A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-10 / 2. szám

VÉGIG TÖRETLENÜL Hetvenhárom éves vagyok. Ne­vem Solymosi István. Már nem a legjobb az egészségi állapotom. Azért még nem szorultam be a lakásomba. Véremben van a mehetnék. Ahogy mozgalmas életemben megszoktam. Akkor jó, ha mehetek. Ha nem kell itthon ülnöm. Olyankor nincs vérnyomás okozta rossz közérzetem. Nem tartom ma­gam feleslegesnek. A városi pártbizottság tagja vagyok, s 1967-től az utcai pártszerve­zet elnöke. Eseményekben bővelkedő élete volt apámnak, én sem mondhatom szürkének az enyémet. Előbb azonban apámról valamit. Kovács volt Füleken (Filakovo). Korán meg­rokkant, nem folytathatta a kovács szakmát. Losoncapátfalára került a család. Apám la­katos és gépész lett a posztógyárban. Üzemi lakással cseréltettük fel a régi, földes falusi házat. 1919-ig éltünk az említett helyen. Éppen kijártam a hatodik elemi osztályt, amikor kikiáltották a Magyar Tanácsköztár­saságot. A Tanácsköztársasag napjaiban a posztó­gyár egy részét leszerelték, Újpestre vitték, bennünket is családostól bevagoníroztak, mert apámnak is mennie kellett. A helyzet azonban megváltozott. A Tanácsköztársaság leverésében bűnös románok egészen Pestig jöttek, előlük Pápára, majd Celdömölkre me­nekítettek bennünket, hogy majd ott szerelik föl a gyárat. Celdömölkön viszontagságos körülmények között éltünk. A Tanácsköztár­saság megbukott, szertefoszlott az álom. Apám Pesten akart meghúzódni, de a Horthy-kormány belügyminisztere vissza­küldte Csehszlovákiába, mint nemkívánatos személyt. Előbb apám jött, csak azután a család, amely sokáig vagonban vesztegelt a salgótarjáni vasútállomáson. Szerencsére a bányászok segítségünkre voltak. 1920 janu­árjában tértünk haza Fülekre. Az apám öccse pékmester volt, nála húzódtunk meg, míg nem szerzett apám lakást. Bújdosnia kellett egy ideig. Aztán a füleki zománcgyár felü­gyelősége ólyan művezetőt keresett, akinek valamennyi vezérlömüre megvolt a képesíté­se. Hulita igazgató megtudta, hogy apám rendelkezik ilyen képesítéssel. Behivatta az irodájába és alkalmazta, 1921-ben történt. Az álláshoz lakás is járt, mindjárt jobb helyzetbe kerültünk. Nem sokáig. A hadifog­ságból hazatért a régi művezető. Apámra ráfogták, jár ki falvakra cséplőgépet javítani, s az alkatrészeket az üzemből hordja ki. Hulita elbocsájtotta. Anyám azonban elment hozzá és kinyitotta a száját. Hulita teljes kovácsfelszerelést ígért, hogy apám önálló­síthassa magát valahol. Apám ebbe nem ment bele, nem akart vándorbotot fogni a kezébe. Anyám ismét a Hulita ajtaján kopog­tatott. Újra kinyitotta a száját. Az igazgató befolyásos ember volt, közbenjárására apá­mat fölvették a füleki vasútállomás fűtőházá­ba kazánkovácsnak. 1936-ban innen ment nyugdíjba. Halálig érdekelte a politika. Az ö természetét örököltem én is, hiszen hetvenhárom éves létemre még mindig vég­zek politikai munkát, részt veszek a városi pártbizottság ülésén, vezetem az utcai párt­szervezet munkáját, tagja vagyok a járási pártbizottság tagfelvételi bizottságának. És ha most azt akarnám magyarázni, hogyan fonódott össze életem a kommunista moz­galommal, gyerekkoromhoz kell visszatér­nem. Tizenhárom éves voltam, amikor kikiál­tották a Tanácsköztársaságot. Akkor még nem értettem, mi történt, de láttam apám és a munkások arcán az örömet. Egy évvel később, amikor családunk visszatért Fülekre Magyarországról, sikerült bejutnom a zo­máncgyárba. Tizennégy évesen kisegítő munkás lettem, s 1922-ben már közöm volt egy magasabb bért követelő sztrájkhoz. Egé­szen fiatalon agitáltam, hagyjuk abba a mun­kát. Büntetésből menesztettek a gyárból. Egy Lengyel nevű, földbirtokot bérlő úrhoz szegődtem el kisbéresnek, napi tíz koroná­ért. Látástól vakulásig dolgoztam. Apám megsajnált s odaadott kovácsinasnak. A mester nem a szakmára tanított. A jószágait kellett etetnem. Fél év sem telt el, s odébb­álltam. Anyámnak tetszett a borbélyszakma. Szép, tiszta munka. Egy Dolák nevezetű füleki borbélymesterhez szegődtem el inas­nak. Jó mesterember volt, sokat tanultam tőle. Még nem szabaduljam, amikor már kérdezgették tőle, hová megy majd dolgozni Solymosi Pista? A mester mindig azt vála­szolta: Majd elmegy valahová szamarakat borotválni! Megsértődtem nagyon. Ma is érzékeny vagyok. 1925 májusában szaba­dultam. A várgedei fürdőbe borbélysegédet kerestek. Októberig ott dolgoztam. Aztán hallottam, hogy Rimaszombatban is keres­nek borbélysegédet. Perec Béla borbélymes­ternél munkába is álltam. 1929 májusáig dolgoztam Perec Béla mű­helyében. Onnan is tovább kellett mennem. Meghalt a mester, az özvegye nem akarta tartani az üzletet. Állást kerestem a Fodrá­szok Lapja hirdetésrovatában. Ústí nad La­bemba kerültem. Az ottani borbélyüzletben tizennyolcan dolgoztunk. Ott sem maradhat­tam huzamosabb ideig. Egy rosszindulatú munkatársam miatt. Felmondtam, és Mi­mónba mentem a ceská lipai járásba. 1930. május 1 -ig, harmadik sorozásomig voltam újabb helyemen. Nem vettek be katonának. Látogatóba jöttem haza Fülekre, s innen átruccantam Batyiba, mert végtelenül tet­szett ez a kisváros. A kollégám bátyja akkor nyitott üzletet. Ott marasztott. Egy évre rá megnősültem. Feleségemmel a Munkásott­honban ismerkedtünk meg. Ő szintén akti­van részt vett a munkásmozgalomban. Rimaszombatban ismerkedtem meg olyan kiváló kommunistákkal, mint Réthy István és Demeter Bálint. Itt már rendszeresen kaptam pártfeladatokat. 1932-ben üzletet nyitot­tam, könyveket, újságokat olvastam. Tud­tam, mi történik itthon, a mozgalomban és a világban. Legfőképpen a Szovjetunióban. 1936-ban beléptem a kommunista pártba. Csupán 1938-ig tartottam fenn az üzletet. A Horthy-rendszerben politikailag megbízha­tatlannak bizonyultam. Be kellett zárnom a boltot. Anyagilag tönkrementem. Még 38 előtt, Csutor Ede, aki később az illegális kommunista mozgalmat vezette, engem is beszervezett a munkába. Azt a feladatot kaptam, hogy mint füleki születésű, vegyem fel a kapcsolatot az ottani elvtársakkal. Szer­vezzem meg a gyárban az illegális munkát. A bátyám segítségével sikerült bejutnom a gyárba napszémosnak. Attól kezdve jártam a műhelyeket, figyeltem a hangulatot, bekap­csolódtam a vitákba, reális képet festettem a hadihelyzetröl. Csutor Edével továbbra is kapcsolatot tartottam. Hetente egyszer ke­rékpáron mentem hozzá Rimaszombatba. Töle kaptam tájékoztatást. Aktívan részt vet­tem az ellenállásban. Egyszer a Népszava meg röplapok terjesztéséért (1943-ban) majdnem az életemmel fizettem. Szerencsé­re a katonai parancsnok, egy Mándi neveze­tű rimaszombati gimnáziumi tanár elsimítot­ta az ügyet. Személyesen ismert, az üzletem mellett lakott. A nyilas uralom idején fokozó­dott az életveszély. A németek leszerelték a gyárat, de mi az ócska gépeket és vasdara­bokat csomagoltuk be a ládákba. Aztán bújkálnom kellett, de szívemben-lelkemben már az új, más életbe vetett hit reményével. A szovjet csapatokkal tértem vissza Fülek­re. A fülekpüspöki pártszervezet első elnöke voltam. Mikor a kisváros járási székhely lett, az SZLKP járási bizottsága elnökségének tagja, a jnb alelnöke, a később belügyi osztá­lyának vezetője lettem. Amikor megszűnt a járás, a Mier üzemben helyeztek független szakszervezeti funkcionáriusnak. Ennyi di­óhéjban az életem. Töretlenül álltam és állok az ügy oldalán, azzal a meggyőződéssel, amelyet apám oltott a lelkembe: A kommu­nizmus mentesíti az embert a kizsákmányo­lástól! Három fiam van, négy unokám és egy dédunokám (Petike). Ha valamit szeretnék még magamnak, akkor táncolni a Petike lakodalmában ... MÁCS JÓZSEF 4

Next

/
Thumbnails
Contents