A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-04-11 / 15. szám

Rátaposott a gázpedálra, de a kereszteződésen már nem tudott átmenni. A villanyrendőr zöldről sárgára váltott, majd rögtön utána pirosra. Vadul fékezett, nehogy belerohanjon a jobbra — a Főpályaudvar felé kényelmesen elkanyarodó csuklós autóbuszba. Hátul — a fekete furgon vezetőfülkéjétől elválasztott térben — meglódult a sínekre helyezett, rosszul rögzített, olcsó — az égetéshez előirt — koporsó. Dühösen bámult a kék, magyar gyártmányú autóbusz fara után, s magában elolvasta a Főpályaudvar homlokzatán a feliratot: „Bratislava, hlavná staníca". Átérhetett volna, ha a csuklós busz sofőrje nem alszik. De így .. . Sokáig tartott a piros, itt mindig sokáig tart a piros, ezt tapasztalatból tudta. Felsóhajtott, újból érezte az émelyítő bűzt. Hiába volt a furgon belseje ketté választva, az édeskés hullaszag átszivárgott a láthatatlan réseken a vezetőfülkébe. Hogy lehet egy apró. aszott öregemberke ilyen büdös? A drótból font kosárkában heverő fenyöspray után nyúlt, azután lemondott a mozdulat befejezéséről, mert végre zöldet kapott. Egyesbe helyezte a sebváltót, s megelégedett azzal, hogy letekerte az ablakot. A következő percben ráfordult a Prágai utcára, Kramáre felé véve az irányt. — Csak már ott lennék a krematóriumban, s ne lenne semmi huzavona — fohászkodott félhangosan. Nem volt. A száraz kis öregemberre pozsonyi rokonai várakoztak. Hűvös, nyugodt, kimért fővárosi rokonság, akiket egyhamar nem lehet kihozni a sodrukból. Mindössze egy fiatalasszony pityergett, talán az öreg leánya (vagy unokája?), s egy magas fiatalember tett úgy, mintha támogatná. Kiszállt a furgonból, s a gyászoló rokonságát meghökkentette női mivolta. Bent, a volán mögött ülve, férfinak hitték. Igaz, rövidre nyirt, göndör, fekete hajával, melybe itt-ott ősz szálak vegyültek, nadrágban, s az egyenruha keblet takaró, elrejtő férfizakójában roppantul férfias jelenség volt. Hangja is — amint részvétet nyilvánított — mélyebb volt a kelleténél. De hiába rázott a rokonokkal egyenként kezet, a borravaló (talán a letaglózó meglepetéstől?) elmaradt. No, várjatok csak, dühöngött, és zajosan felrántotta a furgon hátulsó ajtaját. Jól számított. A rokonság szenvtelen nyugalma odalett. Valakinek hallhatóan felfordult a gyomra, s a fiatalasszony pityergése fájdalmas sírásssá változott. Arckifejezésével ő is rájátszott, és megjegyezte: — Rémes utam volt, higgyék el! Néhány sprayt elhasználtam, s hazafelé még néhányat kénytelen leszek vásárolni! — mereven, sokatmondóan rábámult a siró fiatalasszonyba karoló férfira. A férfi — nem lehetett egészen tökkelütött — valamit súgott a fiatalasszonynak. Az bólintott. Hosszas kotorászás következett egy nehezen nyíló retikülben, majd közelebb jött, s az egyenruhás nö markába csúsztatott egy százast. — Hálásak vagyunk magának, köszönjük! — rebegte a fiatalember halk, az alkalomhoz illó hangon. — Én is köszönöm! — mondta a nö, és bevágódott a furgonba. A gyászautó megugrott, hátul az üres sínek nagyot nyekkentek. A műszerfalon kigyulladó piros pontocska jelezte, fogytán az üzemanyag. Bekanyarodott a legközelebbi benzinkúthoz, tankolni. Néhány szót váltott a benzinkutassal, átadta a jegyeket, s a STOP-nál meg sem állva rátért a főútra. Hirtelen éhséget érzett, hajnalban kelt, nem ért rá reggelizni. Ránézett az órájára. Nemsokára dél lesz. Leparkolt egy autós vendéglő előtt, s előbb belökve egy féldeci rumot (ennyi igazán jár neki a szörnyű büz után!), jóízűen elfogyasztotta a dupla adag hagymás rostélyost. Kávét nem rendelt, nem szerette, ideges lett föle. Hazafelé mindig jobban húz, állapította meg a kocsiról, maga mögött tudva a fővárost. Kicsit aggódott a rum miatt, errefelé nem ismeri a zsernyákokat, mi lesz, ha megállítják, megfújatják? Beletaposott a gázba. A sebességkorlátozással mit sem törődve zavart hazafelé. Eszébe jutott, hogy az ura este hatra szolgálatba megy, s addigra vacsorát kell főznie. Mióta gyomorfekéllyel műtötték, nem eszi meg sem a másnapos ételt, sem a hideg kosztot. Csak frisset és meleget! Pedig annak a műtétnek már jópár éve! — Megvert vele az isten! — mormolta magában, s nemcsak a hamarosan elkövetkező, lóhalálában lebonyolítandó főzésre gondolt, hanem arra is, hogy nincs gyerekük. — Bezzeg ő! Kettővel felér! A sok főzőcskével istenbizony kettőt felnevelnék! Zólyom után már a levegő is más volt. — Itthon vagyok! — sóhajtott fel, pedig F-ig volt még vagy másfél órája. Tíz éve fuvarozta a furgonnal mások halottját.. . A főnöke — a temetkezési vállalat vezetője — azelőtt diszpécser volt az edénygyárban. Ö meg targoncás. Amikor a gyár nehézségekkel küzdött, s tervét nem teljesítve nem tudott prémiumot fizetni, a diszpécser továbbállt, s elvállalta a temetkezés vezetését. Őt meg — még a gyárban megfigyelte, milyen ügyesen mozog a targoncájával, s „amúgy" is megtetszett neki — elcsalta maga után. A diszpécser — most már temetkezésivállalat-vezetö — hamar rájött, hogy egyéb szándékait nem tudja valóra váltani. De belenyugodott, mert volt egy megbízható sofőrje. A borravalón megosztoztak, és szent volt a béke közöttük. A pénzre nagy szüksége volt, akkoriban kezdett betegeskedni a férje, jött a műtét, majd leszázalékolás, áthelyezés következett. A kiváló vasesztergályosból fabódéban ücsörgő éjjeliőr lett, s egy-egy hónap végén bizony vékonyka borítékkal állított haza. Garázsba vitte az autót, lemosni ráér holnap is. Holnap is van nap! Átöltözött, s rohant az önkiszolgálóba. A főzést illetően nem volt semmi határozott terve, egy darabig tanácstalanul nézelődött, végül valaki meglökte, s ekkor elhatározta, csirkét vesz. Odament a fagyasztó pulthoz, kiválasztott egy kövéret, eléggé olvadt volt, máskor otthagyta volna, most kapóra jött, legalább nem veszít időt a felolvasztással, csak megmossa, azután zsupsz a sütőbe, megsüti. A férje (.. .-bizisten olyan soványka, mint az öreg, akit néhány órája leadtam!) ott téblábolt a konyhában. — Engedtem neked a kádba meleg vizet! — újságolta örömmel. A város vízgondokkal küzdött, s a panelházak emeletein ritkaság volt a hideg és meleg viz. — Miért, érezni rajtam a hullaszagot? — vágta rá hálátlanul. — Bezzeg a pénznek nincs szaga, nincs hullaszaga, ugye?! Ennek a csirkének sincs hullaszaga, ugye?! Pedig ezt is abból a pénzből vettem! — és kilódította a csirkét a nájlontasakból a tálba. A férje szó nélkül kisomfordált, s leült a nappaliban a tévé elé. Goromba pokróc lett a feleségéből, vinné el az ördög a foglalkozását! Amíg a csirke ázott, levetkőzött, és beleült a kádba. Elnyúlt a meleg vízben, azután bosszankodva vette tudomásul, hogy nincs ideje a vizben ücsörögni, mert főznie kell. Kikecmergett a kádból, megtörülközött, s hozzálátott a főzéshez. Sütötte a csirkét, s krumplipürét készített hozzá. Levesre már nem futotta az idejéből. Amikor a férje, abbahagyva a tévénézést, kijött a nappaliból, és készülni kezdett, benyúlt a kredencbe és kivette a szürke ételhordót. Az első lábaskába beletette a csirke combját és szárnyát, melléje a vajas krumplipürét. A másikba a levest. Igazán nem panaszkodhat a férje! A harmadik Iábaskába (ez csak méretével egyezett a másik kettővel, kék színével különbözött tőlük, az eredetit a férje elejtette, s mind lepattogott róla a zománc) járt volna a befőtt — ha lett volna. Mégegyszer lement a lépcsőházban fél emelettel lejjebb lévő spájzba, de befőttet most sem talált. Elfogyott. Ingerülten felkapta a tizenkét literes kerámiahordó tetejét, s meglötytyentette. Volt még az alján néhány fehér karfiolrózsa, sárgarépa, és almapiros paradicsompaprika. Valódi bolgár recept szerint rakta be, ám mivel beleejtett néhány erős cseresznyepaprlkát, a férje nem nagyon lelkesedett érte — egyedül fogyasztotta egész télen. — Mindegy, ezt is el kell használni! Most az egyszer megeheti! Nem lesz semmi baja! — mormolta. Kihalászta a bö, jószagú léből a legszebben virító fodros paradicsompaprikát, és belehelyezte a kék ételhordólábasba. Azután, mivel magában kevésnek vélte, hozzátett még néhány szép, nagy karfiolrózsát. A férje már felöltözve várta a konyhában. Amikor észrevette a bolgár módra elrakott savanyúságot a kék lábasban, aggódva megkérdezte: — Befőtt nincs? — Nincs! Elfogyott! Ez is az utolja, a hordó aljáról való. 1 л ARDAMICA FERENC: