A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-28 / 13. szám

A Csemadok életéből (énekkar, esztrádcsoport, irodalmi színpad), s az akkor még szelíden megbúvó kultúrház megtelt gyerekzsivajjal, s az iskola is hangosabb lett. Nem egy egész estét betöltő programmal készítettem fel 60 gyereket. Szövegíró, rendező, súgó, „aláfestő hang" — minden voltam. No pasaran címmel bemutatott irodalmi színpadi műsorom (első próbálkozásom) járási 2. helyezett lett akkor. A gyerekek lelkesedtek értem, s volt igazgatóm, néhai Nyeső András őszinte támogatója és elismerője volt tenniakarásomnak. Bemutatkozom ket, síremlékeket szeretném összegyűjteni, hiszen a rajtuk található írásos emlékek megmentése éppúgy népművelői kötelesség, mint anyanyelvi kultúránk bármely területének ápolása. Mint említettem, Pozsonyeperjesen a kulturális életnek hagyományai vannak. 20—30 évvel ezelőtt itt már élénk színjátszás folyt, s a pár évvel ezelőtt szétesett Csemadok-vegyeskar is sokat hallatott magáról. Kötelességemnek éreztem a hagyományok felélesztését. Ebből az elgondolásból 1979 tavaszán nekiláttam a toborzásnak. Sok ház ajtaján kellett bekopogtatnom, késő este, zuhogó esőben talán csak egyedül jártam volna a falut, ha Jani bácsi, Balogh János, a hnb elnöke nem áll mellém. Nem tagadom, a visszautasítások sokszor homályosították el a szemem, de e homály mégsem volt annyira nagy, hogy ne láttam volna meg a nyitott ajtókat. Egy régi-régi színdarab, amely talán az én születésemkor íródott, összehozta az egykori gárdát, azokat a lelkes Csemadok-tagokat, akik az egésznapos munka után se fáradtak el annyira, hogy akár éjfélig is a szövegkönyvvei és sokszor egymással is kínlódva próbáljanak. A premier napját szinte az egész falu lázasan várta. Az egyik tömegszervezet még kirándulásukat is elhalasztotta előadásunk miatt, s valóban — kultúrházunk zsúfolásig megtelt, mintegy 300 ember lélegzett együtt a szereplökkel, s szűnni nem akaró tapsviharral köszönték meg munkánk gyümölcsét. Az 1979 es Csallóközi Kulturális Napok keretében 1200 ember jött el előadásainkra. A darab rendezését és női főszerepét vállaltam, ami nem kis problémát jelentett (időbelit), mert a Járási Népművelési Központ színjátszó csoportja A csodálatos vargáné c. színdarabjának egyik szereplője voltam, s volt úgy, hogy délután még egy szerelmes leányt alakítottam, este pedig F. Garcia Lorca darabjában a hárpia szomszédasszonyt. Első rendezésem a járási győzelem után a kerületi fesztiválon képviseltette magát, s amit nem is reméltünk, Szimőről első helyezettként jöttünk haza. ami egyben a XVII. Jókai-napokon való részvételünket is jelentette. Két éve népmüvelősködöm, ez kevés idő ahhoz, hogy a Jókai-napok bíráló bizottsága elvárásainak megfelelő előadást tudtunk volna nyújtani. Tapasztalatszerzésre mindenesetre jó volt, s aki igazán az anyanyelvi kultúráért dolgozik, azt nem szabad, hogy negatívan befolyásolja a segíteni akaró, de nem éppen hízelgő kritika. Én mindenben igyekszem a jót felfedezni s azt fejleszteni. Színjátszó csoportunk talán az egyedüli volt az egész országos rendezvényen amely annyiféle korosztályt és foglalkozást képviselt. Nagyszerű emberekből, kitűnő Csemadok-tagokból áll, akikről csak a tisztelet és a megbecsülés hangján szabad szólni. Egy évadban két színjátszó csoportban tevékenykedtem, távúton végzem a bratislavai népművelői iskolát, kétéves kislányomnak Alexandrának is igyekszem jó édesanyja lenni. Hogy mit szól a férjem a munkámhoz? Tulajdonképpen jobb kezem a munkámban, s szintén kultúránk pártolója. Tagja a Csemadok dunaszerdahelyi (Dun. Streda) szervezete színjátszó csoportjának, s a Kulcskeresők című Örkény-darab Bódéjaként szintén részt vett a tavalyi Jókai-napokon. Kis családom körében igazán kitűnően, megértéssel úgy tudom életünket szervezni, hogy ezt a munkát tisztességgel el tudjam végezni, csak tágabb értelemben vett családom kifogásaiba és ellenvetéseibe botlom. Környezetem becsüli, támogatja törekvéseimet, s minden népművelőnek kívánok egy olyan hnb-elnököt. Jani bácsit, mint a miénk. ROMANOVICS LÍVIA Tóthpál Gyula felvételei Romanovicsné Beles Lívia va gyok, pozsonye perjesi (Jahodna) népművelő, 23 éves és egy kété ves kislány édes anyja. Röviden ta Ián így tudnám magamat bemu tatni, s amit mé<i hozzá kell ten nem: szeretem azt, amit csinálok Romanovtcs üv,a s hogy elég fiatalon megtaláltam már a helyemet a világban. Gyermekkoromban kisebb-nagyobb családi összejöveteleken mindig engem szerepeltettek, szerettem a felnőttek között lenni s ők is szerették a mindig daloló, verselő gyereket aki élvezte a szereplést. Ez a gyermekkori élmény, nyugodtan mondhatom, életem útmutatójává, célkitűzéseim meghatározójává vált. 1976 őszén a pozsonyeperjesi általános iskolában a csapatvezetői állásra helyettesítő erőt kerestek — egymásra találtunk. Tulajdonképpeni szülőfalumban újra otthonra leltem. Munkába lépésem után hétről hétre alakultak meg a csoportok Amennyire a gyerekek szerettek engem, úgy én is őket, mégis ott lappangott bennem a hiányérzet, hogy nem elég! Talán a falu szunnyadó, de nagy hagyományokkal rendelkező kulturális életét is sikerül felráznom. 1978. szeptember elsején az én iskolaévem a kultúrházban kezdődött, tele tervekkel és bizakodással, de kétségekkel is. Vajon lesz-e bennem annyi kitartás és erő, hogy egy faluközösség kultúrájáért merjem vállalni a felelősséget? Főleg a tömegszervezetek támogatásában bíztam. A nőszövetség asszonyaiból az elnök segítségével menyecskekórust alakítottam, ami ugyan csak időszakos volt, de annál nagyobb közönségsikert ért el. Csallóközi népdalainkat elevenítettük föl a hosszú téli estéken. Az ifjúsággal irodalmi színpadot szerveztem, melynek Song cimü műsora többször színpadra került. Sajnos nem a legjobbak a tapasztalataim a fiatalokkal. A pillanatnyi lelkesedés legtöbbször gyorsan lelohad, én mégis újra próbálkozom. Ennek bizonyítéka, hogy az elmúlt őszön éppen a fiatalokkal karöltve sike-A színjátszó csoport a XVII. Jókai-napokon rült megrendeznünk a szüreti néphagyományi ünnepélyt. Délelőtt feldíszített lovaskocsin indultak el a gyerekek népdalokat énekelve és vidám mondókákkal kínálták a murcit a kíváncsiskodóknak, este pedig régi szokások szerint folyt a szüreti bál. A minden évben megrendezésre kerülő nyugdíjas-délutánon költészetünk gyöngyszemeiből válogatott, megzenésített versekkel kedveskedem öregjeinknek. Hogy a képzőművészet is képviselve legyen, s mindenki számára hozzáférhetővé váljon, kisgalériát rendeztem be a kultúrházban, ahol a Csallóközi Múzeum anyagából válogatott alkotásokat tekinthetik meg az érdeklődők. Ez a galéria állandó jelleggel működik, de volt már egy ilyen igen sikerült tárlatunk Tóthpál Gyula fotóművész alkotásaiból is, melyet igen sokan tekintettek meg és nagy érdeklődésnek örvendett. Nagyon örülnék ha a Csallóközi Múzeum munkatársai és igazgatója a jövőben is segítenék kisgalériánk működését, s az eddig kialakult jó kapcsolat a jövőben tervezett Temetőmúzeum létrehozásában is gyümölcsöző lenne. A Temetőmúzeumról hadd mondjam el, hogy ezidáig csak tervezgettem, de ha megvalósul, igazán nagyszerű dolog lesz. A 17—19. századból megmaradt sírköve-6