A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-04-11 / 15. szám

• Még él a hagyomány • A fűzfavessző mestere A hetvenhat esztendős Molnár József vágkirályfai (Král'ovná nad Váhom) kosárfonó mester egy szélesebb deszkalapba, a „súberba" beleüti a szurkálót, ami viszont nem más eszköz, mint egy tűhegyes ár, és e köré kezdi fonni a leendő kosár fenekét. Ezután — vastagabb oldalvesszőkböl — elkészíti a készülő kosár vázát, majd a. vékonyabb vesszőszálakból elkezdi a tényleges fonást. Először az alsó „karimát" fonja oda a kosárfenékhez. Ennek folytatásaképpen készül el a kosár oldala, amit fönt felső szegéllyel fejez be. Most már csupán a két fület kell megfonni s ezzel tulajdonképpen kész is a kosár — ki tudja hány ezredik darab már azóta, hogy több mint fél évszázaddal ezelőtt Molnár József először vett kezébe egy kötegnyi fűzfavesszőt, s megpróbált kosarat fonni belőle. És az időközben idős mesterré vált Józsi bácsi azóta is köti, csomózza a zabszalmát, hajlítgatja meg fonja a vesszőket, ujjai azóta is becézik az anyagot, mígnem kézikosár és hátikosár, kétfülü kosár és krumpliszedökosár, ruháskosár, és tyúkborító, szakajtó és etetökosár, varrókosár és fedeles kosár formálódik a nyalábnyi fűzfavesszőkből. • Zsémbel vele az asszony, a meleg mosolyú Sári néni: — Miért kell neked abban a kopott, lyukas kabátkában dolgoznod? Józsi bácsi visszamosolyog a feleségére: — Mert ebben szoktam máskor is. Szó ami szó, szúrós, piszkos munka a kosárfonás. Eszi a ruhát! De csináljam azért másképpen, mert fényképeznek? • Majdhogynem áhítatos csendességben munkálkodik az öreg. Néha kicsit oldalt dől, mintha rá akarna hajolni a készülő kosárra. Hunyorít, tekintete befutja a széles deszkalaphoz erősített kosárfenéket, a magasba ágaskodó vázat, a szorosra font alsó karimát. Ujjaival fonja, tenyerével egyengeti az újabb meg újabb sorokat, aztán egy fura szerszámmal: kisbaltából készített kalapáccsal akkurátusan dömöckölni kezdi a kosár oldalát. Olyan szabályosra, szorosra pofozza az egymás fölé helyezkedő vesszöszálakat, hogy azok a legkisebb rés nélkül egymáshoz illeszkednek. — Érdekesen, szépen csinálja, Józsi bácsi. Mintha önkéntelenül is még hetykébbre egyenesedne az egyébként is legényes tartású idős férfi. — Nagyon fontos, hogy a kosár feszes legyen, mert így nem hullik ki belőle semmi. És nem is ázik át, legalábbis oldalról nem, hiszen a vesszőszálak egymásra pergetik az esővizet. Ha laza a kosár, nem ér többet egy vadgalambfészeknél! • Pohár bor mellett, benn a konyhában beszélgetünk. — Hbgyan választotta ezt a mesterséget ? — Egyszerűen belenőttem. Vagy talán inkább beletanultam. Paraszt ember volt az apám, én is annak indultam. Jártam a környéket, szántottam, vetettem, arattam; közben meg kitanultam mindenféle mesterséget. Suhanckoromban élt az udvarunkban egy Szedlák János nevezetű ember, a kosárfonás alapjait tőle lestem el. Utána Tornócra, egy vesszöültetvényre kerültem, ott meg egy ruszin származású férfi volt a mesterem. Tőle tanultam meg a nemesvesszök termelésének, illetve a vadvesszők beszerzésének és megmunkálásának szinte valamennyi fortélyát. — Manapság is könnyen akad még errefelé jó anyag? — Á, dehogyis! Be kell járnom az egész környéket, tíz-tizenöt helyre is el kell mennem a Vág mentén, amíg megfelelő vesszőket találok .. . Józsi bácsi általában szeptembertől áprilisig metszi a vesszőket, mert akkor a legérettebbek. Később már nyálkás, vizenyős az anyag, könnyen megtörik. A frissen gyűjtött vesszők egy részét rögtön lehajalja, azaz letisztítja; a vastagabb vesszőket szükség esetén hasítással földarabolja. Ezután következik a szárítás. Többnyire a kamrában vagy a padláson tárolja a vesszőket, nehogy megpenészedjenek. Ha túlságosan kiszáradnak, akkor fonás előtt vízbe áztatja őket, hogy megpuhuljanak a rostjaik s utána máris nekilát a munkának. Megmozdulnak az ujjak, engedelmeskedik az anyag s művészetté formálódik; legyen az zsúpszalma, gyékénykáka, fűzfavessző ... Vajon mire gondol, miközben szorgalmasan fonja, csomózza, köti kosarait? — Hogy nem olyan ördögi tudomány ez! — emeli meg jóindulatúan a hangját. — Tulajdonképpen én is csak magamtól tanultam. Úgy, hogy segítettem, ellesegettem a fogásokat, és egyszer elértem, hogy önállóan is belevágtam ... Egy pillanatra elhallgat, ernyedt kézmozdulattal teszi le a poharat, szeme megpihen a magakészitette kosarakon. — Nekem bizony mindennapi kenyeremet jelentette a kosárfonás, manapság viszont alig-alig akad valaki, aki érdeklődne e régi mesterség iránt. Itt, a faluban sincs senki, akit betaníthatnék magam helyett. Pedig néhány hónap alatt talán még nálam is különb kosárfonót faragnék én bárkiből, csak lenne, akinek továbbadhatnám e régi szakma tudományát. • Utolsó korty borunkat is kihörpintjük. Molnár József 76 éves kosárfonó mester indul vissza a széles deszkalaphoz, a szerszámaihoz, a vesszőihez, hogy folytassa a kosárkötést. A kertkapu előtti töltésen, kezében két kosárral, egy asszony halad el. Józsi bácsi a tarkójánál megbillenti a sapkáját, belevakar rövidre nyírt, ezüstös hajába és örömmel a kiskapun túlra mutat: — Nézze csak, azt a két kosarat is én csináltam. MIKLÓSI PÉTEF Fotó: Gyökeres György