni a szerszámával! — A szíjgyártómesterséget nem a mi falunknak találták ki. Fösvények itt a parasztok. Igazán az akarsz lenni? — csóválgatta a fejét apám. — Az akarok lenni — hajtogattam a magamét. — Én a helyedben a kőmüvesmesterséget tanulnám ki. Házakat építenék, nem lószerszámokat toldoznékfoldoznék! — Hagyd rá. Van még ideje gondolkozni. Ö választ mesterséget, nem te — fogta pártomat anyám. — Oszt mi tetszik neked abban a mesterségben? — érdekelte apámat. — Lóra teszik a megjavított hámot. Ha lovunk nincs, legaiább hámunk legyen — mondtam és a szemébe néztem. — Minek lenne nekünk a ló? Kőműves vagyok én, nem paraszt — fogadott el apám beszélgető társának. — Ganajos paraszt is szeretnél lenni? — álmélkodott anyám. — Az is. — Oszt mért? — Mert lova van. — Nincs mindegyiknek. Csak a tehetősebbjének — szólt közbe apám. — Lovas gazda akarok lenni! — Nagy szó. Apjok, kösd fel a gatyát. Lovat, földet akar a fiad! — simogatta meg anyám az arcom. — Oszt minek a föld? Gond meg baj az ember nyakán. Az egy kezem ujjain meg tudnám számolni, melyik paraszt nem kért tőlem kölcsön. Nem hiába mondják, hogy a mesterember pénzre kel, pénzre fekszik. — Ez szent igaz, kisfiam — bizonyozott megint anyám.— Mindegyik kért már tőlünk kölcsön. Csak Pörös Pál meg Mák Gergely nem. Mert ők gazdagok. De mi őket se irigyeljük. — En irigylem Pörös Palkót meg a többi parasztgyereket. Hajthatják a lovat, szánthatnak, vethetnek, boronálhatnak. Ülhetnek a hendergőn. Télen befoghatnak a szánba — soroltam szomorúan. — Értsd meg, kisfiam, apád nem paraszt, kőműves. Irtózik a lótól. Sírna, mint a félős kisgyerek, ha lóra ültetnék — nevetett sokáig anyám az apám gyávaságán. Hamar megtanultam írni-olvasni. Fogott az eszem, mint a beretva. Pedig nem élesítettem szíjjal vagy fenőkővel, mint a napszámosok a kaszájukat. Már elemista koromban tudtam, hogy Tompa Mihály Rimaszombaton született s Hanván porladnak a csontjai. Az iskolában tanítottak meg arra is, hogy Sajógömör, ahol Mátyás király az urakat megkapáltatta, csak egy közönséges falu, és olyan közel van hozzánk, hogy a Góbishegy tetejéről talán látni is a tornyát. Az iskola nemcsak a táskámat tágította, hanem a fejemet is. Meglátszott rajtam a tanító úr keze. Lajcsi volt a legjobb barátom. Vele ültem egy padban. Hosszú kezű, hosszú lábú gyerek. Legalább egy fejjel volt magasabb nálam. Nemcsak termetre különböztünk egymástól. Másban is. Ő szerette a számtant, én utáltam, ő minden játékot megcsinált magának, én viszont kétbalkezesnek születtem, ő úgy vitte félre az éneket, mint nagy teher a szekeret, én tűrhetően daloltam. Abban voltunk leginkább egyformák, hogy fiatal, bajszos tanítónk magyarázása közben nem a kamáslit néztük a bokáján, nem is a vakítóan fehér inggallérját, tűzpiros nyakkendőjét, szigorú arcát, hanem azt a falon függő képet, amelyen egy szép tartású ló legelészett. Vágyakozva pislogtunk a képre, és ha a festett ló képes lett volna megelevenedni, varázsszóra élővé változni, már régen nem csüngött volna a szögön, ott szénázott volna az istállónkban. A hittanórákat is szerettem. Tiszteletes úr mindig hozott néhány érdekes képet magával az osztályba. Jézus a Getsemáné kertben, Jézus az olajfák hegyén. Jézus Jerikó falai között, Jézus a szamár hátán. Mintha élt volna a képen a Mester. Nem csupán ő, hanem a szamara is, amely mindig ott volt a közelében. : 1 r;.í; ói—: Wm Legelészett, lustálkodott, egyik városból a másikba vitte a gazdáját. Egyszer annyira néztem a képet, hogy az jutott eszembe: a szamár is olyan, mint a ló. Csak a lába rövidebb, a feje nagyobb, meg a füle hosszabb. A padban lapítva azt okoskodtam ki, hogy ha a szamár jó volt az isten földi helytartójának, a földkerekség legnagyobb királyának, miért ne lenne jó nekem is, legalább addig, míg a szüleim pénzéből nem futja lóra. Különbül is néznék ki a hátán, mint a Mester, mert az én lábam nem súrolná a földet. A szamár könnyen elhúzná a szekeret is. Persze csak az olyat, amilyenen a félkarú Adolf, Farkasfalviék egylovas kocsisa fuvarozza a friss tejet Rimaszombatba. Annyira benneéltem a szamárvásár gondjában, hogy se nem láttam, se nem hallottam. Csak ezzel foglalkoztam az iskolában. És a szemem fényesebben csillogott, mint a pásztorokat a jászolhoz vezérlő csillag. Szüleimet azonban még nem avattam bele a titkomba. Lajcsinak mondtam el egy esős, hideg délutánon a csűrünkbe húzódva. — Szamarat vetetek apámmal — kezdtem el. — Ez meg hogy jutott eszedbe ? — Eszembe juttatták. — Kik? — Tiszteletes úr. Az ő képein tetszett meg a szamár. Az ő képei juttatták eszembe, hogy ha jó a szamár a minden népek királyának, miért ne lenne jó a kőművesember gyerekének ? — Jó lenne, csak lenne — ragadt át Lajcsira a lelkesedésem. — De honnan veszed? — Még nem tudom. Megfeneklett a tudományunk. Csakúgy, mint a szekér a szívosszögi sárban. Felváltva találgattuk, kinek lenne eladó szamara. Biztosra vettük, hogy Farkasfalviéknak van. Az húzza a moslékos kordét a disznók vályújához. De ha nekik nincs, lesz a pusztai juhászoknak. Apám mesélte Fejes Istvánról, hogy egyszer szamárháton jött le a dombról a Putnoki úr kocsmájába. Miután jól felöntött a garatra, virtuskodó kedvében egy darabon ölében vitte a szamarat. Hosszan tanakodtunk a csűrben, homlokunkat a nyíláshoz szorítva, az esőfüggönybe bámulva, mitévők legyünk. Annál azonban nem jutottunk tovább, hogy a föld alól is kerítenünk kell egy szamarat. Mire végére értünk nagy fogadkozásunknak, ránk is sötétedett. A lépcsőnkről néztem, ahogy Lajcsi csapta a sarat hazafelé. — Mit tudtok sötétedésig csinálni? — érdekelte apámat. — Beszélgetünk. — Miről? — A szamárról. — A szamárról? Olyan sok van köztetek ? — Négylábúról beszélgettünk. — Az is a padban ül? — Dehogy. A Getsemáné kertben legel. A tiszteletes úr képein láttam! — Még szerencse, hogy azon. Mert ha a falu rétjén legelne, abból nagy hűhót csinálnának a parasztok. Oszt mért a szamárról beszélgettetek? — Mert kisebb, mint a ló. És ha kisebb, olcsóbb is. Hamarább összegyűlik rá a pénz. — Értem, kisfiam, értem. Jó lenne neked a szamár? Kinevetnének a parasztok! — csóválgatta a fejét apám. — Jézusnak is jó volt, pedig ő király volt. — Szent igaz — pártfogolt anyám. — Apjok, lenne pénzünk szamárra? — Hát — vakargatta az állát. — Ha jól összesepernénk! — Seperjük össze — ajánlottam lelkesen. — De mi lesz, ha nem találunk szamarat? Nem tudok róla, hogy lenne a környéken eladó szamár... — Farkasfalviéknál van. Meg a juhászoknál is lehet. Csak utána kell nézni — mondta anyám. — Hiszen ha még mindig eljárnék dolgozni. De már Putnoki úrnak csinálom az állást — magyarázta apám, és gyorsabban ráspolyozta a széklábat. — Ha valaki szamarat vezetne arra, jusson eszedbe! — Ne félj, eszembe jut. Azonnal otthagyom az állást. Vagy nem is hagyom ott. Kérek pénzt a szamárra Putnoki úrtól. Megveszem, és üzenek érted az iskolába! — így jó lesz — örvendeztem, és elővettem a táskám. Lerajzoltam magamnak a szamarat. (Részlet) MÁCS JÓZSEF: HASSZÁN