A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-04-11 / 15. szám

A ZOLD FÁHOZ CÍMZETT FOGADÓ • PETER KOVÁCIK DRÁMÁJA A MATESZ KOMÁROMI (KOMÁRNO) EGYÜTTESÉNEK SZÍNPADÁN Jónéhány esztendővel a bratislavai Hviezdoslav Színházban tartott, emlékezetes sikert hozó ősbemutató után — a CSKP tizenhatodik kongresszusának tiszteletére —, a Magyar Területi Színház komáromi társulata is bemutatta a kortárs szlovák drámairodalom egyik legjelentősebb alakjának, Peter Kováőiknak az elmúlt évadok során több szlovákiai színházban ugyancsak méltó tetszést aratott színművét : „A Zöld Fához címzett fogadó"-t. Tény, a mai néző számára tulajdonképpen már történelmi drámának tűnik a harmincas évek súlyos gazdasági válságának idején játszódó színmű; a csallóközi, mátyusföldi, gömöri vagy bodrogközi em ber számára pedig bizonyos értelemben „honismereti érdekességként" is hat a cselekmény, hiszen a Brezno környéki szlovákság fél évszázaddal ezelőtti sanyarú nyomoráról s forradalmi öntudatának alakulásáról kap elgondolkoztatóan hiteles képet. Igen, elgondolkoztatóan, hiszen a dél-szlovákiai rónák mezőgazdasági munkásainak nyomora semmiben sem különbözött a Breznóbánya környékiek szegénységétől, és a mezőgazdasági sztrájkok célja is ugyanaz volt, mint a darabban emlegetett fűrésztelep munkásai lázadásának. P. Kováóik drámája így szlovák vagy magyar nézőnek egyaránt azt sugallja, hogy nemcsak a forradalmi harc nagy ütközetei, hanem a csendesebb szakaszok is — még ha vereséggel is végződnek — mindig a győzelem felé vezetnek. A forradalmi gondolkozás a jövőre irányuló társadalmi előrejutás fontos eszköze. Olyan út ez, amelynek pontosan látni már a célját és irányát, ám a célhoz vezető út buktatóit, drámáit, váratlan nehézségeit menet közben kell leküzdeni. És a tanulság is egyértelmű: a munkanélküliek, a nincstelen kisemberek is lehetnek forradalmárok, ha kialakul bennük az öntudat, ha lényük és sorsuk mintegy mérföldköve vagy iránymutatója a forradalmi fejlődés útjának. Ezt a nagyigényű gondolati szándékot rapszodikus őszinteséggel, már-már balladisztikusan és a szlovák ember mentalitását nagyszerűen kiérző színpadi szerkezetben vetíti elénk darabjában a szerző. Hogy a Magyar Területi Színház komáromi együttesének előadása mégsem könyvelhető el maradéktalan sikerként, annak — véleményem szerint — több oka is van. Rögtön az első s talán a legfontosabb: bármennyire is hasonló problémái voltak a múltban a délvidéki parasztnak és a Tátra-alji bacsónak vagy ipari munkásnak, Peter Kovácik darabja jellegzetesen a szlovák ember érzelemvilágához áll közel; s mint ilyen, pontosan körülhatárolható gondolati keretet és hatáslehetőségeket teremt. Gondolom, ezért elsősorban a színház dramaturgiájának feladata lett volna ezt a színpadi történetté sűrűsödött valóságot néhány húzással, illetve az egyedi vonások kiemelésével a más típusú figurákon nevelkedett színészek és néhányuk hitelesebb játéka révén a nézők számára is szuggesztívebbé tenni. Ilyen alkotói hozzáállás esetén nemcsak a publikum lenne fogékonyabb a mondanivaló iránt, de a színészek játékán sem érződne, hogy több helyütt kissé idegenül mozognak a számukra idegenül ható közegben, s ezért inkább eljátsszák, mintsem átélik A vak lány és Gyolgyo találkozása (Varsányi Mari és Boráros Imre) Nagy László felvételei Az előadás egyik izgalmas jelenete (Balról: Bugár Béla. Tóth László, Boráros Imre, Holocsy István, Fazekas Imre és Molnár László) szerepeiket. Ez pedig nagy kár, mert Kováóik figuráinak nem csupán életszerű színpadiasságuk, hanem belső mozgásuk s jelentésük is van. Sajnos, ennek hiteles és elmélyültebb érzékeltetésével a komáromi előadás — néhány találó alakítást és jól sikerült jelenetet leszámítva — bizony adósunk marad. Persze, annak okát, hogy a darab nem kelt egységes, pontosabban egységesen jó benyomást, hiba lenne pusztán a dramaturgiai előkészítés elhamarkodottságában vagy következetlenségében keresni. Része van ebben Takáts Emőd rendezőnek is, aki csak keveset, vagy talán egyáltalában nem módosított a színház dramaturgiájától kapott szövegen. Belső szóhasználattal élve: tulajdonképpen egy az egyben állította színpadra a történetet. Takáts Emőd rendezői munkáján érződik ugyan, hogy tudja: nem „ragadhat" bele a részletekbe, mert itt a játék balladai hangulatba hajló ritmusa, lendülete éppen olyan fontos, mint a fogalmazás pontossága. Visszagondolva a Komáromban látott előadásra, mégis úgy érzem, hogy ezúttal inkább az utóbbira ügyelt, így olykor-olykor lefékeződik a játék irama. Főképpen az első fölvonásra jellemző ez, a második részben már a darab is, a játék is felszárnyal, így sokkal zavartalanabbul élvezhető a cselekmény. A rendezés és ennek kapcsán az előadás légkörének egészét tekintve ellenben okvetlenül meg kell jegyeznem, hogy nem mindenütt követhető nyomon a cselekményépítés íve, a szituációk belső hullámzása, a figurák jellemének fokozatosabb és árnyaltabb átalakulása. A MATESZ legutóbbi premierje így épp azt a többletet nem adta hozzá ehhez a színtiszta szlovák környezetben játszódó darabhoz, amivel a hazai magyar néző számára kifejezhetöbbé, a színészek számára pedig kibonthatóbbá lehetett volna tenni ezt az előadást. Hasonló kettősség érezhető a színészek játékán is. Bugár Béla (Kocsmáros), Boráros Imre (Gyolgyo), Varsányi Mari (Vak lány). Ropog József (Repány) és Tóth László (Amerikás) kivétel nélkül emlékezetes alakítást nyújt; párbeszédeik és összjátékuk az előadás legszebb, legmegkapóbb pillanatait eredményezik. Különösen Varsányi Mari formálja meg nagyszerűen a fénylő tisztaságú vak leányt. Hamvas egyszerűségével, semmibe tekintő pillantásának érzelmekkel gazdag valódiságával teremti meg a jelképteremtö, balladisztikus játék sajátos, drámává sűrűsödő hangulatát. Boráros Imre a szerepépítés tudatosságával, pontos értelmezéseivel tűnik ki. Ropog József mértéktartó, őszinte eszközökkel formálja meg a nagyszivű vagányt, Tóth László játékának erőssége a nagyszerű karakterformálás. Ugyancsak jól oldották meg kisebb szerepeiket Fazekas Imre (Kovács), Molnár László (Segéd), Szentpétery Ari (Szuplingerné) és Bugár Gáspár (Agitátor). Nem erthetek egyet viszont a vendégként érkezett Simon Kázmér még csak felületesnek is alig mondható játékával, eléggé nehezen birkózik meg a Bacsó szerepével Rozsár József. Siposs Jenőnek (Mester) a szövegmondás tisztaságára kellett volna jobban ügyelnie, míg Holocsy István az alattomos és lumpién Ficsúr helyett, sokkal inkább egy századeleji, piperkőc gigerlit kelt életre. A darab többi szerepét Siposs Ernő, Pőthe István. Krizsmanek Imre és Cserge Imre játsszák. Külön említést éfelemel, hogy Péter Kováóik sajátos nyelvezetű színművét Konrád József fordította pergő és az eredeti párbeszédek hangulatát megőrző stílusban. Az előadás légkörteremtő díszleteit Platzner Tibor tervezte. MIKLÓSI PÉTER 15